Novella/ A fájdalom igazi arca

Sziasztok! Nos, nem kellett sokáig várnotok hogy jelentkezzek, íme, hoztam egy novellát. Igazán szokatlan lett, de remélem tetszeni fog neketek. Jó olvasást!

A fájdalom igazi arca

Az életben nagyon sok nehéz, és fájdalmas dolog létezik, mint például az elválás, vagy ha elveszítünk valakit. A fájdalomból tudjuk, hogy élünk, ettől vagyunk elevenek, emiatt sírunk, szenvedünk. A lelki és fizikai megpróbáltatások egyaránt nehezek, egyiket sem lehet elfelejteni.

Az viszont nem mindegy, hogy nekünk okozzák a fájdalmat, vagy mi okozzuk másoknak, az sem mindegy, hogy fizikai, vagy lelki megpróbáltatás.

Mindegyik veszettül rossz, kibírhatatlan.

Én ebben nem hittem, úgy gondoltam, bármekkora is a fájdalmam, kibírom. Soha nem voltam az a lelkizős, érzékeny és törékeny ember, mindig kiálltam a próbákat, és egy könnycsepp nélkül átvészeltem mindent, bármilyen nehéznek is bizonyult.

Arra viszont nem számítottam, hogy egyszer megtör a jég.

Emlékszem, az a nyár volt a leforróbb, már legalább ötven éve nem volt ennél melegebb. Az emberek feszültek, és figyelmetlenek voltak, nem igazán voltak hozzászokva az efféle időhöz.

Én persze egy szót sem szóltam, mint mindig, tűrtem és tűrtem. Hiába éreztem kellemetlenül magam az öltönyben, és a hosszú nadrágban, nem igazán tehettem ellene semmit.

- Miért nem kértél szabadságot, Tom? Akkor  elmehettünk volna vidékre,  kikapcsolódni. Tudod, egyáltalán hogy mit jelent az a szó?  - a tükörben megláttam  Abyt, amint éppen az ajtófélfához dőlve a tükörképemet bámulja

Éppen a nyakkendőmet próbáltam megkötni, mikor azzal a gyönyörű, zavarba ejtő jelenlétével megzavart öltözködés közben.

- Tudom, de muszáj bemennem, te is tudod. – néztem rá a tükörben

- Nem, nem tudom. – elrugaszkodott az ajtófélfától, majd a hátam mögé lépett, és maga felé fordított – Majd én. – hozzálátott a nyakkendőkötésnek, majd mikor befejezte, gyengén rácsapott a mellkasomra

- Köszönöm. – egy apró csókot adtam neki, majd elléptem tőle, és a táskámért nyúltam

- Az FBI már létezni sem tud nélküled? – kérdezte

- Minden bizonnyal. – válaszoltam

- Tom.. – kezdett bele – Biztos jól meggondoltad?

- Mit?

- Nincs szükségem külön védelemre. Akkor lennék igazán biztonságban, ha te velem lennél, ehelyett másokra bízod a biztonságomat, és bemész dolgozni.

- Aby! – felsóhajtottam, majd megfogtam a vállát, és magamhoz húztam  - El kell őt kapnom, érted?  Ha elkapom, te is biztonságban leszel.

- De neked is bajod eshet.

- Nem, nekem nem lesz semmi bajom, tudod jól.

- Nem, nem tudom. – az arcán lehetett látni az elmúlt hetek nehézségeit

Aby volt  a legfontosabb az életemben, és soha nem engedtem volna, hogy bántódása essen. Nem kockáztathattam.

Kb. három hónappal ezelőtt elkezdtem dolgozni egy ügyön.  Egy Jack Carson nevű férfi volt a gyanúsított. Többszörös gyilkossággal vádolták, az volt a kézjegye, hogy minden gyilkosság helyszínén ott hagyott egy szál rózsát, a megbánása jelképeként. Az volt a baj, hogy nem volt ellene  bizonyíték, nem voltak szemtanúk, még egy átkozott DNS sem. Meg volt kötve a kezünk, semmit nem tudtunk tenni. Mikor másodszor vittük be kihallgatásra, a képünkbe röhögött, hogy úgysincs bizonyítékunk. Ebben igaza volt. Többször is felkaptam a vizet, a kihallgatás kellős közepén is. Tudtam, hogy nem normális, de azt nem hittem volna, hogy önként feladja magát, ennél okosabbnak hittem.

- Tom, ne is próbálja meg!  - kényelmesen hátradőlt a székében, a kezeit összekulcsolta a nyakánál, és önelégülten állta a tekintetemet

- Jack, maga elég okos ember.. – kezdtem bele

- Ahogy mondja.

- És önelégült is. Előbb vagy utóbb hibázni fog, és ha hibázik, én ott leszek.

Jack vigyorogva előre dőlt a székében, majd közel hajolt hozzám.

- Alig várom. De tudja mit jelent az, ha mi ketten újra találkozunk? Azt, hogy egy ártatlan ember fog holtan feküdni egy mocskos helyen, egy mocskos rózsával az oldalán. Tudja? És azt is tudja, hogy

az a valaki a barátnője is lehet, igaz?

Amint ezt kiejtette a száján, megragadtam az ing gallérjánál fogva, és felrántottam a székről.

- Akkor most jól figyeljen, amit mondani fogok. Ha hozzá mer érni egy ujjal is, úgy fogom kinyírni, ahogy maga az áldozatait, érti? Kicsinálom, hallja?  - üvöltöttem az utolsó szót

A társam, Mike, megragadta a vállamat, és visszarántott.

- Tom, mi  a francot csinálsz?Normális vagy?

- Engedj el. – kiabáltam rá – Mr. Carson az imént árulta el magát.

Jack kárörvendően vigyorgott.

- Igazán?

- Ez beismerő vallomásnak számít. – mondtam – És még szerencse, hogy a szobában mindent lehallgatnak. Na most legyen okos, Jack.

- Hogy én? Annyira már ismerhetne, hogy ez a tervemnek a része. Feladtam magam, örülhet neki, Tom.

- Örülök is, mert élete végéig a sitten fog rohadni. – hajoltam közel hozzá

Intettem, hogy jöjjenek be érte, majd mikor nyílt az ajtó, az egyik őr rám nézett.

- Vigyék innen ezt a mocskot. – mondtam Jackre nézve

Felállították a székről, majd rárakták a bilincset. Jack önelégülten állta a tekintetemet, amjd mikor a kijárat felé kezdték vonszolni, megszólalt.

- Ne feledje, ügynök! A barátnője is lehet. – azzal kimentek az ajtón, Jack pedig eltűnt a szemem elől

Megráztam a fejemet a rám törő emlék miatt, majd Aby felé fordultam.

- Szeretlek, Aby. És nem tudnám elviselni, ha történne veled valami. – simogattam meg az arcát

- Én is szeretlek. – suttogta, majd egy apró csókot adott a kézfejemre

Egy ideig csak néztem őt, szótlanul, majd megmozdultam, és elvettem a kezemet az arcáról.

- Mennem kell. – suttogtam

Adtam neki egy csókot, majd leszaladtam a lépcsőn, és a kocsimhoz siettem.

Amint elindultam a központ felé, rám tört annak a napnak az emléke, mikor megtudtam, hogy Jack megszökött a börtönből.

Éppen terepen voltam, mikor a központból hívtak.

Mikor felvettem a telefont, Mike rögtön hadarni kezdett.

- Tom, azonnal be kell jönnöd, nagy baj van.

- Tessék? Miért? Mi történt?

- Carson megszökött a börtönből.

Természetesen nem kellett több tíz percnél, és máris bent voltam a központban. Kilöktem az ajtót, és elindultam Mike felé.

- Azonnal küldjetek ki egy egységet a házamhoz. – mutattam rá az egyik ügynökre

- Már küldtem, nyugi. – nyomogatta idegesen a billentyűzetet Mike – Itt van, tessék, átfaxolták a börtönből. – Mike nyomtatni kezdte a papírokat, majd a kezembe nyomott pár fényképet

- Ez a cellatársa. Akkor ölte meg, mikor rájött, hogy a tag szökni akar, így hát szépen megfojtotta, majd kiműtötte a gyomrából a pótkulcsokat, amiket a börtönőrtől kapott.

- Lefizette az őrt?

- Minden bizonnyal. – bólintott Mike – Elég okos volt, lenyelte a kulcsokat, viszont ott követett el hibát, hogy ezt elmondta Carsonnak.

- Az meg túl önző ahhoz, hogy mással osztozzon valamiben.

Mikor az egység biztonság alá helyezte Abyt, kicsit megkönnyebbültem. Azóta folyamatos védelem alatt áll, bár Carson egyszer sem próbálta megkísérelni megtámadni őt.

Kb. 20 perc múlva beértem a központba, ahol már Mike várt rám.

- Jó reggelt, Tom. – nyújtotta felém a kávét

- Neked is. – vettem át – Van valami újság?

- Nincs. – felsóhajtott, majd leült a székébe – És Aby hogy van?

- Nem tetszik neki, hogy ügynökök vannak a házunkban.

- Persze hogy nem, de csakis az ő érdekében van. – mondta

- Mindig az jár a fejemben, hogy az a mocsok szemétláda mit mondott nekem, mikor utoljára láttam.

- Tom, az egy pszichopata.

- Igen, tudom.

Carson már több hete szökésben volt, de azt tartottam furcsának, hogy eddig még nem fedte föl magát, egyszer sem próbált megtámadni sem engem, sem Abigailt.

Furcsán ironikusnak tűnt ez a gondolat, mikor hirtelen csörgött a telefonom.

- Tom, most menekítettük ki Abigailt. Carson megszökött, valószínűleg eltaláltuk. – hallottam egy ügynök frusztrált hangját

Dühösen megfordultam, majd intettem Mikenak, hogy kövessen.

- Hogy szökhetett el? – kérdeztem idegesen

- Uram, többen megsérültek, nem tudtunk erősítést hívni.

- Abigail rendben van?

- Igen, Uram, semmi baja, az ijedtségen kívül. Most indultunk a központba, már egy egység tart a háza felé, mi pedig biztonságba helyezzük Abigailt.

- Rendben. – leraktam a telefont, majd Mike felé fordultam – Ez a rohadék megtámadta Abigailt, mindjárt ideérnek.

Öt perccel később Abigail könnyáztatta arcával találtam szemben magam. Szorosan átöleltem, és megpróbáltam megnyugtatni.

- Tom, én azt hittem, hogy…

- Most már nem kell félned, itt vagyok, nem engedem, hogy bajod  essen, ígérem, hallod? A szavamat adom.

- Nagyon vigyázz magadra. – mondta remegve – Az a férfi egy őrült.

- Miattam ne aggódj. – még jobban magamhoz szorítottam - Mike, biztonságba kell helyeznünk Abigailt. – fordultam felé

- Tudom, négy ügynökkel  egy Main streeti lakásba mennek. Ott nem talál rá. – mondta Mike, az utolsó mondatot kihangsúlyozva

- Tom, ugye velem jössz? – Abi elhúzódott tőlem, hogy szemembe nézhessen  - Nem akarok nélküled menni.

- Nem lesz semmi gond, vigyázni fognak rád.

- Nem, Tom. Én.. én belenéztem annak a férfinek a szemébe, láttam a tekintetét. – mondta hisztérikus hangon

Még soha nem láttam ilyen állapotban, Abigail mindig egy erős, és határozott nő volt, nem sokszor láttam sírni az évek alatt. Tényleg igazán megijedt.

Bosszúra szomjaztam.

- Most mennem kell, szeretlek! – egy csókot nyomtam a homlokára, majd Mike után futottam, aki a kocsiban várt rám

Abigail tehetetlenül nézte, ahogy ott hagyom.

Mikor beszálltam  a kocsiba, Mike rögtön elindult, majd bekapcsolta a szirénát.

- Ha megsebesült, nem juthatott messzire. – mondta

- Muszáj elkapnunk, Mike. Soha többé nem mehet Abigail közelébe, hallod?

- Tom, be kell vinnünk  a központba, tudod jól, hogy mi az előírás. – mondta

- Igen, tudom, ne akarj kioktatni. – förmedtem rá hirtelen

Mike elhallgatott, és csak is az útra kezdett figyelni. Kb. tíz perc múlva értünk a házunkhoz. Amint Mike megállt a kocsival, kiszálltam, és berohantam a házba. A helyszínelők, és a többi FBI – os már a helyszínen voltak. Tisztában voltam vele, hogy már nincs ott, de azt is tudtam, hogy megsebesült, vagyis vérzett, és ha vérzett, hagyott maga után nyomot.

- Mike, a régi lakását átkutatták már?

- Oda nem ment vissza, Tom.  Az az első hely, ahol keresnénk, ezt ő is tudja.

- Már több hete elszökött, de csak most jelent meg. Vajon miért?

- Szerinted figyelt titeket?

- Nem tudom. – kerültem ki egy helyszínelőt, aki éppen akkor segített betenni egy ügynököt a fekete zsákba

A rohadék nem úszhatja meg.

- Tom, a kommandósok átfésülik a környéket. Ha a közelben van, megtalálják.

Jack meggondolatlan volt, ezek szerint nem számított arra, hogy több ügynök vigyáz Abire, ami azt jelentette, hogy nem figyelte meg a házat.

Megdörzsöltem a halántékomat.

- Jól vagy?  - kérdezte Mike

- Persze, jól. – mondtam

Zűrzavar és káosz uralkodott az általában csendes, és nyugodt otthonunkban. Egy embernek nem szabadna félnie a saját otthonában.

Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.

Ismeretlen szám.

Felvettem.

- Á, Tom?  - hallottam az ismerős hangot, amely egy éltre berögzült az agyamba

Jack volt az.

- Jack. – ránéztem Mikera

- Jó újra hallani a hangját.

- Én ezt nem mondhatom el Önről. Tudja maga, hogy..

- Persze, tudom, hogy meg fog ölni, bla bla bla.. Viszont, azt tudja, hogy én mit fogok tenni?

- Ha megtalálom.. – erősen szorítottam a kezemben a telefont

- Nem, Tom, nem fog sikerülni. Ahogy elnézem az asszonyt, kicsit lefogyott.

Mikera villant a szemem.

- Abigail..

- Igen, bizony, róla beszélek. Igazán szemrevaló egy teremtés, nem gondolja, Tom? hallottam az undorító jókedvet a hangjában

- Ha bántani meri, én esküszöm… - rohanni kezdtem a kocsihoz, majd amilyen gyorsan csak bírtam, elindultam a Main streetre

- Szeretem a csinos nőket, igaz, Abi? – hallottam Abigail kétségbeesett lélegzetvételeit

Pánikba esett.

- Tom, kérlek, siess! – nyöszörögte

- Mit gondol, megérdemli, hogy a barátnőjével beszéljen?  - kérdezte Jack

- Megölöm. – üvöltöttem

Jack nevetni kezdett.

- Nyugalom, nem hiszem, hogy Abi ilyen állapotban akar beszélni magával.

- Tom.. – hallottam a megtört hangját

Az ajkamba haraptam, a számhoz emeltem a telefonomat.

Megeredtek a könnyeim. Tudtam, hogy nem érek oda időben.

- Abi, nagyon erősnek kell lenned!  - mondtam remegve

- Tom, ő az! Kérlek nagyon siess! – zokogta

- Erős vagy, nagyon szeretlek!

- Kérlek siess! – zokogott hangosabban

A háttérben hallottam Jack elfolytott nevetését. Nem bírtam elviselni azt a  gondolatot, hogy ennyire tehetetlen vagyok.

- Tudom, hogy mindent megtettél, Tom. – mondta Abigail – Nagyon szeretlek!

- Én is, nagyon. – a könnyeimtől már alig láttam az utat

Évek óta nem sírtam, évek óta nem voltam ennyire gyenge, évek óta nem éreztem magam ennyire tehetetlennek.

- Mielőtt elmentél, el akartam mondani valamit. – Abi egyre erőteljesebben zokogott

- Kérlek, nyugodj meg, most nagyon erősnek kell lenned, nem láthatja, hogy gyenge vagy. Te is tudod, hogy milyen kitartó, és erős vagy, ne add fel. – mondtam

- Mindig szeretni foglak!  - Aby épphogy kimondta, hallottam hogy elsül egy pisztoly, majd még egy lövést, és még egyet

A telefont rácsaptam a kormányra, és üvölteni kezdtem.

Megígértem neki, hogy nem esik baja, de cserben hagytam.

Nem tudtam mennyi idő alatt értem oda, de amint megálltam az épület előtt, kiugrottam a kocsiból, előrántottam a fegyvert, és berúgtam az ajtót. Felrohantam a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, majd mikor a lakás elé értem, láttam, hogy az ajtó nyitva volt.

Bementem.

 A nappali közepén két ügynök feküdt. Elindultam a konyha felé, ott egy feküdt a földön.

Carsont  nem láttam sehol.

Elindultam a szoba felé, hatalmas tócsa volt a közepén. Megtaláltam a negyedik FBI – ost is.

És akkor észrevettem, hogy valaki fekszik az ágy mellett.

Abigail.

A szeme nyitva volt, de a fején két lövés volt látható, a mellkasában egy, és a combjában is egy.

Kivégezte.

Újra könnybe lábadtak  a szemeim, de akkora, hatalmas gyűlöletet éreztem, mint még soha.

- Tom! – amint meghallottam a nevemet, Jack belelőtt a bal lábamba

- Örülök hogy itt vagy! – közelebb  jött hozzám, majd kirúgta a kezemből a fegyvert – Így is tetszik a kis barátnőd? Nekem jobban bejön, mert végre nem hisztizik annyit, mint mikor lélegzett.

- Te rohadt állat! – mondtam, majd köptem egyet

Teljes erőből az arcomba rúgott, én pedig egy szó nélkül estem le a földre.

- Tudod, elég romantikus volt ez az egész. – leguggolt mellém, majd ököllel arcon vert – Könyörgött az életéért. Nem is, nem az ő életéért, hanem  a gyereke életéért.

Bármekkora fájdalmat is éreztem, abban a pillanatban elszállt. Nem fájt sem a meglőtt lábam, sem a szétvert arcom.

Abigail nem mondta el nekem, nem mondta el, mert félt. De meghalt, a gyerekünkkel együtt.

Nem, nem meghalt, megölték.

- Nem! – üvöltöttem teli torokból, majd az ép lábammal kirúgtam a lábait, és ahol csak értem, teljes erőből ütni kezdtem.

A kezéből kiesett a fegyver, nem tudott védekezni, én pedig ott ütöttem, ahol értem, nem érdekeltek sem a következmények, sem az, hogy mi lesz ez után, egyedül az, hogy véget vessek ennek a rémálomnak, és megbosszuljam Abiagail halálát.

Miért nem mondta el nekem? Miért nem? Nem bízott bennem? Félt tőlem? Miért kellett egy ilyen embertől megtudnom, azok után, hogy megölte őt?

Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy cserben hagytam őket.

- Tom! – Mike elmosódott hangját hallottam a hátam mögül, majd hirtelen két kezet éreztem magamon – Tom, hagyd, már meghalt! – üvöltött rám Mike, miközben leszedett Jack élettelen testéről

Ellöktem magamtól, majd könnyes szemekkel ordítani kezdtem. Nem bírtam egy épkézláb mondatot sem kinyögni, csak ordítottam, ordítottam, mert azt akartam hogy elmúljon a  fájdalom, de nem múlt, egyre erősebb és erősebb lett.

Ahogy nőtt a fájdalom ereje, úgy csökkent az én erőm.

Rájöttem, a lelki fájdalomnál, gyötrődésnél, égető, pokoli szenvedésnél nincs elviselhetetlenebb.

Tudtam, és azt is, hogy soha többet nem leszek ugyanaz az ember, aki voltam.

Teljesen megőrültem, éreztem, hogy elemészt, magával ragad a sötét űr, nem bírtam ép ésszel felfogni ami körülöttem történt.

Meghalt a lelkem. Meghalt mindenem, a fájdalom győzött, én pedig lezuhantam a sötétségbe.