Észrevétel

Sziasztok.
 Mikor feljöttem az oldalra, eléggé meglepődtem... Elolvastam, amit Dózi írt, és meg kell hogy mondjam, eléggé kellemetlenül érzem magam emiatt. Valószínűleg én vagyok a hibás, nem néztem át rendesen a novellát, bocsánatot szeretnék kérni emiatt. Amint tudom, javítom a hibákat, de eléggé rosszul esik hogy ha úgy vesszük, azzal lettem "megvádolva", hogy bunda a verseny, mert direkt belepiszkáltam a novellába. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez egy durva hiba tőlem, és amint tudom, kijavítom. Most nem vagyok otthon, legközelebb vasárnap tudok majd felmenni az oldalra, kérném szíves türelmeteket.
Viszont úgy döntöttem, ha lezajlik a verseny, és minden passzolni fog, bezárom az oldalt.
A legközelebbi bejegyzésben kifejtem miért, legyen elég annyi, hogy már nem vagyok olyan mint azelőtt, és a dolgok mostanában nem nagyon akarnak összejönni.
Köszönöm a figyelmet, hamarosan jelentkezem.
Kellemes nyarat! :)

Alicia: My Happy Ending

Idegesen gyűröm bele a bőröndbe a ruhákat. Még az sem érdekel, ha tönkre megy. Csak minél

hamarabb elakarok tűnni innen. Elakarom felejteni ezt az egészet. Előveszek egy nagyobb 

táskát, amibe a legfontosabb dolgaimat rakom. Mikor ezzel megvagyok a bőrönd elé lépek 

és lehajtva a tetejét megpróbálom becipzározni. Türelmetlen mozdulatokkal ráncigálom az 

anyagot, ám a cipzár nem hajlandó megadni magát. Feladva a próbálkozásaimat tehetetlenül 

az ágyra ülök és könnyeimmel küszködve meredek magam elé. Képtelen vagyok elhinni, 

hogy ezt tette velem. Megint.

Istenem miért kellett mindennek így történnie? Mikor ideköltöztem azt hittem boldogok 

leszünk.

De neki nem számított semmi. Nem érdekelte, hogy mit érzek. Neki csak a karrier a fontos. 

Hírnév, pénz és gazdagság. Rám már nem is jut ideje. Még azt is elfelejtette, hogy tegnap volt 

az első évfordulónk. Előre lefoglaltam egy asztalt. Meglepetésnek szántam. Azt hittem, hogy 

majd hazajön. De még csak fel sem hívott, hogy késik.

Jobb kezemmel letörlök egy kósza könnycseppet, majd mély levegőt veszek. A vállamra 

helyezem a táskát és a bőrönddel együtt kisétálok a nappaliba. Még utoljára körbenézek a 

lakáson, kifújom az eddig bent tartott levegőt és elindulok a bejárati ajtó felé.

Ám mielőtt még kettőt léphetnék, az ajtó váratlanul kinyílik és a döbbent arckifejezésű Billel 

találom szemben magam. A kulcsokat a kezében tartva bámul a mellettem álló bőröndre. 

Tekintetét az arcomra vezeti, és értetlen szemekkel pislog. Hirtelen zavarodottság fut át az 

arcán. Szólásra nyitja az ajkait, de egy hang sem jön ki a torkán. Aztán közelebb lép hozzám 

és végre megszólal.

- Christy.. mi ez az egész? - mutat a táskámra.

- Azt hiszem elég nyilvánvaló... - jelentem ki megvető hangsúllyal.

- Te most elakarsz menni?

- Nem minthogyha rád tartozna. - fordítom el a fejem és megkerülve őt az ajtóhoz megyek.

- Christy! 

- Bill. Elég volt. Már felfogtam, hogy számodra sokkal inkább a zenélés a fontosabb. És nem 

én! - nézek rá.

- Ezt hogy érted?

- Tudod hányadika volt tegnap?

- Augusztus 10.

- Ennyi?!

- Miért ez nem elég?

A szívem szorul össze a fájdalomtól, amit érzek. Hát még mindig nem érti? Nem érti, hogy 

ezzel mennyit árt nekem? Hogy is voltam képes együtt élni vele.

- Bill tegnap voltunk 1 évesek! - üvöltöm az arcába.

A felismerés villámcsapásként éri. Idegesen a hajába túr és ajkait beharapva néz rám.

- Basszus! Kérlek, bocsáss meg! - jön közelebb hozzám és a kezét nyújtva felém - Tegnap 

egész nap az új lemezen dolgoztunk és annyira elszaladt az idő. Nem foglalkoztam semmi 

mással. Kérlek.. kérlek, ne haragudj rám! Ígérem, bepótoljuk és akkor..

- Bill.. Bill! - fojtom belé a szót - Én már döntöttem. 

- Tessék?

- Én.. én képtelen vagyok így élni. Ezzel együtt.. - mutatok körbe a falakon lógó albumokon - 

Ez így nem fog menni.

- És akkor most inkább elhagysz?!

- Bill, te magad hagytál el engem.. - suttogom halkan.

- Ez nem igaz! Oké. Elfelejtettem, de ettől még nem dől össze a világ. - hadonászik a 

kezeivel.

- Azt hiszed, hogy csak erről van szó?! Te komolyan nem érted? Hónapok óta hozzám se érsz! 

Nem is tudom mikor beszélgettünk utoljára őszintén egymással! Folyton csak a stúdióban 

vagy és alig látlak. Én ezt már nem bírom tovább.

- Nem kérheted tőlem, hogy válasszak közted és az álmom között! Tudod, hogy egész 

életemben ezt akartam csinálni.. nem lehetsz ennyire kegyetlen! - emeli fel a hangját.

- Én kegyetlen?! Tévedsz Bill Kaulitz!

- Ne kezd ezt.. - lép felém.

- Micsodát? Azt, hogy az igazat mondom? Mond csak drágám mikor is ebédeltünk együtt 

utoljára?!

- Hagyd abba..

- Menj a pokolba a hülye bandáddal együtt! - lököm el a mellkasánál fogva és indulnék el az 

ajtó felé, de hirtelen megragadja a karom és visszaránt.

- Ezt szívd vissza!

- Soha! A bandád miatt van ez az egész!

- Nehogy azt hidd, hogy ez csak miattam van! - kiált fel.

- Tessék?!

- Tudod drágám a pénz nem a fán terem! Ha nem lenne a banda, akkor ez az egész mind nem 

lenne!

- Ezzel most mire akarsz célozni? - kérdezem értetlenül.

- Azt a sok ékszert és drágaságot a banda nélkül soha nem tudtam volna megadni neked. 

Fájdalom, de el kell viselned, hogy a zenélés ezzel jár. Talán, ha egy olyan embert választottál 

volna magad mellé, aki csak egy bőrfotelben ül, és halomszámra szórja a pénzt, na, akkor 

talán gondtalanul élvezhetnéd az életet.. - vágja az arcomba kegyetlenül.

- Hogy mi?! Azt hiszed, hogy csak a pénzed miatt vagyok veled?

Tapintani lehet közöttünk a feszültséget. Az indulataink már teljesen kezelhetetlenek lettek. 

Olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amit azelőtt soha nem tettünk volna meg. Annyira 

fáj, hogy ez történik velünk. De az még jobban fáj, hogy Bill ilyesmit állít rólam. Ha azt hiszi, 

engem csak a pénze érdekel.. akkor nagyon félreismertük egymást.

- Komolyan eltudod képzelni rólam, hogy ilyen vagyok?

- Te is csak ugyanolyan vagy, mint az összes többi ribanc.. - nem hagyom, hogy befejezze. 

Tenyerem hangosan csattant az arcán, és ezzel egy időben hullott darabokra a szívem is. 

Könnybe lábadt szemmel nézek izzó tekintetébe és egy mély levegőt veszek.

- Soha többé nem akarlak látni. - suttogom érzelemmentes tekintettel, majd megragadom a 

bőröndöt és hangosan bevágva magam mögött az ajtót örökre kilépek az életéből.

***

Bill Kaulitz már számtalan hibát követett el az életében, de azzal, amit néhány perccel ezelőtt 

tett, talán élete legnagyobb hibáját követte el. Nem sokkal azután, hogy Christy kiviharzott 

a lakásból, ő sem tudott tovább tétlenül ülni. Kezébe kapta kocsikulcsát és nem törődve 

semmivel, kocsiba pattant, hogy céltalanul száguldozhasson Los Angeles utcáin. Dühös 

volt. Rettenetesen dühös. Hogy várhatja el tőle bárki is, hogy feladja az álmait, amiért már 

gyerekkora óta küzdött? Elfelejtette az évfordulót. Rendben, valóban hiba volt. De ez bárkivel 

megeshet. És nem csak egy rocksztárral. Christy. Christy pedig túlreagált mindent. Minden 

sokkal egyszerűbb lenne, ha a lány elfogadná, hogy az ő élete ilyen. A zenélés nem olyan 

egyszerű, mint azt sokan képzelik. Interjúk, fotózás, koncertek, megbeszélések és az összes 

többi fárasztó munka, ami ezzel együtt jár. Ha pedig valaki képtelen arra, hogy ezt megértse.. 

az csak sajnálatot érdemel.

Bill kezeivel erősen rámarkolt a kormányra és lassan kifújta az eddig bent tartott levegőjét. 

Próbálta elterelni a gondolatait a korábban történtekről, de egyszerűen nem tudott másra 

koncentrálni. Christy neve megállás nélkül zakatolt a fejében.

Tövig nyomta a gázpedált és egy fekete Chevrolet előtt elhajtva minden erejével az útra 

koncentrált. Figyelmen kívül hagyva a piros lámpákat hajtott a lehető legmesszebbre. Úgy 

érezte, most egy kis csendre és magányra van szüksége. 

Ám bármennyire is igyekezett, a lány arca minduntalan a szemei előtt lebegett. Szőke 

hullámos haja, égszínkék szemei. És azok a gyönyörű rózsaszín ajkai. 

Aztán hirtelen felvillant előtte egy régi emléke. Még most is emlékszik minden egyes 

pillanatára...

Egy szenvedélyes éjszaka után egyik reggel Bill arra ébredt, hogy a lány a karjai közt alszik 

és meztelen testüket csupán egy vékony takaró fedi. Óvatosan félresöpört egy kósza hajtincset 

a lány arcából és úgy csodálta tovább gyönyörű kedvesét. Apró csókot lehelt ajkaira, mire 

Christy álmosan mocorogni kezdett. 

- Jó reggelt! - mosolygott kék szemeivel Billre.

- Neked is. - simított végig a lány állán.

- Mióta vagy fent?

- Egy ideje..

- És végig engem néztél? - húzta fentebb a takarót.

- Szeretem nézni, amikor alszol. Olyankor annyira gyönyörű vagy.. - mosolyodott el, majd 

óvatosan a lány fölé emelkedett és két tenyerével megtámaszkodva Christy feje fölött, 

kényelmesen elhelyezkedett a lábai közt.

- Bill.. szállj le rólam. Fel kell öltöznünk.. - fogta keze közé a férfi arcát - Tudod, hogy nem 

szabad későn kelnünk.

- Ma nem érdekel semmi. Csak te! - suttogta a fülébe, majd édes csókokkal hitette be a nyakát.

- Bill. Kérlek.. nincs is rajtunk ruha.. 

- Annál jobb.. - vette ajkai közé a lány fülcimpáját, majd lassan lehúzta magukról a takarót.

- Mit csinálsz? - kapott az anyag után.

- Látni szeretnélek. 

- Az este már láthattál eleget.

- Soha nem tudnék betelni ezzel a látvánnyal. - nevetett halkan és ajkaival felfedezőútra indult 

Christy mellkasán.

- Ha ezt most nem hagyod abba..

- Akkor mi lesz? - emelte tekintetét szerelmére - Fejezd be kérlek!

- Már nem tudom mit akartam mond.. - Bill nem hagyta, hogy befejezhesse a mondatot, 

kiéhezve lecsapott a lány ajkaira és szenvedélyes csókcsatába kezdtek.. 

- Most is hagyjam abba? - kérdezte önelégült vigyorral az arcán és magához húzta a lány 

csípőjét.

- Ne.. ne hagyd abba. - suttogta ajkaiba.

- Biztos? - húzódott el tőle, mire Christy mindkét lábával átfogta a derekát.

- Igen.. - harapta be ajkait

- Akkor jó.. - csapott le újból a lány ajkaira, és ezúttal már nem is váltak el egymástól többé.

Hirtelen lendülettel taposott a fékbe és a kocsi egy pillanat alatt megállt. A benne 

felgyülemlett dühöt váratlanul felváltotta a kétségbeesés és idegesen a kormányra ütött 

néhányat. Akkor abban a pillanatban tudatosult benne, hogy mit is tett igazából. Gondolkodás 

nélkül gázt adott és szélsebesen megfordulva a kocsival egyenesen a pályaudvarra hajtott. 

Tudta, Christy legelső útja az otthonába vezet. Szélsebesen hajtott, nem érdekelte semmi és 

senki. 

Pár perccel később kétségbeesetten pattant ki a járműből és becsapva annak ajtaját rohant a 

bejárathoz. Meg kell találnia. Nem késhet el! 

Sietősen a menetrend kivetítőjéhez rohant és az épp most induló járat vágányszámát kereste.

Miután megtalálta gondolkodás nélkül a 7. vágányhoz rohant.

A vonat már ott volt és csak arra várt, hogy az utasok beszálljanak.

Szemeivel a tömeget fürkészve rohant egyenesen előre. Sehol nem találta és ez csak még 

jobban kétségbe ejtette.

Aztán amikor már kezdte feladni, váratlanul megpillantotta a lányt, ahogy a bőröndjével a 

lépcsőhöz siet. Szélsebesen utána rohant és még mielőtt Christy felszállhatott volna a vonatra, 

a nevét kiáltva megállította.

***

Épp arra készültem, hogy a csomagjaimmal felszálljak a vonatra, amikor valaki a nevemet 

kiáltva visszahúzott a vágányra. Csak akkor vettem észre, hogy ki az, amikor szembe 

fordultam vele. 

- Christy! - húz magához szaporán véve a levegőt - Nem mehetsz el!

- Bill?.. Te.. te meg mit keresel itt?

- Nem hagyhatom, hogy elmenj..

- Ha amiatt izgulsz, hogy nem lesz pénzem ne izgulj. Ahogy te is mondtad, biztos találok 

majd magamnak egy másik pénzes embert! - rántom ki a karomat szorításából.

- Hülye voltam. Nem gondolkoztam és olyat mondtam, amivel megbántottalak. Pedig tudom, 

hogy neked volt igazad. Elhanyagoltalak és csak a stúdióban voltam, hogy az új albummal 

foglalkozhassak. - hadarja kétségbeesve - Még azt is elfelejtettem, hogy tegnap volt az 

évfordulónk. Egy szörnyű alak vagyok. És meg sem érdemlem, hogy velem légy. De kérlek, 

ne menj el!

Ott álltam előtte és életemben először nem tudtam mit tegyek. A szemeim előtt adta meg 

magát, teljesen összetört. Azelőtt még soha nem láttam őt ilyennek. Látom rajta, hogy 

komolyan beszél. 

- És mégis miért kéne maradnom? Hogy aztán újra megbánthass? Hogy továbbra is úgy 

éljünk, ahogy eddig? - nézek mélyen a szemeibe.

- Tudom, hogy ostoba voltam, és szörnyű dolgokat tettem veled. Kérlek, bocsáss meg nekem! 

Szeretlek, és nem akarom, hogy elmenj! - mondja elkeseredetten és aztán hirtelen egy 

könnycsepp gurult végig az arcán. - Maradj velem kérlek! Szükségem van rád.. 

- Én.. nem tudom Bill. Túl sok volt nekem ez az egész.. - túrok bele zavartan a hajamba.

Még soha nem láttam sírni. Összeszorult a szívem, ha csak ránéztem. 

- Könyörgök maradj! - szorítja meg a kezem.

Aztán hirtelen eleredt az eső. A körülöttünk lévő emberek, olyan távolinak tűntek 

akkor. Mindenki rohant a vonathoz, menekültek az eső elől. Egyedül csak mi álltunk ott 

mozdulatlanul. Bill kétségbeesetten a tekintetemet fürkészte én pedig tanácstalanul álltam 

előtte.

- Nem tudom, hogy bízhatok- e még benned.. - hagytam, hogy az eső tisztára mossa arcomat, 

jól esett a hideg a bőrömnek.

A következő pillanatban a kalauz hangosan belefújt a sípjába és én éreztem, hogy itt a vége 

mindennek. Már nincs maradásom.

- Mennem kell.. - suttogom halkan és lassan eleresztve a kezét megfordulok. A könnyeimet 

már rég lemosta az eső, de még így is éreztem, ahogy a meleg könnycseppek végig szántják 

arcomat.

Vállamra veszem a táskát és elindulok. Bill tehetetlenül beletúr kezeivel a hajába és arcát az 

ég felé emeli. Lassan sétálok, ám a lépteim egyre csak lassulnak. A szívem egy hatalmasat 

dobban, én pedig zokogva visszafordulok. Billel egymás tekintetét fürkésszük, én a földre 

dobom a táskám és szinte egyszerre rohanunk egymáshoz. Zokogva a nyakába ugrok ő 

pedig szorosan átkarolva a derekam húz magához. Csak szorítom és szorítom a nyakát. Azt 

kívánom, bár soha ne érne véget az a pillanat.

- Sajnálom.. sajnálom! Annyira nagyon sajnálom.. - suttogja a hajamba.

- Soha többet ne csinálj ilyet. Érted? Soha.. - fogom kezeim közé az arcát. A szemei fájdalmas 

könnyektől égtek.

- Szeretlek Christy! Ígérem, ezentúl mindent másképp fogok csinálni! - dönti homlokát az 

enyémnek én pedig nem tétlenkedve tovább, szenvedélyesen megcsókolom. Bill viszonozva 

tettem, mindkét karjával magához szorít és hevesen csókol. Kétségbeesetten tépjük egymás 

ajkait, még az sem érdekel, hogy az eső egyre jobban szakad. Számomra már csak az a fontos, 

hogy újra egymásra találtunk. Most már talán újra boldogok lehetünk..

Eva Kaulitz: Közszemlén

     Közszemlén

1.     fejezet

Sarah Chance átnyújtotta hitelkártyáját az eladónőnek, aki fogta az aranyozott lapocskát, és belecsúsztatta a gépbe. A számlán rögtön megjelent Sarah neve és a kártya száma.

- Ó, hát tényleg ön az! Már amikor belépett, azt mondtam magamban: „No, nézd csak, a fejemet rá, hogy Maxwell Chance özvegye!” – Az eladónő kapkodó mozdulattal visszaadta a hitelkártyát, de izgalmában elfelejtette becsomagolni az ékszerként csillogó öngyújtót, amelyet Sarah az asszisztensének, Deannának vásárolt. – Edna! Gyere gyorsan! – kiabált hátra. – El se tudod képzelni, ki…

Sarah megfogta a szószártya hölgy karját, és csendesen azt mondta neki:

- Szívesen adok önnek autogramot, de csak ha megígéri, nem kürtöli szét, hogy itt vagyok.
Csakhogy Sarah Chance ugyanúgy nem maradhatott rejtve az emberek között, mint annak idején Jacqueline Kennedy.

Edna közben sietve előbukkant, és hadarni kezdett:
- Tudja, engem nem érdekel annyira a zene, de amikor Maxwell Chance meghalt, úgy éreztem, mintha a fiamat veszítettem volna el. Ő olyan… olyan más volt, olyan… különleges!
Sarah beletörődve sóhajtott.
- Igen, az volt.
Marie, a másik eladónő végre-valahára becsomagolta az öngyújtót.
- De maga előtt is le a kalappal, ahogy a sajtót megszelídítette! Mikor Maxwell elvette feleségül, kígyót-békát kiabáltak magára. Amikor azonban meghalt, mindent jóvátettek. Nahát, hogy maga milyen csodálatos volt a temetésről készült képeken!
- Mint egy igazi királynő! – tódította Edna.
Nem, ezt nem lehet kibírni, gondolta Sarah. Már előre örült, hogy Max halálának második évfordulóján elutazik a városból. Az évforduló megint rá irányította a figyelmet, és a sajtóban az elmúlt egy-két hónapban egy csomó rémes cikk jelent meg. Így aztán Sarah az utóbbi időben szinte nem is mozdult ki hazulról.
- Ne haragudjanak, de sietek! – mosolygott mentegetőzve Marie-ra.
- Ó, nyilván nem akarja, hogy felismerjék – vonta le a következtetést az eladónő, és vonakodva átnyújtotta Sarah-nak a csinos piros csomagocskát.
Sarah kis híján elsírta magát. Csak bírja ki, míg az ajtóig ér! Úgy érezte, ennek már sosem lesz vége. Az emberek túl sokat várnak tőle, és ő már feladta miattuk a magánéletét.

Mialatt végigsietett a Trump Tower elegáns üzletei mellett, arra gondolt, mennyit kellett volna dolgozniuk rég eltemetett szüleinek az efféle luxusért. Újra megállapította, hogy a világ bizony nagy igazságtalan.

Talán Maxwell Chance népszerűségének is a titka: arra elékezteti az embereket, hogy hírnév nem jár mindig együtt a boldogsággal és szerencsével.

Bill Kaulitz elégedetten simított végig a mahagóniasztal fénylő lapján, és mosolyogva nézett a mellette álló idősebb férfira.
- Azt hiszem, jobban tennéd, ha megemelnéd a biztosításod összegét, Leonard. Egy ilyen kihúzható asztal, rajta a mester kézjegyével, valóságos vagyont ér.
Leonard Klein megigazította szemüvegét.
- Az igazat megvallva, már az is eszembe jutott, Bill, hogy van egy titkos műhelyed, ahol másolatokat gyártasz. Tizenöt éve keresek egy ilyen asztalt, és te három hónap alatt szerzel egyet. – Zakója belső zsebéből fehér borítékot húzott elő. – Fogadd el hálám jeléül, Bill!
A férfi elhárító mozdulatra emelte kezét.
- Nem fogadhatom el. A barátod vagyok.
- Arra fordítod, amire akarod. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez az asztal Margaretnek és nekem!
Bill egy pillanatig töprengett, aztán könnyedén meghajolt barátja és régi támogatója előtt.
- Hát jó, legyen! Fizesd be a rákkutatási alapítványba, Leonard! És köszönöm.
Mr. Klein nagy nehezen elfordította fejét legújabb szerzeményétől.
- Koccintsunk a jövendőbeli üzleteinkre! – Mohó pillantást vetett a bárpulton sorakozó italokra. Kissé véreses szeméből arra lehetett következtetni, hogy nem veti meg a whiskyt.
Bill a nagy állóórára nézett, és udvariasan nemet mondott az ajánlatra.
A kijárat felé tartva megkérdezte Leonardot:
- Jársz még a fitnesz-szalonba?
Leonard nevetve csapott a pocakjára.
- Úgy beszélsz, mintha az orvosom lennél!
- Inkább úgy, mint a barátod – jegyezte meg Bill. – Mellesleg akár itthon is kocoghatnál – somolygott. – Éppen elég helyed van hozzá.
A Trump Tower legfelső emeletén lévő tizenkét szobás manhattani luxuslakás a leggazdagabbak új státuszszimbólumának számított. A berendezés is maga volt a tökély és fényűzés. De Billnek feltűnt, hogy vagyona gyarapodásával Leonard életéből mindinkább eltűnt az öröm. Tíz évvel ezelőtt, mikor még kis üzletek és galériák helyreállításával bízta meg őt, sokkal boldogabbnak tűnt.
- Szóval- törte meg Leonard a rövid csöndet – mikor költözöl be az új lakásba?

A fiatalember felsóhajtott.

- Bár tudnám! December 15-ig ki kell költöznöm a mostaniból, és fogalmam sincs, hogy a maine-i ház mikor lesz kész.

- Margaretnek is nagyon fogsz hiányozni, ugye tudod?

Bill elnevette magát. Leonardra vallott, hogy ilyen nyakatekert módon hozza a tudomására: neki is hiányozni fog.
- Csak egy évről van szó.

A neves műbútorasztalos és restaurátor, Karl Bergman felajánlotta Billnek, hogy dolgozzon mellette. A mester megöregedett, és Billt választotta ki, hogy átadja neki majd nyolcvan év alatt szerzett tapasztalatát.
- Nem jól van ez így – mormogta Leonard szivarral a szájában. – És hol fogsz lakni, ha nem les kész időre a ház?
- Halvány gőzöm sincs - vont vállat Bill. – Esetleg szállodában.

Butaság! Margarettel pár nap múlva Palm Beachbe utazunk, úgyhogy ideköltözöl.

- Leonard, én…

- Helyes! – húzta el vidáman a száját Leonard. – Ugorj fel vacsorára, és akkor mindent megbeszélünk!
Bill még akkor is mosolygott magában, mikor egy cukrászda felé vette az irányt. Leonard nem fogad el köszönetet a lakásért, de a finom bonbonnak nem tud ellenállni.

Miközben Sarah lefelé haladt a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén, egy fényes oszlopban megpillantotta saját tükörképét. De jó, hogy sapkát tett a fejére, anélkül mindenki azonnal felismerné! Nyomban felhajtotta kabátjának gallérját is, amely félig eltakarta az arcát. Táskájából mintás gyapjúsálat húzott elő, a nyaka köré tekerte, így már csak néhány sötét fürt kandikált ki alóla. Most már sokkal jobban érezte magát.

Ebben a pillanatban férfihangot hallott a háta mögött:
- Sarah! Várj!
Egy karjában babát tartó kismama, aki a szomszédos mozgólépcsőn haladt fölfelé, kíváncsian pillantott arra.
- Nézzen csak oda! – szólt Sarah-nak. – Sokért nem adnám, ha a maga helyében lehetnék!
A fiatal özvegy megpróbált kipréselni magából egy barátságos mosolyt. Bárcsak gyorsabban menne a lépcső! Deannának igaza volt, nem lett volna szabad eljönnie vásárolni…

A bizalmas férfihang újra felhangzott mögötte. Sarah már-már leért, de közben eszébe jutott az a szörnyű jelenet, ahogy a tömeg lerohanta a temetésen, és majdnem pánikba esett. Cikázni kezdett a mozgólépcsőn állók között. Ha a makacs rajongó továbbra is követi, akkor is nemsokára nyomtalanul eltűnhet a Fifth Avenue forgatagában. Hóna alá csapta a táskáját, és a kijárat felé törtetett. Ekkor az előbbi hang rákiabált:

- Paisley, állj már meg!
A lánykori neve! Kíváncsian megtorpant, és önkéntelenül hátranézett. Széles vállú, magas férfit látott, aki fekete farmert, csizmát meg szürke pulóvert viselt, és feléje szaladt. Bármennyire rövidlátó volt is Sarah, észrevette, hogy a férfi arcán örömteli mosoly terül szét. Kár, hogy ma nem tette be a kontaktlencséjét!
- Bill! – ismerte fel egyszeriben a férfit.
Szíve meglódult. De hát ez lehetetlen! Hány éve már, hogy nem látta őt? Semmi kétség azonban, ezeket a hétmérföldes lépteket senkinek a járásával nem lehet összetéveszteni…
- Miért pislogsz így, Paisley? – sietett hozzá Bill Kaulitz ölelésre tárt karral. - Otthon hagytad a szemüvegedet?
- Bill! Tényleg te vagy az! Nem tudom elhinni! – Az ölelés átmelegítette Sarah lelkét. – Mit keresel itt?
A férfi kissé eltolta magától, és csillogó szemmel nézegette.
- Manhattan olyan, mint egy falu. Előbb-utóbb mindenkivel összefut az ember. Sarah kacagott, mert Bill incselkedve a szemébe húzta a sapkát. Az asszony helyreigazította, és lábujjhegyre állva puszit nyomott a férfi arcára.

- Bill Kaulitz, hol rejtőztél idáig?
- Egész idő alatt ki sem mozdultam Manhattanből, Paisley.
- Már majdnem öt éve… - mondta elgondolkodva Sarah, és önkéntelenül újra feltűrte a kabátja gallérját. Hirtelen ötlettől vezérelve a szökőkút mögötti kávézó felé intett. – Tudod, mit? Igyunk valamit!
- Jobb ötletem van – jelentette ki Bill, s máris karon fogta Sarah-t. – Ismerek egy hangulatos kis helyet, ahol senki sem fog zavarni bennünket.
Sarah belenézett a férfi csokoládébarna szemébe, és régi, gondtalan idők emlékét látta meg benne. Távozáskor az ajtó egy pillanatra elválasztotta Billtől, és ez alkalmat adott Sarah-nak, hogy elékeztesse magát: Ő már nem Sarah Paisley, hanem Maxwell Chance özvegye.

A Fifth Avenue nagy, elegáns épületei mellett sétáltak. A november végi hideg szél bele-belekapott Sarah sáljába. Összébb húzta agán a kabátot, és rosszallóan nézte Billt, aki egy szál pulóverben járkált.
- ha csak rád nézek, megfagyok – dünnyögte, miközben a többi gyalogost kerülgették. – Már megfigyeltem, hogy minden közép-nyugati nagyon melegvérű.
Bill felnevetett, s közben egy ébenfekete tincs a homlokába hullott.

- Ugyan! Tiszta tavasz van! Csak nulla fok körül válik hűvössé az idő.
Sarah felnyögött.

- Jaj, remélem, nem lesz még hidegebb! Én már októberben jéggé fagyok, és csak júniusban engedek fel.
A Madison Avenue-nál át kellett menniük a túloldalra. Sokáig nézték a versenyt futó limuzinokat, taxikat és sportkocsikat, míg a lámpa zöldet mutatott nekik.
Közben felelevenítették a régi szép időket, amikor a taxi a fiatalok számára is elérhető volt, a pizza pedig hihetetlenül olcsó.
- Hagyd abba, Kaulitz - szólt rá egy idő után Sarah -, különben mindenki meghallja, milyen öreg vagy!

A Park Avenue z egy darabig hallgattak. Karon fogva lépkedtek, és Sarah semmi kivetnivalót nem érzett ebben. Az utcasarkokon hajléktalanok dideregtek, és Sarah örvendezve látta, hogy Bill egyikük mellett sem megy el egy kis adomány nélkül.

- Igazán rendes ember vagy – mondta is neki, mikor átszelték a Lexington Avenue-t.
Bill úgy tett, mintha nem hallaná.

- Mindjárt ott vagyunk, Paisley! Kibírnak még egy sarkot az öreg csontjaid?
Sarah meggyorsította a lépteit. Már egyáltalán nem fázott. A szél ugyan egy cseppet sem hagyott alább, de ő olyan szabadnak érezte magát, mint évek óta soha.

A férfi megállt egy kis ételbár előtt, melynek zöld tábláján kusza betűk hirdették a nevét. Sarah azokból a időkből ismerte az ehhez hasonló kis éttermeket, mikor még ő is dolgozni járt; jellegzetes manhattani vendéglő, ahol görög és spanyol ételeket is lehet kapni. Az asszony még hunyorogott a félhomályban, mikor Bill talált is kettőjüknek egy félreeső bokszot, ahol védve voltak a kíváncsi tekintetektől.
- Két kávét kérek, és… - közölte a sötét hajú pincérrel Bill, majd Sarah felé fordult. – Még mindig szereted a baklavát? – A buzgón bólogatott, mikor meghallotta a finom, vajastésztából készült sütemény nevét. - … akkor két baklavát – adta le a rendelést Bill.

- El sem tudod képzelni, milyen régen ettem ilyesmit! – nevetett Sarah. – Méz, vaj… ha csak rágondolok, már felszedek egy kilót.

Bill félrehajlott fejjel tanulmányozta a karcsú, törékeny teremtést.

- Pedig rád férne néhány kiló. Mondd, Paisley, neked nem adnak rendesen enni?

- Most egész más világban élek, Bill. Salátákat eszem, a desszert pedig szusi. Néha álmodozni kezdek egy jó hagymás hamburgerről, de a következő percben már látom magam előtt az újságok címoldalát: Sarah Chance a Burger Kingben! Ilyen rosszul megy Maxwell Chance özvegyének? Részletes riport a 11. oldalon! – Mindketten nevettek. – Neal és Deanna szívinfarktust kapnának!

- Neal és Deanna? Ők kik? – kérdezte Bill.

- Deanna az asszisztensem, Neal pedig Max… szóval a pénzügyi tanácsadóm.

Sarah nem szívesen beszélt mostani életéről. Jobb szerette volna, ha újra huszonegy éves, és munka közben egy gyors ebédre ugrott volna be Billel, mint akkoriban.

Kezét gyengéden a férfi kezére tette.

- Tudom, hogy ez most szörnyen nagyképűen hangzott, de Maxnek egy csomó üzleti érdekeltsége volt, én pedig egyszerűen képtelen vagyok egymagam irányítani a dolgokat. – Zavartan elmosolyogott. – Ott van például az állatvédő szervezete, aztán a „Segítsünk az éhezőkön” Alapítvány… - Bill egy szót sem szólt. – Miért érzem úgy, hogy védekeznem kell előtted?

- Ezt kérdezem én is, Paisley.

- Á, hagyjuk ezeket a dolgokat! A Globe-ban vagy az Enquirerben mindent elolvashatsz Sarah Chance-ról. Inkább beszélgessünk a régi időkről! – Cukrot szórt a kávéjába, és megkeverte. – Még mindig asztalos vagy, Bill?

- Igen – válaszolta a férfi, aztán jókorát harapott az édes süteménybe. – De már nem hagyományos asztalosmunkákkal foglakozom.

- Hanem? – kérdezte kíváncsian Sarah, miközben kezét a köré kulcsolva melengette.

- Antik bútorokat restaurálok. Nemsokára Maine-be utazom, hogy még többet tanuljak. Nem láttad véletlenül tavaly a koloniálbútorok kiállítását a Metropolitan Múzeumban? – Sarah hevesen bólogatott. – Nos, azokat a bútorokat én restauráltam, és a kiállítást is én szerveztem.

Az asszony elismerően nézte.

- Irigyellek, Bill. Csodás lehet, ha valaki így hasznosítani tudja a tehetségét!

A férfi vizsgálódva nézett Sarah szemébe.

- Gondjaid vannak, Paisley? Itt a vállam, nyugodtan sírd ki magad rajta!
- Nem, dehogy – rázta meg a fejé az asszony, aztán megkóstolta a süteményt. – Csupa segítőkész ember vesz körül. – Egy csepp mézet törölt le szája szögletéről, mintha ez lenne a legfontosabb a világon. – Néha már úgy érzem, a náthám is elkapnák helyettem, ha lehetne.

- Szegény gazdagok!

- Nem is hiszed, milyen igazat mondtál! – sóhajtott Sarah.

- Hát igen luxusautó és a svájci bankbetét sem minden. – A megjegyzés kicsit csípősebbre sikerült, mint amilyenek a férfi szánta.

- Nincs luxusautóm, Bill és ha Max nyitott is Svájcban számlát, arról n nem tudok. Vagyona nagy részét jótékony szervezetekre hagyta.

- Nagyon sajnálom – tárta szét Bill a kezét. – Fogalmam sincs, miért mondtam neked ilyet.

É viszont tudom, gondolta Sarah. A régi érzés még mindig elevenen élt közöttük. A kellemetlen csendben mindketten arra gondoltak, ami öt évvel ezelőtt történt. De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, gondolta az asszony, és a kabátja után nyúlt.

- Már menned kell? – kérdezte Bill homlokráncolva.

- Igen, már elmúlt tizenegy óra.

- Megbeszélésre mész?

- Nem, csak megígértem, hogy ebédre hazaérek.

- És ha késel, kizárnak?

- Nem, Mr. Kaulitz! – bohóckodott nevetve Sarah.

- Akkor iszunk még egy kávét! – szögezte le a férfi, és intett a pincérnek. – Közben pedig elmesélem neked, mi van Sallyvel és Danielle-lel.

- Ó, ti tartottátok a kapcsolatot ennyi éven át? – csodálkozott Sarah. A két nővel az Obeliszk Galériában dolgozott együtt.

- Az összes északnyugati galériával állandó kapcsolatban állok. Azon kívül úgy gondolom, hogy a régi barátok a legjobb barátok.

- Ezt most szemrehányásnak szántad, Bill?

- Dehogy. Csak szerintem ez az igazság.

Megint csend lopózott közéjük. Sarah kénytelen volt a múltra gondolni. Mikor megismerkedtek, Bill éppen botrányos válás kellős közepén volt, és nem akart, hogy Sarah is belekeveredjen. Így aztán barátságot ajánlott neki, holott mind a ketten szerelmet akartak. A végén pedig nem kaptam semmit, tűnődött az asszony. Megvártalak volna, Bill, ha csak egy szóval is mondod, hogy szeretsz…

- Sikerült elválnod? – kérdezte óvatosan. És vajon újranősültél-e? – folytatta magában.

- Igen, a válást tizennyolc hónappal azután kimondták, hogy…

- … hogy férjhez mentem Maxhez – fejezte be a gondolatot Sarah. 

- Igen.

Maxwell neve vasfüggönyként gördült közéjük. Már nem lehetett visszavarázsolni a korábbi oldott hangulatot.

- Most már tényleg mennem kell – sóhajtott Sarah, és belebújt kék kabátjába. Magára öltött még egy semmitmondó mosolyt, amelyet öt év alatt jól begyakorolt. – Különben Deanna magánnyomozókkal fog kerestetni.

Bill egy ötdollárost tett az asztalra.

- Jó. Menjünk!
Az utcán bizonytalanul nézték egymást. Ebédidő volt, hömpölygött a tömeg körülöttük, ezért behúzódtak egy bolt bejáratához.

- Tedd el a sapkádat. Hideg van! – ajánlotta Bill.
Sarah szó nélkül a fejébe húzta a kék csíkos kötött sapkát. A hideg, amelyet érzett, most inkább belülről fakadt. Jaj, Bill, gondolta. Ehelyett azonban csak a kezét nyújtotta neki búcsúzóul.
De Bill nem fogta meg, hanem a zsebébe nyúlt, és a névjegyét nyomta az asszony markába.
- Otthon dolgozom. Ha bármikor szükséged lenne rám – és pillantása összeolvadt Sarah-éval-, csak hívj fel. – Arcon csókolta a nőt, és el akart sietni.

2.     fejezet

Ahogy Bill megpuszilta Sarah-t, orrát friss ibolyaillat csapta meg. Mélye magába szívta, és nem törődött többé se a tülkölő autókkal, se a kíváncsi járókelőkkel… magához vonta és megcsókolta az asszonyt.

Sarah úgy érezte, mintha az elmúlt időszak kitörlődött volna a lelkéből. Az utóbbi néhány évben az idő olyanak tűnt számára, mint egy hatalmas kőfal, melyre csak rakta-rakta az éveket jelképező köveket, és már nem látta hona kezdte el. Most hirtelen újra Sarah Paisley lett, az idő pedig hömpölygő folyam, amely mindig jelzi az utat vissza a forráshoz.

A képzelet világából azonban ideje volt visszatérni a valóságba. Még ki sem élvezhette Bill csókját, amikor a férfi visszahúzódott, és fojtott hangon így szólt:

- Fordulj meg gyorsan, és indulj!

- Bill, mit jelentsen ez?
- Valaki felismert téged – közölte nyugodtan a férfi. – Az ékszerboltból most lépett ki egy fotós, és minket figyel.

Sarah meg akart fordulni, de Bill időben figyelmeztette, hogy ne tegye. Az asszony idegességében még jobban a homlokába húzta a sapkáját, és tanácstalanul kérdezte:

- Most mit csináljak? – Úgy érezte magát, mint egy katona, aki véletlenül az ellenség táborába került. Megint felelevenedett benne a temetés minden borzalma.

Összeszedte magát, nehogy arca elárulja félelmét.

Bill biztatóan rámosolygott.

- Rendben, nagyon jól csinálod! Most pedig rázzunk kezet, és menj a Second Aveue-n lefelé. Hátra ne nézz, én majd kezelésbe veszem a fickót!

Sarah-nak jólesett a férfi kezének érintése, majd úgy tett, ahogy Bill tanácsolta. Sietve elindult a mondott irányba, még hallotta azonban, hogy valami történik mögötte, és a kavalkádból tisztán értette Bill szavait:
- Ó, ne haragudjon, nagyon sajnálom! Megtérítem a kárt.

Ezek szerint Bill „figyelmetlenül” nekiment a fotósnak, hogy ő egérutat nyerjen… Legszívesebben utánaszaladt volna, hogy megköszönje, de persze erről szó sem lehetett. Ehelyett gyorsan leintett egy szabad taxit, és hazavitette magát.

Bill éppen abban a pillanatban ütközött neki a fotósnak, amikor az új filmet készült tenni a

gépébe. Kezéből kiesett a frissen kivett tekercs, és eltűnt a gyalogosok lába alatt.

- Igazán nagyon sajnálom – mondta őszintén Bill, mikor látta a fotós csalódott arcát.

- A francba a sajnálatával! Sokra megyek vele! –fakadt ki az ismeretlen férfi. – Most tette tönkre a felvételemet Max Chance özvegyéről! Egy teljes hónapomba telt, míg sikerült. – Aztán összehúzott szemmel nézte Bill arcát. – Maga ismerősnek tűnik… Kije ez a nő?

- A kék kabátos? – tettette magát Bill. – Ja, ő nem Sarah Chance.

- Dehogynem. Senkivel sem lehet összetéveszteni.

A fotós felvette a járdáról a széttaposott tekercset, Bill pedig gyorsan úgy helyezkedett, hogy eltakarja a távolodó asszonyt. Látta ugyanis, hogy Sarah megáll egy telefonfülke mellett, és félénken hátrapillant.

Bill sóhajtott, a fotós kezébe nyomott húsz dollárt, aztán zsebre vágott kézzel visszaindult a Trump Towerba.

Még hogy nem Sarah Chance volt az! Persze, hogy ő volt! Jack Farrell, a Washington Post tudósítója a zsebébe gyűrte a bankjegyet, és tehetetlen dühvel nézte, ahogy az „ügyetlen” járókelő eltűnik az utca forgatagában. Jack egyetlen arcot sem szokott elfelejteni, és ez a széles arccsontú, fekete hajú férfi határozottan ismerősnek tűnt neki. Biztos, hogy látta már valahol, nem is olyan régen. Micsoda nap lett volna, ha sikerül őket lencsevégre kapnia!

Sarah hálás volt, amiért kifogta az egyetlen olyan New York-i taxist, aki nem tartotta kötelességének, hogy egész úton szóval tartsa a kuncsaftot. Sötét haját punkfrizurába kényszerítette, mely dacolni látszott a fizika minden törvényével. Csak annyit kérdezett: „Hová?” – s már fel is húzta a golyóálló válaszfalat, és elindult a Carberry Towers felé, ahol Sarah lakott.

Mikor az asszony beszállt, futólag körülnézett, mintha azt várná, hogy Bill Kaulitz ott áll a sarkon.

Ma valóban váratlan dolog történt vele. A láthatatlan fal, amely mindig ott volt közte és Bill között, most leomlott. Őt magát is meglepte, hogy még mindig érzi az ajkán a férfi csókját, kezén pedig az érintését. De ha kinyitotta a szemét, csak a nagyvárosi forgalmat látta, meg a sofőr kezét, ahogy a kormányon dobol valami jóféle new-wave zene ritmusára.

Még mindig a markában szorongatta Bill névjegyét. Szóval mindketten szabadok… Most már csak magához kell ragadnia a kezdeményezést, és … Fáradta hunyta le a szemét, és hátradőlt a bőrülésen. Miért van az, hogy ilyen lehetőségek mindig későn adódnak?

Öt évvel ezelőtt, amikor a galériában dolgoztak, a világ végére is követte volna Billt. De akkor a férfi nem akarta, hogy esetleg lelepleződjenek, és a válás csúnya jeleneteibe Sarah is belekeveredjen. Ezért aztán maradtak nekik a munkatársakkal együtt töltött rövid ebédszünetek és a lopott percek a galériában. Ilyenkor a beteljesületlen vonzalom miatt csak úgy szikrázott-pattogott köztük a levegő. Amikor Maxwell Chance felesége lett, végérvényesen lemondott Billről.

A taxi megállt a Carberry Towers csillogó, acélszerkezetű, lenyűgöző bejárata előtt, és a portás Sarah elé sietett, hogy kisegítse a kocsiból.

- Köszönöm, Larry! – mosolygott rá Sarah, és elindult az épülethez.

Egy fakordon mögött néhány rajongó álldogált, akiknek a hűsége túlélte Maxwellt. Sajnos, Sarah-t már korántsem szerették ennyire, mióta az újságokban megjelentek azok a ronda gyanúsítgatások és hazugságok. Deanna szerint biztos közülük való az is, aki Sarah-nak az utóbbi időben több tucat kellemetlenkedő levelet írt.

Az asszony úgy érezte, hogy ezek miatt a rajongók miatt kell úgy élnie, mint Max halála előtt. Nem szerette a Carberryt, de úgy vélte, nincs joga változtatni megszokott életvitelén.

Türelmesen várt, míg Larry a kulcsokkal matatott. Larry egyébként intézménynek számított a Carberry Towersban. Tudta az időjárás-előrejelzést, részletesen ismerte a különböző horoszkópokat, így mindig megvolt a magyarázata az élet dolgaira. Sarah pedig tisztelettel bánt vele.

Biccentett a biztonság őrnek, aki a bejáratnál posztolt, aztán a lifthez sietett. A ház minden nyilvános helyiségébe videokamerát szereltek, úgyhogy szinte lehetetlen volt észrevétlenül bejutni az épületbe. A felvonó mellett egy széken zöld egyenruhás, ősz hajú férfi ült. Sarah láttán felpattant, s letette a keresztrejtvényét. Szalutálni akart, de ekkor észrevette, hogy nincs rajta a sapkája.

-          Egyre feledékenyebb vagyok- motyogta zavarodottan. – Jó napot, Mrs. Chance!

Miközben a liftre vártak, Sarah megnyugtatta:

- Biztos az időjárás teszi, Hector.

Az öreg komolyan bólintott.

- Igen, Larry éppen a múlt héten mesélte, hogy a hidegfront csökkenti a koncentrálóképességet.

- Gondolom, statisztikákkal is bizonyította – kacagott felszabadultan az asszony. Közben felértek a legfelső emeletre. Miután szívélyes búcsút vett Hectortól, Sarah lehúzta a sapkáját, és megigazgatta a haját. Sosem sikerült megszoknia a népes személyzetet. Egyszerű családból származott, édesanyja titkárnőként dolgozott, apja autószerelő volt.

Ebben a pillanatban mindennél jobban érezte Max hiányát. Férje gazdag családba született, neki természetes volt minden, ami ezzel járt: pénz, siker, személyzet. Sarah-nak több mint egy évbe került, mire megértette, hogy a gazdagok élete leginkább a katonákéra hasonlít. A parancsnok és kötelezettségek tömkelege nyomasztotta, de belátta, hogy csak akkor mennek simán a dolgok, ha az ember betartja a szabályokat.

Ő pedig annak a tábornoknak a felesége volt, aki az egész rendszert irányította. Sarah-nak nem kellett családról gondoskodnia, de ott voltak helyette az alkalmazottak, akik tőle függtek, és olyan barátok, akiket ő tartott fontosnak.  

A lakás ajtaja hangtalanul nyílt ki, és elé tárult a hosszú folyosó a puha ezüstszürke szőnyeggel. Mintha holdbéli tájon járkálna… A lakosztály tulajdonképpen több lakásból állt. Az egyiket Max kettejük számára rendezte be, ezenkívül helyett kapott benne egy iroda és két kisebb lakás is. Az egyikben Deanna Rollins és a barátja Neal Travis lakott, a másikban pedig a nő öccse, Paul.

Belépett a lakásához és az előszobához tartozó előszobába. Megcsapta a megszokott kellemes citromillat. Mrs. Raines a konyhában tett-vett, az ebédet készítette. Minden olyan volt, mint bármely más napokon. Mégis, miközben az irodába ment, kellemetlen érzése támadt.

Megállt, hogy lehúzza a csizmáját, és élvezettel nyújtotta ki lábfejét a vastag pezsgőszínű szőnyegen. A lakás a szőnyegpadlónak és a vastag falaknak köszönhetően rendkívül csendes volt. Max ezt néha kihasználta: hang nélkül Sarah mögé lopózott, és váratlanul belecsókolt a nyakába.

A fiatal özvegy tüsszentett egy nagyot.

- Te vagy az, Sarah? – hallatszott egy kissé rekedtes, déli akcentusú női hang az irodából.
- Igen – kiáltotta az asszony, aztán még egyet hapcizott. – Úgy látszik, összeszedte egy náthát – állapította meg.  
Belépett, és erősen remélte, hogy Deannának ma nincs sok ráérő ideje. A Billel történt mai váratlan találkozás után nem lett volna ereje a csípős nyelvű asszisztensnővel hosszasan társalogni.

Deanna Rollins magas, karcsú és kifejezetten csinos nő volt. Vörös haja lávafolyamként terült szét a vállán. Most Sarah íróasztala mellett térdelt a padlón, és papírokat kapkodott fel.
- Miért van az, hogy pont az a kupac esik le, amelyiket már elrendeztem?
- Murphy törvénye – válaszolta Sarah, és lehajolt, hogy segítsen neki.
Deanna szerencsére jó hangulatban volt, mint azt Sarah rögtön megállapította. Az együtt töltött évek alatt megtanulta felmérni a másik nő lelkiállapotát. Deanna meglehetősen rejtélyes előélettel rendelkezett, amelyet még Maxwell sem ismert. Sarah arra gondolt, hogy a kábítószerhez lehetett köze, de sohasem kérdezte meg. Mikor még Max élt, nem ismerte ilyen közelről Deannát, most pedig olyan kevés barátja maradt, hogy semmiképpen sem akarta magára haragítani.

Sarah felvett néhány nagyalakú lapot, de Deanna hirtelen kikapta őket a kezéből.

- Végre, az utolsók! – Felálltak. – Látom, bevásárolni mentél – pillantott Sarah csomagjára. – Mutasd, mit találtál!
- Á, semmi különöset. Csak egy kicsit nézelődtem a Trump Tower butikjaiban… Deanna barna szeme villogott. Ha jó kedve volt, lenyűgöző látványt nyújtott.
- A csomag nagyságából arra következtetek, hogy vagy ékszer, vagy csokoládé van benne.

Sarah levetette a kabátját, és rádobta a sarokban álló, türkizkék huzatú kanapéra.
- Ékszer – mondta szűkszavúan, és abban reménykedett, hogy Deanna nem erőlteti tovább a dolgot, mert akkor elrontja a saját születésnapi meglepetését. Éppen a szobájába indult, megakadt a szeme valami csillogó tárgyon. – Deanna! – kiáltott fel, mikor közelebbről is szemügyre vette a csodálatos, könnycsepp alakú gyémántot, amely finom platinafogatban asszisztense nyakában tündökölt. – Ez egyszerűen csodaszép! Ajándék?

- Mondjuk. Én leptem meg vele magamat. – Deanna végigsimított az ékszeren. – Mindig is ilyenre vágytam. – Kurtán felkacagott. – Nevezzük előrehozott születésnapi ajándéknak!
- Egy vagyonba kerülhetett. – Sarah arra a néhány gyémánt ékszerre gondolt, amelyet Maxtől kapott, de a halála óta rá sem nézett.
- Nem, sokkal olcsóbb volt, mint gondolnád.
Sarah eltűnődött, hogy mutat emellett majd az ő ajándéka, a pici öngyújtó.
Hirtelen eszébe jutott valami.
- Tulajdonképpen mit kerestél? – tudakolta.
Az első pillanatban Deanna meglepett arcot vágott, aztán a homlokára csapott.
- Hogy is felejthettem el? De jó, hogy szóltál! Az alapítvány reklámköltségvetését szerettem volna veled aláíratni.
- Tényleg? Szóval elkészültek a tervek?
Neal négy évig dolgozott ezen a témán, de csak akkor kezdett haladni a munka, miután az asszisztensnő kezébe vette, úgy másfél évvel ezelőtt.
Deanna bólintott.
- Neal egy órára kérte az aláírást, hogy még a holnapi elutazás előtt mindent tető alá hozzon a bankban. – Megcsóválta a fejét. – Jól néztem volna ki, ha elfelejtem!
Sarah elmosolyodott.
- Ne izgasd magad! Larry azt mondaná, az idő az oka. – Átfutotta a papírokat, amelyeket Deanna átnyújtott neki, aztán egy sóhajjal aláírta, és visszaadta. – Egy szót sem értek az egészből.
- Nincs rá szükség. – Deanna szépen eligazgatta a lapokat. – Hiszen ezért fizetsz bennünket. – Azzal eltűnt az előszobában.
Sarah beakasztotta kabátját a szekrénybe, és közben irigyelte Deannát, aki dolgozik, és megkeresi magának a pénzt az apró örömeire. Neki, Sarah-nak csak annyi dolga van, hogy hová dugja Deanna születésnapi ajándékát.
A nappali órája tizenkettőt ütött; Mrs. Raines nemsokára megteríti az asztalt. Sarah a hálószobába sietett, és a csomagot a zárható kis komódra tette, melyben Max személyes iratait tartotta.
A kulcsot a sarokba, a szőnyeg alá szokta tenni, most azonban hiába kereste. A takarítónő nyilván véletlenül belökte a mellette lévő rekamié alá. Sarah jó darabig térden csúszott-mászott, mire megtalálta. Legközelebb majd nem teszi ilyen mélyen a szőnyeg alá…
Fogta, kinyitotta a komódot, egy levélpapírral teli dobozra tette az ajándékot, aztán újra bezárta a szekrénykét. Meghallotta Mrs. Raines ebédre hívó jelét, és úgy döntött, benne hagyja a kulcsot a zárban. Később is ráér eldugni, a szakácsnő viszont nem szereti, ha késnek az ebédről.

Jack Farrel lakása mintha egyenesen egy fotós számára készült volna. Olyan sötét volt benne, hogy akár a konyhában is előhívhatta a képeit. A napsugarak még véletlenül sem találtak be a csöppnyi ablakon.
Jack a mosogató felé fordult, és jókorát kortyolt a sörből. Kézfejét végighúzta a száján, és a másolatokhoz hajolt, melyek a dróton száradtak.
Miután aznap délelőtt meglátta Sarah Chance-t meg azt a férfit, hazarohant, és nyomban nekilátott, hogy előhívja a tartalékgépben maradt tekercset. Éppen a búcsúzás érzelmes, meghitt pillanatát sikerült lencsevégre kapnia. Csak egy bibi volt: a férfi hátal állt rajta. A következő kép viszont csak az ismeretlent ábrázolta, amint tudatosodik benne, hogy figyelik őket. Pompás! Erre harapni fognak a vezető lapok is…

Már rég a telefonon kellene csüngnie! Ehelyett Jack csak állt, és törte a fejét. Közben kiitta a sört.

A képek sikerültek. Az a kifejezés azonban az asszony arcán – az örömteli meglepetés – visszatartotta. Sose problémázott azon, van-e joga felfedni a sztárok magánéletét. Szerinte ugyanis a nagyoknak nincs magánéletük. Ám Sarah olyan bizalommal nézett rá a képről, hogy életében először aggályi támadtak.

Ostobaság! Nem viselkedhet szentimentálisan! Végre pénzt kell keresnie. Levette a falitelefon kagylóját, és tárcsázni kezdte azokat a számoknak az egyikét, melyeket ceruzával odafirkált a készülék mellé a falra. Mielőtt azonban kicsöngött volna, visszaakasztotta a hallgatót, és újra a kép fölé hajolt.

De hát ez csak egy fotó! Az érte kapott pénzből kifizetheti a telefonszámláját, és nem kellene attól sem rettegnie, hogy mikor kapcsolják ki nála az áramot. Viszont az is igaz, hogy egyetlen kép úgysem teszi gazdaggá. Egyszóval az egész ügy várhat még…

Lehet, hogy a történet főszereplője nem is Sarah Chance, hanem az az ismeretlen férfi, akire a nő így tudott nézni…

Ebéd után a Carberry felső lakosztályában mindenki Maxwell halálának második évfordulójára készült. Sarah egyre rosszabbul érezte magát, és négy óra körül már biztos volt benne, hogy alaposan megfázott. Elhatározta, hogy forró fürdőt vesz, de előbb a hálószobájába sietett, hogy eldugja a komód kulcsát. Éppen a szőnyeg előtt térdepelt, amikor férfihang harsant a küszöbről:
- Sarah, mit keresel ott lent?
- Szent ég, Paul! – simogatta a fejét Sarah, mert ijedtében beütötte a rekamiéba. – Miért nem kopogsz, mielőtt bejössz? – A kulcsot ismét nem sikerült elrejtenie, így aztán egy óvatlan pillanatban a zsebébe csúsztatta.
A fiatal férfinak ugyanolyan vörös haja és mogyoróbarna szeme volt, mint a testvérének, Deannának, de Paul tekintete nyugalmat fejezett ki, míg a nővéréé szüntelenül izzott.
- Mivel az ajtód tárva-nyitva állt, gondoltam, felesleges kopognom.
- Majd meghaltam ijedtemben!
Paul vastag borítékot tartott a kezében.
- Nem vagy te túl ijedős?
- De, lehet – válaszolta hűvösen Sarah. Rémülten vette észre, hogy a szőnyeg sarka még mindig fel van hajtva – Miért jöttél, Paul?
A férfi a noteszába nézett.
- A sofőr holnap délelőtt tizenegyre jön a kocsival. Mivel a sajtó biztosan kivonul, a pincén keresztül a szomszéd házba megyünk. A kocsi a Hetvennegyedik utcánál fog várni bennünket.
- Biztos, hogy szükség van erre az óvintézkedésre? Ha korábban indulunk, elkerülhetjük a rajongókat és a sajtó képviselőit.
Paul az ablakhoz ment, és lenézett.
- Már most legalább százan ácsorognak az utcán. Holnapra már ezren lesznek. Gondolod, hogy el tudnád viselni őket?
Amikor Sarah hangosan felsóhajtott, elégedett mosoly suhant át Paul arcán.
- Igazad van – mondta az asszony. – De honnan tudod, hogy nem fognak követni Quogue-ba?
- Talán közölni akarod velük az úti célunkat?
- Természetesen nem.
- Hát akkor honnan tudnák?
- Ahonnan mindenről tudnak! – csattant fel Sarah. – Minden bizalmas értesülést megszereznek!
Paul szeme egy pillanatra úgy szikrázott fel, mint a nővéréé.
- Nos, akkor a riporterek vagy a jövőbe látnak, vagy közülünk valaki információkat ad ki nekik.
Sarah hármat tüsszentett egymás után. A szeme könnybe lábadt, és alig kapott levegőt.
Paul rá sem hederített, hanem mondott pár dolgot a „Segítsünk az éhezőkön” Alapítvánnyal kapcsolatban, s már ment is. Sarah megkönnyebbülten gondolt a forró fürdőre, mikor Paul megállt az ajtóban, és így szólt:
- Egyébként nem ártana, ha törődnél a nátháddal. Szörnyen nézel ki!

- Mr. Kaulitz! – Az ügyvéd hangja nagyon udvariasan, nagyon halkan, de kissé ingerülte csengett. – Hallja, ami mondok?
Bill felnézett a mahagóniszékről, amelyen éppen dolgozott. Mióta nyolc órával ezelőtt összefutott Sarah-val, csak rá tudott gondolni.
- Nem. Egy kicsit elkalandoztam. – Lassan, finoman végigsimított a széklábon, hátha akad rajta egy csiszolatlan rész. – A bérleti szerződés szerint december tizenötödike előtt nem tehet ki a lakásból.
- Úgy hallom, maga rendes ember, Mr. Kaulitz. – A fiatal ügyvéd zakója belső zsebéből egy borítékot húzott elő. – Bizonyára megérti a nehéz helyzetünket.
- Első számú szabály: sose higgye el, amit mondanak! – Bill felállt, és kinyújtóztatta izmos karját. – Mindent úgy szerveztem, hogy tizenötödikén költözöm. Elsejéig csak négy nap van. Ezalatt képtelenség lebonyolítani az egészet.
Az ügyvéd körülnézett a helyiségben, amely kizárólag műhelyként szolgált.

- Ö itt dolgozik, ugye?
Bill bólintott. Előre tudta, mi következik.

- Felolvasnék önnek valamit. – Az ügyvéd lapozni kezdett a szerződésben. – 14/c pont? A bérlő a lakást kizárólag a bérbeadó írásbeli engedélyével használhatja üzleti célra. – Visszahajtotta a lapot. – Van ilyen engedélye?
- Csak szóban állapodtunk meg benne, és kézfogással szentesítettük.
A fiatal ügyvéd kárörvendően elmosolyodott.
- Ön mondta, Mr. Kaulitz, hogy nem szabad elhinni, amit mondanak. Elvárjuk, hogy csütörtök délután négy óráig minden holmiját elszállítsa. – Teveszőr kabátjáért nyúlt. – Mr. McCullough azt mondta, hogy huszonnégy óra haladékot tud önnek adni, ha szükséges.
- Mondja meg Mr. McCulloughnak, hogy mit csináljon a huszonnégy órájával! – Bill hangulata elérte a mélypontot.
Miután a ügyvéd távozott, felemelte a gyalut, hogy folytassa a munkát, de aztán odavágta a poros padlóhoz. Nincs értelme. Mióta viszontlátta Sarah-t, nem tud másra figyelni… Régi beszélgetéseken járt az agya, emlékek tolultak fel benne. Hat hónapig többet jelentettek egymásnak, mint jó barát, de szerelmespár sem lehettek. Ő a mielőbbi válásban reménykedett, ám Jennifer egyszer csak visszavonta a keresetet. Ekkor Sarah felmondott a galériában, és Rio de Janerioba ment dolgozni. Azóta színét se látta, egészen ma délelőttig.
Leonardéknál vacsora közben nehezen tudta követni a beszélgetést. Margaret szóvá is tette, hogy milyen szétszórt. Leonard arról fecsegett, mennyire örülnek, hogy náluk fog lakni, de Bill legszívesebben csak Sarah-ról mesélt volna.
Otthon aztán meredten bámulta a telefont. Hívj fel Sarah! – bűvölte a készüléket. Délelőtt már nem volt ideje megkérdezni az asszony számát, csak a névjegyét adta oda neki sietve, mint valami futó ismerősnek.

Azt tudta, hogy Sarah száma nincs benne a telefonkönyvben, mert Maxwell franciaországi halálos autóbalesete után beszélni szeretett volna vele; elmondani neki, hogy még mindig csak rá gondol. Azt tudta – mindenki tudta-, hogy a Carberry Towersban lakik, de úgy érezte, levélben képtelen elmondani, amit gondol; az összes próbálkozása a papírkosárban kötött ki.
Éppen indult, hogy lezuhanyozzon, mikor megcsördült a telefon. Micsoda mennyei muzsika!
- Halló, itt Bill Kaulitz! – szólt bele kapkodva. Aztán lógó orral közölte: - Hát persze, mondd csak Leonard, ráérek…

A forró fürdő ellazította Sarah-t. Miután megtörölközött, kényelmes bő hálóinget húzott, és ágyba bújt. A megfázás elleni gyógyszer hatása azonnal jelentkezett? Egészen estig mélyen aludt tőle. Amikor nyolc körül felébredt, egy lélek sem volt rajta kívül a lakásban. Mrs. Raines gondosan lefóliázta a csirkecombot és a szószt, csak a mikróba kellett volna betenni, Sarah gyomra azonban görcsbe rándult mikor az ételre nézett.
Inkább bevett még két tablettát narancslével, készített magának vajas pirítóst, aztán átsétált az irodába. A függönyöket nem húzta össze, és a város fényei üstökösökként ragyogtak az esi égbolton. Lenézett az udvarra, és kontaktlencse nélkül is látta, hogy a rajongók már most gyülekezni kezdtek. Paulnak ismét igaza volt. Néhányan plédet és matracot terítettek a földre, mások égő gyertyát tartottak kezükben, és azokat a dalokat énekelték, melyeket Max és együttesen, a Last Chance tett híressé az egész világon. Ki gondolta volna akkor, hogy az együttes neve – Utolsó Esély – egyszer csak véres valósággá válik?!
A rajongók látványa nem hagyta hidegen Sarah-t, ugyanakkor rossz érzése is volt velük kapcsolatban. Volt abban valami tragikus, ahogy ezek az emberek még mindig kötődnek Maxhez. Sokan nem tudtak a közelébe kerülni, míg élt, most pedig beérik az özvegyével is…
Behúzta a függönyt, és szétnézett vidám-rendetlen irodáján. Az ő ötlete volt, hogy feldobja a lakás visszafogott eleganciáját néhány bordó, zöld és türkíz színfolttal. A takarítónő csak a legszükségesebb munkákat végezhette itt, az íróasztalnak pedig a közelébe sem mehetett.
Sarah leült az íróasztalhoz, és nézegetni kezdte a levélkupacot, amelyet Deanna készített oda, mikor az asztal lábánál feltűnt neki egy cédula. Biztosan azok közé a papírok közé tatozott, melyeket Deanna délelőtt leejtett. Felvette, hogy a helyére tegye, és ekkor szemet szúrtak neki Max szálkás betűi.

Még nem volt rá mód, hogy a ötletemet megvalósítsam. Paullal már beszéltem arról, hogy evickélhetnék ki ebből a szerződésből. Mindhiába. Úgy tűnik, mintha az ötlet és a megvalósítás között hatalmas betonfal meredezne. Az én feladatom az, hogy ezt a falat leomlassza.

Sarah döbbenten olvasta a naplóbejegyzést. Miként lehetett olyan gondatlan, hogy ez a fontos papír csak úgy hányódik a földön? Az ebben említett ötlet volt a csírája a Wall of Time című albumnak, mely minden idők egyik legsikeresebb lemeze lett. Sarah fogta és bevitte a hálószobájába, majd betette abba a mappába, melyet magával akart vinni Long Islandre.
Felhallatszott, amint a rajongók rázendítettek egy újabb Maxwell-számra. Te is olyan vagy, mint ők, morfondírozott Sarah. Kiadod a naplóját, a dalait, és ezzel csak tovább szítod a tüzet.
Pillantása az éjjeliszekrényen lévő névjegyre esett. Habozás nélkül tárcsázta Bill számát.
- Nem gondolod, hogy alaposan megbeszéltünk mindent, Leonard? – Ez az ő hangja volt! Sarah-nak nyomban átmelegedett a szíve. – Már mondtam, hogy a fürdőszobába készülök…
- Bill? – szólt bele az asszony félénken a kagylóba.
- Te vagy az Sarah?
A férfi hangja olyan reménykedő volt, hogy a nő elnevette magát.
- Igen, én. Csak még egyszer meg akartam köszönni a délelőtti kávét.
Bill majdnem felkiáltott örömében, de aztán fékezte indulatait. Nyugi, nehogy megijeszd! Öt kemény évig tartott, amíg idáig eljutottál!
- Nagy öröm volt nekem is – mondta hangosan. – Csak kár, hogy olya hirtelen félbeszakadt.
Sarah megpróbált elnyomni egy tüsszentést.
- Nem volt gond a fotóssal? Hallottam, hogy … - Zsebkendőt nyomott az orrára, hogy megakadályozza a robbanásszerű hangot, de hiába.
- Nem történt semmi különös. Sarah, olyan furcsa vagy. Minden rendben?
- Persze. – Még két tüsszentés. – Én csak… megfáztam.
A férfi fölnevetett a megkönnyebbüléstől.
- Ez nem vicces, Bill! Szörnyen érzem magam.
- Szegénykém! Vettél be valamilyen gyógyszert?
- Igen, éppen az előbb.
- Még most is úgy elkábulsz a tablettáktól?
- Irigylésre méltó a memóriád, Bill. Igen, azóta is így hatnak rám.
- Egyedül vagy?
- Igen.
- Bárcsak veled lehetnék!
- Én is azt szeretném. – Végre! Sarah kimondta ennyi év után, mit érez a férfi iránt. Szorongva várta, mit válaszol Bill.
- Találkozhatnánk holnap? Annyi mindenről kellene még beszélnünk!
- Nm lehet.
- Ó, Sarah, ne tartsd távol magad tőlem!
- Arról van szó, hogy holnap elutazunk egy hétre Quogue-ba, Long Islandre. Tudod… - az asszony nehezen keresgélte a szavakat – a második évforduló.
- Úgy szeretnék még előtte találkozni veled! Csak öt percre!

- Kérlek, próbálj megérteni! A házat körülvették a rajongók, ki sem tehetem a lábam.
- Mikor jössz vissza?
- Egy hét, legfeljebb tíz nap múlva. Megvárjuk, míg kicsit alábbhagy az érdeklődés.
- Akkor majd látjuk egymást? – Bill úgy érezte, az asszony válaszától függ az élete.
- Igen. Hamarosan találkozunk. Nagyon hiányoztál…
A férfi behunyta a szemét, és maga előtt látta Sarah törékeny alakját. Egyszerre akarta szeretni és oltalmazni.
- Feküdj most le, Paisley! És hívj azonnal, ha visszajöttél!
- Hát persze, megígérem.
- Vigyázz magadra, Sarah! – tette hozzá aggodalmasan a férfi. – Érezni a hangodon, hogy beteg vagy.
- Kedves, hogy így törődsz velem.
- Aludj jól!
- Te is, Bill.
- Szeretlek, Sarah Paisley! – mondta Bill hangosan és tagoltan, miután helyére tette a kagylót.

3.     fejezet

Bill tudta, hogy nevetséges, amit csinál, de másnap ugyanabban a kis ételbárban ült, ahol előző nap Sarah-val volt. Nem mintha rá várna – hiszen ő már útra kelt Long Islandre-, hanem mert az átvirrasztott éjszaka után ehhez volt kedve. Tükörtojást és pirítóst rendelt, de aztán hagyott mindent kihűlni, csak hörpölgette a feketekávét, és Sarah-ra gondolt.
Az Obeliszk Galéria előtt látta először, és úgy érezte, mintha kihúznák a talajt a lába alól.
- Bill Kaulitz? – kérdezte tőle a lány. – Ugye a Klein Constructionnál dolgozik?
Bill poros kezét a nadrágjába törölte, és odament hozzá.
- Igen, én vagyok az.
- Én pedig Sarah Paisley, Leonard Klein hívott fel az előbb. – A hangja a madarak tavaszi énekét jutatta eszébe Billnek. – Hogy is mondjam… Csak jövő szerdán kezdheti el a munkát.
Bill felnyögött, és idegesen a hajába túrt.
- Ugye ez nem valami áprilisi tréfa? Jellemző lenne Leonardra.
- Attól tartok, sajnos nem – mosolyodott el a lány, és a mosolyával együtt mintha a nap is kisütött volna. – Valami nem stimmel a tervvel. Egyébként is már április 27-e van, egy kicsit késő az áprilisi tréfákhoz, nem gondolja?
Bill a galériára mutatott.
- Itt dolgozik?
Igen, az asszisztens asszisztense vagyok. – A szeme mélykék volt, a tekintete nyílt és kedves.
- Van rá remény, hogy előléptetik?
- Fogalmam sincs. De amúgy is festő volnék. Egy napon majd csillagászati összegekért kelnek el a képeim, és a nevemet minden gyűjtő ismerni fogja.
- Nos, igen tisztelt Sarah Paisley, úgy tűnik, néhány hónapig együtt fogunk dolgozni!
Bill orrát megcsapta a lány enyhe ibolyaillata. De még mielőtt ábrándokba ringatta volna magát, egy rendőrautó állt meg a közelben, és a kihajoló egyenruhás férfi figyelmeztette Billt, hogy a teherautó, amely az építőanyagokat szállította, tilosban parkol. Bill búsan pillantott a rengeteg nyersanyagra, amelyet most vissza kell pakolnia.
- Biztos, hogy nem valami tréfáról van szó?
- Sajnálom, de holtbiztos. – Ahogy Sarah megrázta a fejét, fürtjei szanaszét röpködtek.
És Bill ebben a pillanatban tudta, hogy megtalálta álmai asszonyát.

 A bérelt limuzin kényelmes volt, és meleg. Sarah az egyik sarokba húzódott, forró mézes teát kortyolgatott, és próbálta követni Neal és Deanna közt zajló beszélgetést. Mára belázasodott, és iszonyúan érezte magát. Köhögött, és a torka is megfájdult.
- Hogyhogy Paul nem tudott velünk jönni? – kérdezte immár harmadszor a többieket.
Deanna mosolyogva a szemét forgatta.
- Az öcsém azért maradt a városban, kiegészítse az alapítvány dokumentációját a szerinte hiányzó jelentésekkel.
Sarah bólintott.
- Ja, persze. Ezt már kérdeztem egyszer, igaz?
- Többször is – kuncogott Deanna. Az órájára pillantott, és szólt Sarah-nak:
- Itt az ideje, hogy bevedd a gyógyszert!
- Jaj, ne! – nyögött fel Sarah. – Ha még egyet beveszek ebből, nem tudok majd talpra állni. Keressünk inkább egy patikát ahol megvehetném a szokásos gyógyszeremet!
- Mérföldekre vagyunk minden emberi településtől – emlékeztette Deanna, és átnyújtott neki két kapszulát. – Na, gyerünk! Ha nem veszed be negyedóránként a gyógyszert, sose keveredsz ki ebből a nyavalyából!
- De tényleg, Deanna, ez a szer jobban kiüt, mint egy tripla Martini. Nem lehetne…?
- Nem, nem lehet. Ne kéresd már magad annyit! Ami használ nekem, az biztos neked is használni fog.
- Rosszabb vagy, mint egy börtönőr… - De azért az asszony lenyelte a két színes kapszulát. – Lefogadom, hogy az egész utat átalszom tőle.
Neal felnézett a könyvelésből és megjegyezte:
- Valószínűleg így lesz a legjobb. Ha nem vigyázol magadra, könnyen összeszedhetsz egy tüdőgyulladást.
Amíg Maxwell élt, Neal szinte árnyékként követte mindenhová, hogy elhárítsa a legapróbb kellemetlenségeket is. Most ugyanezt tette Sarah-val. Feltünés nélkül végezte a munkáját.
Sarah a magával hozott kispárnára hajtotta a fejét.
- Igazatok van. Mihez is kezdenék nélkületek?
- Remélem, ez a kérdés sosem vetődik fel – mondta Deanna, de Sarah már nem hallotta, mert nyugtalan álomba zuhant.
Közben mintha hangokat hallott volna: „Itt megállhatsz telefonálni… Ne törődj vele, még egy órán át aludni fog… Nem, fogalma sincs, mi történt… Nekem mindig szót fogad…”
Nem akarok álmodni, gondolta Sarah. De a hangok olyan valóságosak voltak; hallotta, ahogy az autó megáll, ajtó csapódik, léptek csikorognak a kavicson… Jó, jó, ez csak álom, amiből bármikor felébredhet… Valami fenyegetőt érzett, ám hiába akart föleszmélni, nem sikerült.

Aztán újra hangokat hallott, mintha egy cső másik végéből jött volna:
- Ébredj fel, biztos rémálmod volt!
Sarah úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger. Fájt a feje, fájt a torka, és látása is elhomályosult. Feltápászkodott, kisimította haját a homlokából, és felnyögött.
A ködből lassan kivált Deanna arca.
- Tessék. Itt egy pohár víz, idd meg!
- Mi volt azokban a kapszulákban? Életveszélyesek…
Deanna csendesen nevetett.
- Nem a kapszulák okozták. Az a helyzet, hogy lázas vagy.
Sarah felhúzta magán a takarót.
- Hol vagyunk?
- Pár perc, és megérkezünk Quogue-ba – válaszolta az asszisztensnő.
Neal feléjük fordult.
- Rossz hírem van, hölgyeim! Az újságírók hada ott tolong a bejáratnál.
- Nem tudjuk kikerülni őket? – kérdezte Deanna.
- Alig hiszem. Úgy tudom, csak egy bejárat van, nem igaz; Sarah?
- De. Annak idején Max akarta így, biztonsági okokból.
- Hagyjuk most a múltat, erre nincs idő! – szakította félbe Neal. – El kell döntenünk, mit csináljunk. Átvágjunk, vagy megálljunk, és adjunk egy rövid interjút?
- Átvágunk – határozta el Deanna.
- Nem! – mondta Sarah. – Úgyis meg kell állnunk, hogy a kártyát bedugjuk a kapuzárba. Ti sem gondoljátok komolyan, ugye, hogy az újságírók addig majd csendben várakoznak? Essünk túl rajta, hátha utána békén hagynak!
Deanna vállat vont.
- Remélem, nem veszed rossz néven, ha bolondnak tartalak, Sarah.
- Egyáltalán nem. Csak arra gondoltam, ha ennyire makacsak, hogy idáig követtek minket, úgysem nyugszanak, míg nem kapnak valamit. És egyébként is jobb, ha azt írják, amit mi mondunk, mint ha ők találnak ki valamit.
- Te tudod – dünnyögte Neal, mialatt ráfordultak a kocsifeljáróra. – Én mindenesetre fütyülnék rájuk.
- Akárcsak én – vélte Deanna. – Többre becsülöd ezeket az embereket, mint megérdemlik.
- Egyszerűen csak szeretném, ha leszállnának rólam.
Az asszony alaposan kifújta az orrát, Neal pedig kiszállt, és a riporterekhez ment.
- Ugye tudod, hogy nem lenne muszáj ezt tenne? – nézett Sarah-ra Deanna. – Az özvegyeknek megvannak a maguk előjogai.
Sarah begombolta kék kabátját, és felhajtotta a gallérját.
- Nekem ez már olyan teher. Meddig leszek még Maxwell Chance özvegye és semmi más?
Az asszisztensnő bekattintotta a púderdobozát.
- A legtöbb nő kezét-lábát törné, hogy a helyedben lehessen!
Sarah olyan megbotránkozva pillantott rá, hogy Deanna elnevette magát.
- Jaj, ne nézz már így, csak fel akartalak készíteni arra, ami odakint vár!
Az asszony bólintott, s közben fájdalom hasított a fejébe. Neal az ajtóhoz ugrott, hogy kisegítse. Erre szükség is volt, hiszen Sarah elég bizonytalanul állt a lábán.
- Jöjjön, hölgyem, az oroszlánok már várják!

- Hé, Farrell! Hogyhogy ma nem mentél ki terepre a többiekkel?
Jack vonakodva tekintett fel az újságokból, hogy válaszoljon a termetes férfinak, aki most lépett be az archívumba.
- Valaminek utána akarok járni, Perez. – És nem is hazudott. Átlapozott egy csomó régebbi lapot, hogy nyomára bukkanjon a titkos férfinak, akit tegnap Sarah Chance-szal látott. De a fő oka, hogy itt téblábolt a szerkesztőségben, az volt, hogy találkozni akart Charlie Perezzel, New York vezető fotóriporterével.
Charlie hanyagul átvetette a lábát egy széken, és ráérősen megkérdezte:
- Tudok esetleg segíteni?
- Nem, kösz, egyelőre nem tudok semmi pontosat, csak sejtéseim vannak.
Charlie rágyújtott, és közelebb hajolt Jackhez.
- Ne pazarold az idődet feltételezésekre! Abból nem fizetheted ki a számláidat.
- Mintha én nem tudnám – jegyezte meg Jack. Aztán mintegy mellékesen megkérdezte: - Te ott voltál ma azon a Sarah Chance-bulin, igaz?
- Aha. Lekaptam, ahogy azon a Travis nevű tagon csüngött.
Jack lapozott egyet.
- Szerinted kábítószeres?
- Vagy az, vagy alkoholista. – Charlie elnyomta a cigarettát.
Jack kerülte a másik pillantását, mert tudta, hogy az azonnal észrevenné rajta az izgatottságot.
- Nem lehetett fáradtság vagy idegkimerültség?
Charlie a homlokát ráncolta.
- Úgy beszélsz, mint egy nyomozó, Farrell. Vagy talán fogadtál valakivel? Ember, itt nem Lady Diről van szó! Ez a nő egy rocksztár felesége volt, nem pedig Károly hercegé.
- És ez már azt jelenti, hogy bűnös?
- Talán – nevetett Charlie. – De mit érdekel ez téged?
- Régóta tartozom a lakbérrel. Egy jó kép Sarah Chance-ról két hónapra kihúzna a csávából. – Jack elfogadta a feléje kínált cigarettát. – Egyébként honnan tudtad, hogy Quogue-ba utazik?
Charlie odatartotta neki az öngyújtót.
- Furcsa dolog. Valaki felhívott, és azt mondta, hogy a nő délután kettőre ér a tengerparti házhoz.
- És ki volt az, aki telefonált?
- Halvány gőzöm sincs.
- Férfi vagy nő?
- Ördög tudja, mindkettő lehetett.
- És te továbbadtad a fülest?
- Viccelsz? – Charlie újabb cigarettára gyújtott. – Gondolod, hogy lemondtam volna egy exkluzív fotóról?
- Akkor honnan tudtak róla a többiek?
- Őket is felhívták. Ahogy engem. Ez a palimadár minden komolyabb napilapot és szabadúszó újságírót értesített.
- jó tudni, hogy valaki ezek közé tartozik…
- Mennyi ideje vagy a lapnál? – kérdezte Charlie. – Két éve? Vagy három?
- Másfél.
- Akkor meg mit panaszkodsz? Mások tizenöt éve vannak itt, és azóta sem sikerült egy valamirevaló sztorit összehozniuk. – Charlie vállat vont. – Ez a város hemzseg a hírességektől. Miért nem nyergelsz át valaki másra? Vagy elmehetsz Quogue-ba, és megpróbálhatsz kicsikarni tőle egy exkluzív interjút.
- Kösz a tippet, de üres gyomorral nem sok kedvem van hozzá.
Charlie az órájára nézett.
- Még beugorhatnánk Spinellihez egy pizzára meg egy sörre.
Jack gyomornedvei rögtön működésbe léptek, ám a kíváncsiság, ami hajtotta még erősebb volt.
- Kösz, de lemondok róla. Úgyis le kell adnom pár kilót.
Charlie végigsimított termetes pocakján.
- Már most is elég kiéhezettnek látszol, de hát te tudod… - Feltápászkodott, és eltűnt a lengőajtó mögött.
Jack felsóhajtott. Hosszú éjszaka állt még előtte.

- A pokolba velük! – kiállott fel Neal, és odacsapta az egyik New York-i reggeli napilap címoldalát Deanna orra elé, az íróasztalra. Ez volt az első napjuk Quogue-ban.
- Ne húzd fel magad, Neal! – csitította Deanna. – Legalább a te nevedet helyesen írták.
- Jó, de hogy a fenébe fogjuk ezt kimagyarázni?
Sarah az ajtóban állt, és látta, hogy a férfi arca vörös a dühtől.
- Mit kellene megmagyaráznunk? – kérdezte rekedten.
Deanna egyikükről a másikra nézett.
- Azt hittük, még alszol. Ezt később is ráérünk megbeszélni.
- Nézd csak, mit csináltak veled a drágalátos újságíró barátaid! – Neal Sarah felé hajította az újságot. – Őrült voltam, hogy ebbe belementem.
A kép tényleg katasztrofális volt: Sarah haja kócosan lógott az arcába, szeme zavarosnak tűnt, és ahogy Nealbe kapaszkodott, látszott, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az egyensúlyát. Sarah az egyik fotelba rogyott.
- Úgy nézek ki rajta, mintha részeg lettem volna. – Újra a nem túl éles, fekete-fehér képre pillantott. – Vagy még rosszabb.
Deanna tejeskávét hozott neki, és megpróbált lelket önteni belé.
- Ne törődj vele! Beteg voltál, és senki sem várta el tőled, hogy úgy nézz ki, mint Miss Amerika.
- Deanna, mi nem Sarah külseje miatt aggódunk, hanem a hírneve miatt – mondta Neal. Rábökött az újságcikkre, és Sarah-hoz fordult. – Ezt olvasd el!
Az asszony elővette a szemüvegét, és átfutotta az írást.

A gyász ára?
Sarah Chance, a híres énekes és dalszövegíró, Maxwell Chance szép és fiatal özvegye tegnap ellátogatott Quogue-ba, tengerparti házába. A bánattól és gyásztól elgyötörten érkezett meg titkárnője, Dina Rollins és Neal Travis társaságában.
Most lesz két éve, hogy Maxwell Chance tragikus körülmények között életét vesztette Párizs mellett, egy jótékonysági autóversenyen. Az egész világ tanúja volt, milyen bátran és méltóságteljesen viselkedett az özvegye a temetésén, ahol a rajongók szinte megrohamozták őt.
Mikor a WABC egyik riportere megkérdezte tőle, miért vonul vissza az évfordulón Guogue-ba, Sarah-nak nehezére esett válaszolni. Alig hallhatóan azt mondta: „Egyedül szeretnék lenni.” Ezután Neal Travis visszatámogatta őt a várakozó limuzinba.

A cikk mellett sokat sejtetően egy elemzés állt, mely a híres emberek és a drog összefüggéseit boncolgatta.
- Te jó ég! – kiáltott fel döbbenten Sarah. –Ezt csak úgy lehet érteni, hogy kábítószer hatása alatt álltam, mikor megérkeztem. Nem kötelezhetjük őket bocsánatkérésre?
- Ugyan miért? – Neal és Deanna összenéztek. – Mert azt írták, hogy lesújtott a fájdalom, és a lábadon is alig álltál? A fotóban sincs semmi manipuláció. Tegnap pontosan így néztél ki.
- Neal, nem vagy túl kemény Sarah-val? Elvégre nem tudhatta, hogy ez lesz belőle – sietett az özvegy segítségére Deanna.
- De igen. A világ könyörtelen. Az újságírók pedig zsákmányra leső fenevadak. Ezt te is tudod, Deanna!
Sarah letette teli csészéjét.
- Talán előállhatnánk valami magyarázattal vagy cáfolattal.
- Sajnos, azt hiszem, Nealnek igaza van. Felesleges. Bármit állítanánk, azt beismerésnek fognák fel – legyintett lemondóan az asszisztensnő.
- Ez nem igazság! – berzenkedett Sarah, és tiszta papír zsebkendőt vett elő köntöse zsebéből. – Úgy állítanak be, mintha komplett csődtömeg lennék.
Tüsszentése visszhangzott a szobában. Hirtelen elkezdte rázni a hideg, és a szeméből könnyek potyogtak.
Deanna a vállára tette a kezét.
- Ez így nem lesz jó. Borzalmasan nézel ki. Menj, feküdj le, még mielőtt azt kezdik terjeszteni rólad, hogy öngyilkosságra készülsz!
- Jó, mindjárt. – Az asszony újabb zsebkendőt szedett elő. – Mi van Paullal? Ha elolvasta a cikket frászt kap.
- Majd megbékél – tuszkolta Deanna a hálószoba felé Sarah-t. Ahogy a novemberi bágyadt napfény Deanna vörös hajkoronájára vetődött, Sarah olyan gyönyörűnek látta asszisztensét, mint még soha. – Elvégre a legjobb barátaid vagyunk.
- Persze, tudom… - motyogta Sarah, miközben visszavonult a hálószobájába. Biztos megint láza van. Különben miért gyötörné az a furcsa érzés, hogy valami meghatározhatatlan és fenyegető dolognak esik áldozatául?

Bill dühösen gyűrte össze az újságot, melyben a rémes cikk megjelent.
- Mi a fenéért olvasom el újra és újra? Már szóról szóra tudom!
Leonard Klein tanácstalanul álldogált barátja nappalijában, és már nagyon bánta, hogy magával hozta a reggeli lapot.
- Ilyen a bulvársajtó, Bill. Te is ismered a módszereiket.
- Hát persze. Fogalmuk sincs az erkölcsről és az etikáról! – Tornacipője orrával undorodva söpörte arrébb a szétszóródott oldalakat.
Leonard sóhajtott egyet, aztán mégis megkérdezte:
- Előfordulhat, hogy van egy csepp igazság a történetben?
Bill megrökönyödve bámult barátjára és pártfogójára. Leonárd nyugtatóan tette a vállára a kezét.
- Jó, jó! Én nem ismerem olyan közelről, mint te. Kérdezni csak szabad?
- Sarah megfázott, beteg. Harminchat órája sincs, hogy beszéltem vele. Nagyon rossz állapotban volt.
- Akik a cikket írták, nem ismerik őt. Milyen alapon várod el tőlük, hogy elnézőek legyenek?
- Hát mindent leírhatnak, amit csak akarnak? – füstölgött Bill. – Még a legelképesztőbb hazugságokat is?
- Sajnálom, ha én voltam a rossz hír hozója. – A látogató elővett a felöltőjéből egy fekete irattárcát. – Ezt Margaret találta a heverő párnája alatt.
- Kösz. Látom magam, amint igazolvány nélkül akarok csekket beváltani a bankban – próbálta Bill fanyar tréfával elűzni komor hangulatát. – Kérsz egy kávét?
Leonard az órájára pillantott.
- Kösz, nem. Üzleti ebédre megyek, azon kívül Margaret a lelkemre kötötte, hogy kevesebb koffeint fogyasszak.
Bill kikísérte, és Leonard búcsúzóul átölelte barátját.
- Ne aggódj, minden rendbe fog jönni!
A fiatalember vállat vont. Ez nem ilyen egyszerű… Visszasétált a nappaliba, és felütötte a telefonkönyvet. Persze, Sarah quogue-i száma nem volt benne. Újra elolvasta a cikket, és az aljas célzásoktól megint haragra gerjedt. Aztán megakadt a szeme a Rollins és Travis néven. Lássuk csak! A tudakozó megadott egy quogue-i számot, amely Paul Rollinsé volt. Bill gondolkodás nélkül tárcsázott.

Sarah nem hitte volna, hogy rosszabbul is érezheti magát, de az újságcikk megadta neki a kegyelemdöfést.
Dideregve álláig húzta a takarót, és kitekintett a bágyadt napsütésbe. Nemsokára elszunnyadt, és összevissza álmodott mindenféléről: piros ás narancsszínű foltok közül előbukkant Max sportkocsija, amely nekiütközött a korlátnak; látta a kifolyó benzint és vért, a tolakodó embertömeget, a feléje nyújtott kezeket, Bill szép szemét, ahogy ránéz, és hallotta egy telefon csörömpölését, de nem volt ereje felvenni a kagylót.
Kora este ébredt fel, hálóinge és a lepedője úszott az izzadságba. De a láz é a vele járó reszketés elmúlt. Sarah a fürdőszobába indult, hogy lezuhanyozzon.
Milyen csodás, hogy megint embernek érzi magát! Még mindig kimerült volt, de az az utálatos érzés, hogy mindent mintha függöny mögül nézne, végre megszűnt. Újra világosan tudott gondolkodni. Tiszta hálóinget húzott, felvette a köntösét, és elindult a konyhába egy kis harapnivalóért.
A nappaliból halk zene szűrődött ki, pattogott a kandallóban a tűz, Deanna és Neal pedig beszélgettek. A nehéz nap után azonban Sarah nem vágyott társaságra, úgyhogy egyenesen a konyhába ment.
Nem számított rá, hogy itt Paul Rollinsba botlik, aki éppen a New York Timest olvasta, és egy szendvicset majszolt.
- Á, felébredt végre a mi kis Csipkerózsikánk?
- Szervusz, Paul! Hogy kerültél ide? – Sarah kenyeret, tojást és gyümölcslevet vett elő.
- Úgy másfél órája érkeztem. – A fiatalember ivott egy korty kávét. – Kérsz te is? – emelte fel a csészéjét.
- Nem, köszönöm, teát iszom. – Sarah feltette a teavizet, és egy serpenyőbe olajat csepegtetett a rántottához. – Na gyerünk, Paul, kezdheted a fejmosást!
- Miért? Azt várod tőlem?
- Nem hinném, hogy szó nélkül hagyod a dolgot.
Paul a szívéhez kapott.
- Ó, ez a feltételezés nagyon bánt!
- Nincs ebben semmi humoros.
- Ne feledkezz meg a pirítósról! És a teavíz alatt sem kapcsoltad be a tűzhelyet.
- Köszönöm. Mindig is szerettem, ha figyelmeztetnek a hibáimra.
- Sosem voltál valami gondos. Ahhoz túlságosan művészlélek vagy, ugye, Sarah?
Az asszony hangosan lecsapta a villát az asztalra.
- Az ördögbe is , Paul, ha valami mondanivalód van, hát ki vele!
- Kicsit ingerültnek tűnsz ma este.
- Beteg vagyok, és nincs hangulatom szópárbajt vívni. Ha mondani akarsz valamit az újságcikkel kapcsolatban, akkor gyerünk!
- Nem csak erről az egy cikkről van szó – tette le a kávéscsészéjét Paul. – Minden fontosabb lapban benne van a képed. Mondd, ki vett rá, hogy interjút adj ilyen állapotban?
Jaj, hogy mondhatná el Paulnak, hogy a Billel való találkozás után tele volt önbizalommal?
- Hé, Sarah!
A tojás sercegve odaégett a serpenyő aljára. Sarah felkaparta egy késsel, és az egészet belezúdította a szemetesbe.
- Ezen a héten nyugalmat akartam. Azt hittem, ha megadom nekik, amire vágynak, akkor megszabadulok tőlük.
- Micsoda melléfogás volt!
Az asszony Paul felé hajolt.
- Mindenki hibázik.
- Igen ám, csakhogy nem a széles nyilvánosság előtt!
- Ne legyél ilye kaján! – Sarah forró vizet öntött a teára. – Mi van veled tulajdonképpen? Olyan furcsán viselkedsz.
- Ilyen a természetem. Egyébként az egész helyzet egy kissé fonák, nem gondolod?
- Attól tartok, nem értem…
- Nem találod érdekesnek, hogy egy olyan nő, aki féltékenyen őrzi a magánélete szentségét, most magára uszítja a riportereket?
- ég mindig nem értem. – Sarah cukrot tett a teába, és megkeverte.
Paul odalépett mellé, hogy kávét öntsön az üres csészéjébe, s közben Sarah-ra villant a tekintete.
- Mond neked valamit a Bill Kaulitz név?
Érthetetlen módon az asszony hirtelen bűntudatot érzett.
- Igen, persze. Régebben együtt dolgoztam vele egy ideig.
- Háromnegyed órával ezelőtt telefonált.
- Bill felhívott? Hagyott valami üzenetet?
- Azt nem tudom. Deanna vette fel a kagylót.
A folyosóról léptek hallatszottak, majd kisvártatva megjelent Deanna és Neal.
- Miféle hívásról van szó? – kérdezte Neal, és beletette a piszkos tányérokat meg az üres borosüveget a mosogatóba. Deanna újabb üveg chablis-t vett elő.
- Sarah titokzatos barátjának, Billnek a telefonjáról.
Az asszisztensnő letört egy darabot a friss franciakenyérből, és a szájába tömte.
- Nagyon aggódó volt a hangja. Ki ez a fickó tulajdonképpen?
Az általános kíváncsiság felidegesítette Sarah-t.
- Néhány éve együtt dolgoztam vele.
- Á! – nevetett föl Neal. – Nyilván még Max előtt.
- Bármenyire csodálkoztok is rajta, az életem nem a házasságommal kezdődött.
- Nyugi, nyugi! – csillapította a férfi. – Csak vicceltem.
- Ha-ha.
Mi van velem? – gondolta az asszony. A legkisebb ugratásra nekiesem a többieknek.
- Hagyjátok Sarah-t, nem érzi jól magát! – szólalt meg Deanna. – Inkább tegyétek meg nekem azt a szívességet, hogy hoztok be fát a kandallóba!
- Ehhez egy ember is elég – vélekedett Paul.
- Ez pedig az én öcsém lesz – szögezte le Deanna szárazon-, aki sosem veszi a lapot!
Paul még morgott valamit, de aztán követte Nealt.
- Én ezt nem értem – fortyant fel Deanna, miután a fiúk eltűntek. – Paul vagy a legelragadóbb, vagy a legutálatosabb férfi, akit ismerek. A középutat nem ismeri. Biztos az az oka, hogy szegény családból származunk.
- Nem hiszem – sóhajtott Sarah. – Nekem sem voltak gazdagok a szüleim. – Fázósan összébb húzta magán a köntöst. – Kösz, hogy segítségemre siettél.
- Ja, a barátod hagyott neked üzenetet… - Deanna benyúlt smaragdzöld miniruhája zsebébe, és egy cédulát halászott elő. – A névjegyén lévő telefonszám már nem érvényes. Majd megadja az új számát. Különben honnan tudta, hogy itt vagy?
- Csak bele kellett néznie egy újságba.
- Nem te adtad meg neki a telefonszámot?
- Nem, de nyilván könnyedén ki lehet deríteni.
Deanna levette a tűzhelyről a sípoló vízforralót, és újratöltötte a teáscsészéket.
- Akkor jó szimata van, ugyanis a számot Paul névén tartják nyilván.
- Bill nem elveszett ember.
Deanna citromlevet vett elő a hűtőszekrényből.
- Nem is tudtam, hogy tartod a kapcsolatot a régi munkatársaiddal. Én, mielőtt hozzátok jöttem volna, sehol sem kötöttem tartós barátságokat.
Van még néhány dolog, amit nem tudsz rólam, gondolta Sarah, miközben megízesítette a teáját.
- Nem álltunk kapcsolatban. Nemrégen teljesen véletlenül újra találkoztunk.
- Aznap, amikor bevásárolni mentél?
Sarah bólintott, és belekortyolt a teába.
Deanna felkacagott.
Akkor nem csoda, hogy olyan virágos kedved volt, amikor hazaértél. Jóképű férfi?
- Igen, az. De szerintem elhamarkodott döntéseket vonsz le. – Rövid szünet után Sarah idegenkedve nézett a másik nőre. – Csak nem azt akartad mondani, hogy Billnek köze lehet az újságírókhoz?
- Semmi ilyesmit nem mondtam. De Paul szerint el kell gondolkodnunk rajta, ki adhatta nekik a tippet.
- Nem titok, hogy ide készültünk. Könnyűszerrel kitalálhatták, hogy az évfordulót itt fogjuk tölteni. Egyébként a sofőr is továbbadhatta az információt. – Az asszony hangja rekedten és színtelenül csengett, úgyhogy gyorsan ivott egy korty teát.
- Ne légy olyan érzékeny, Sarah! Mi csak óvni akarunk téged – ölelte át Deanna.
- Elég nagy vagyok már, hogy vigyázzak magamra.
- Más körülmények között igazad lenne. De ez agyon nehéz időszak mindannyiunknak. Már csak néhány nap az évfordulóig…
- Hálás vagyok a gondoskodásotokért, de Bill régi barátom. Nem tudna ártani nekem.
- Az emberek idővel megváltoznak. És ti rég nem találkoztatok.
- Ez nevetséges! – túrt a hajába Sarah. – Nem akarok megszökni vele, vagy ilyesmi.
- Jó, jó, hagyjuk ezt a témát! – mosolygott Deanna.
- A láz, úgy látszik, teljesen kikészített – mondta az özvegy. – Ne haragudj, hogy ilyen ingerülten viselkedtem!
- Ugyan, nem kell bocsánatot kérned! Ha azt mondod, hogy Bill a barátod, akkor a úgy is van. Most viszont gyorsan bújj vissza az ágyba, mielőtt újra belázasodnál!
Sarah hálás és dühös volt egyszerre. Ki ő? Egy négyéves kisgyerek, akit csak úgy visszaparancsolnak a szobájába?

4. fejezet

A harmadik napon, amelyet Long Islanden töltöttek, az összes riporter és forgatócsoport eltűnt. Sarah gyanította, hogy megkente a helyi rendőröket, hogy gondoskodjanak a nyugalmáról. Bármi is volt az oka, az asszony nagyon örült neki.
Az állapota sokat javult, és úgy döntött, rövid sétára indul a kihalt strandon, mikor Deanna utánakiabált:
- Sarah! Meg akarsz halni?
Az asszony szorosabban a nyaka köré tekerte a gyapjúsálat, és eltökélten azt mondta:
- Inkább tüdőgyulladásban haljak meg, mint az unalomtól!
- És mi lesz az újságírókkal? Ott kint senki sem tud megvédeni tőlük!
- Egy lelket sem látok – pillantott a part felé Sarah.

Deanna vállat vont.
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. De én figyelmeztettelek…

Az asszony beszívta a hűvös, vízillatú levegőt, és sokkal jobban érezte magát.
Végre nem kellett együtt lennie Deannával és a szeszélyes Paullal.

Szakítania kellene már eddigi életével. Max meghalt – ő viszont él. Mióta viszontlátta Billt, újra átmelegedett a szíve.

Sarah fél mérföldnyire sétálhatott a háztól. Semmi más nem volt körülötte, csak homokdűnék és fenyőligetek meg a sötét, szürkészöld tenger. A házból legfeljebb távcsővel lehettet volna látni, mégis úgy érezte, valaki figyeli.

Egy sirály merült rikoltva a vízbe, és az asszony összerezzent. Aztán lehajolt, hogy megigazítsa lecsúszott lábszárvédőjét, és ekkor, körülbelül száz méterre, az egyik dűne mögött mozgásra lett figyelmes. Nem sokra rá hirtelen villant valami.
- Deanna, te vagy az? – kiáltotta rekedten Sarah, de hangja beleveszett a szélbe. – Gyere elő, ne játszd a testőrt!
Semmi válasz.
Félve indult meg a dűne felé, lába mélyen belesüppedt a homokba. Mire felért, úgy érezte, mintha a Mount Everestet kellett volna megmásznia. A túloldalról hangokat hallott.
- Ejnye, nem vagyok már gyerek, hogy bújócskázzam veled!

És ekkor megpillantotta őket – két tizenéves kamaszt, amint egymásba gabalyodva feküdtek, egy plédbe burkolózva! A fiú dühösen méregette Sarah-t.
- Hé, nincs más szórakozása?
- Ó, sajnálom… - mentegetőzött zavartan a nő.
- Talán akkor most egyedül hagyhatna minket.
Az asszony még egyszer bocsánatot kért, és sietve elindult visszafelé. Bukdácsolva rohanni kezdett a dűnék között, és a parton egyszer csak elvágódott. A kagylódarabok és az éles fűszálak felsértették a kezét, a szemét elfutották a könnye. Beletenyerelt a jéghideg vízbe, és szinte élvezte, ahogy a só marja a sebeit.
Ebben a pillanatban kibírhatatlanul hiányzott neki Bill. Az a csitri meg a fiúja nem is tudják, milyen boldogok. Minden vagyonát és kényelmét odaadta volna, ha Bill karjában lehet. Mikor Maxwell felesége lett, szívének egy kamráját lezárta. Ez most kinyílt, és úgy lüktetett, mint egy hatalmas, nyílt seb.

Sarah úgy érezte, hogy már órák óta kuporog a Paul által bérelt Lincoln hátsó ülésén. Fájt a háta, a lába pedig teljesen elmacskásodott. Paul egy szöszös gyapjútakarót borított rá, amitől állandóan tüsszögnie kellett.
- Még most sem ülhetek föl? – kérdezte türelmetlenül Paultól.
- Csak ha az újságok címoldalára akarsz kerülni – válaszolta a férfi.
Deannának és Nealnek egyáltalán nem tetszett Sarah ötlete, hogy hazautazik.
Sarah ellenben azzal érvelt, az újságíróknak álmukban sem jutna eszükbe, hogy ilyen hamar visszatér. Érdekes módon Paul Rollins ezúttal támogatta a javaslatát.
Az asszony felnyögött.
- Ennyi idő alatt már Kaliforniában kellene lennünk!
- Nagy szerencse, hogy nem vagy matematikus – pillantott hátra Paul. – Az időérzéked hagy némi kívánnivalót maga után.
- Mint ahogy a te humorod is. Nem mondanád meg legalább, hol járunk?
- Westhampton Beachen, egy farm közelében.
- Akkor már rég elhagytuk Quogue-ot. Igazán felülhetnék. – Már készülődött, mikor Paul erőteljesen visszanyomta.
- A helyedben ott maradnék, ahol vagyok…
- Rémes, kegyetlen alak vagy!
- Igazán sajnálom, ha így vélekedsz. Egyébként két, tévékamerákkal felszerelt autó követ minket, teli szenzációhajhász riporterekkel.
 De miért követnek bennünket? Csak téged láthatnak a kocsiban.
- Nem ez az első eset, hogy valaki elrejtőzött a hátsó ülésen – húzta el a száját Paul. Sávot váltott, és Sarah feje nagyot koppant a kocsi oldalán. – Tarts ki, míg elérjük az autópályát! Ott majd lerázom őket.
 De sajnos egész Manhattanig nem sikerült megszabadulniuk tőlük. Mikor Sarah végre feltápászkodott, és lehúzta magáról az utálatos, szúrós takarót, Paul hosszú hallgatás után megszólalt:
- Szerintem Rióba kellene költöznöd. Ott van a házad is.

- Nem szívesen utazgatnék.
Arra gondolt az asszony, milyen csodás lenne a világ, ha ő újra Sarah Paisley lehetne, Bill pedig a szerelme…

A telefon saját zsinórjába tekerve egy csomó kartondoboz tetején trónolt Bill régi nappalijában. Hát, így állunk, gondolta a férfi, Sarah most már, ha akarna, sem tudna felhívni.
Késő délutánra járt az idő, és Billnek már csak pár órája maradt, hogy végleg elhagyja a lakást.
Az utóbbi néhány napban százszor is felemelte a kagylót, hogy Sarah számát tárcsázza, de aztán mindannyiszor lemondott róla. Még a fülében csengett annak a nőnek a hangja, aki felvette a telefont. Kár, hogy a New York-i számát elfelejtette megkérdezni…
Sarah mesélte neki, hogy azok hárman – Deanna, Neal és Paul – álladó őrizet alatt tartják, és ez nem volt valami biztató. Miután ő maga is beszélt Deannával, úgy érezte, jócskán túlzásba viszik a gondoskodást.
Talán küldhetne Sarah-nak egy táviratot az új számával… vagy beállhatna a rajongók közé… vagy bérelhetne egy helikoptert, amely azt a feliratot húzná maga mögött: Hívj fel, Sarah! Vagy ablakpucolónak álcázhatná magát, csak hogy a közelébe férkőzzön…

Sarah újra New Yorkban volt, már vagy huszonnégy órája. Paul Brazíliába repült, és Sarah nagyon magányosnak érezte magát.
Szarvashiba volt Quogue-ba utaznia. Gondolhatta volna, hogy az újságírók vadászkopókként fogják követni. Ha pedig a tinédzserekre gondolt, ott a dűnék között, belehasított a felismerés, mennyire beszűkült az élete.
Nagyon hiányzott neki Bill. Megpróbálta felhívni a régi számán, de persze senki sem jelentkezett. Hogy elterelje a figyelmét, fényképeket válogatott Max életrajzához.
Nézegette a középiskolai fotókat. Max szülei, annak ellenére, hogy gazdagok voltak, fiukat egy dél-philadelphiai kollégiumba íratták be. Itt ismerkedett meg Paul Rollinsszal és annak nővérével Deannával. A testvérpár apja buszvezető volt, anyjuk eladónő. Az egyik képen mindhárom gyerek rajta volt. Az arcukról sugárzó hit és bizalom mély benyomást tett Sarah-ra. Ekkor csengett a telefon.
- Sarah? Itt…
- Bill! Végre! – Az asszony félrehajította a fényképalbumot. – De hát… azt hittem, hogy titkos a számom!
- Az is. De megmozgattam eget-földet, és sikerült kiderítenem.
- Úgy gondoltam, a tudakozót nem lehet megvesztegetni.
- Nem, de sok befolyásos barátom van.
- Milyen félelmetesen hangzik! – incselkedett a férfival boldogan Sarah.
- Nem vagyok félelmetes, csak eltökélt – hangzott a válasz.
- És hol dolgoznak a titokzatos barátaid? A CIA-nél vagy az FBI-nál?
- Most kitalálhatnék egy hangzatos történetet a Cégről és rólam, de az igazság távol áll ettől. A húgom egy nagy ügynökségen dolgozik, amely az ügyfelek hitelképességét vizsgálja. Megfenyegettem, hogy fejvesztés terhe mellett keresse ki az iratokból a számodat.

- Add át üdvözletemet a húgodnak!
- Már megtörtént.
Senki nem volt otthon, Sarah mégis lehalkította a hangját.
- Én is próbáltalak hívni.
- Bill sóhaja a vonal túlsó végén is tisztán hallatszott.
- Bárcsak sikerült volna!
- Nem is gondoltad, hogy próbálkozom majd?
- Nem voltam biztos benne.
- Csakhogy a régi számod már nem él.
Bill röviden elmesélte költözése történetét.
- És akkor most hol laksz?
- Leonard felajánlotta a luxuslakását. Van egy felesleges helyisége, ide be tudtam tenni a szerszámaimat, sőt dolgozhatok is benne… Sarah, én állandóan csak rád gondolok.
Az asszony behunyta a szemét, mert szédülni kezdett.

- Láttad az újságokba a képeimet? – kérdezte bizonytalanul.
- Egytől egyig mindet.
- Akkor a cikkeket is olvastad, igaz…?
- Nem tudtam megállni. De egy szót sem hittem el belőlük.
- Hogyhogy? New Yorkban most mindenki ezen csámcsog.
- Azért nem adtam hitelt ezeknek az irományoknak, mert ismerlek.
- Úgy szeretnélek látni, Bill! – szaladt ki Sarah száján.
- Nagyszerű! Lehetne most rögtön?
Az asszonyból kibuggyant a nevetés.
- Csak addig várj, amíg levetem az ócska farmert meg a kitágult pulcsit, ami rajtam van.
- Jól vagy, ahogy vagy, Paisley!
- Így még sosem láttál.
- Biztos jó néhány dolog van, amit nem tudok rólad… Mit szólnál, ha félóra múlva érted mennék, és elmennénk valahová ebédelni?
- Ne! – A heves tiltakozás túl nyersen hangzott. – Úgy értem, jobb lenne, ha találkoznánk valahol. A ház körül még mindig rajongók nyüzsögnek. – A valódi ok azonban az volt, hogy az asszony senki előtt nem akart magyarázkodni Bill miatt.

- Ez tiszta macska-egér játék, Paisley! Hogy tudsz így bármit is elintézni?
- Á, nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Csak minél kevesebbet tudnak rólam, annál jobb. Szóval, hol találkozunk?
- Lássuk csak… Ez az, megvan! Vitesd magad taxival a Metropolitan Museumba. Ott van egy önkiszolgáló étterem, ahol garantáltan senki sem fog fölismerni. Feltéve, ha a műkaja nem zavar.
- Jó, akkor ott találkozunk egykor!
- Az még sokára lesz! Indulj most mindjárt!
- Bill, fél egy előtt semmiképp sem érek oda….
- Jó, akkor legyen fél egykor, az étterem bejáratánál!
Sarah egy darabig csak ült némán a készülék mellett, és élvezte azt az érzést, hogy randevúra megy fényes nappal, anélkül hogy bujkálnia kellene, vagy számot adnia valakinek a programjáról.
Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy már háromnegyed tizenkettő lesz, úgyhogy felugrott, és bevágtatott a fürdőszobába. A fényképalbum megvárja holnapig. Elhatározta, hogy kicsinosítja magát Bill tiszteletére.

Jack Farrell napokig görnyedt a régi újságok fölött, mígnem egyszer csak mintha hályog hullt volna le a szeméről megjelent előtte egy múzeum, rengeteg régi bútor és egy sajtófogadás. A képeket meg a cikket elég régen készítette, de reménykedett benne, hogy meglesznek még a szekrényében. Itt tartotta a fényképezőgépeit és a munkáit néhány szennyes holmi meg uzsonnamaradék társaságában.
Szerencséje volt, a cikk viszonylag hamar előkerült. Leült, hogy elolvassa.

Bill Kaulitz, aki a múlt évben régi amerikai bölcsőket restaurált és állított ki, idén antik bútorok tárlatát nyitotta meg a Metropolitan Museumban. Mr. Kaulitz, aki neves restaurátor, tudósítónknak elmondta…

Ő az, semmi kétség! Jack most már tudta a nevét, foglalkozását, és a lakcímét is könnyedén kiderítheti. Tíz perc múlva azonban csalódottan tette le a kagylót. A megadott címen kikapcsolták a telefont, és új címről vagy telefonszámról senki sem tudott.
Jack fogta a fényképezőgépét, a cikket dzsekije zsebébe gyömöszölte, és elindult a múzeumba, hátha ott megtudhat egyet-mást Bill Kaulitzról.

Bill már ki tudja, hányadszor nézett az órájára. Tizenkét óra tizenegy percet mutatott.
- Nyugalom… - mormolta magában.
- Tessék? Mondott valamit? – kérdezte egy csinos szőke lány, aki az étteremből lépett ki.
- Csak magamban beszélek – válaszolta vigyorogva Bill.
- Akkor biztosan festő – mosolygott rá a fiatal teremtés, és megrázta dús, hosszú sörényét. – A festők ilyen szórakozottak.
- Igen, valószínűleg így van. – A férfi nem akarta magyarázkodással húzni az időt.
- Tudja, én is festő vagyok – emelte fel vázlattömbjét a szőkeség.
Bill bólintott. Nem kívánt beszélgetésbe bonyolódni az ismeretlennel.
- Látta már a denderai templomot? – folytatta a lány rendületlenül. – Éppen az egyiptomi kiállításra indultam, amikor…
- Kösz a meghívást – mosolygott rá lefegyverzően Bill -, de egy nagyon kedves hölgyet várok!
- Ilyen az élet – vonta meg a vállát a lány, aztán ellibegett.
Két héttel ezelőtt Bill kapva kapott volna az ismeretségen: a lány magas volt, jó alakú és csinos. Most azonban a gondolatai csak Sarah körül jártak.
Már éppen indulni akart, hogy telefonáljon neki, mikor egy halk hang megszólította:
- Régóta vár, Mr. Kaulitz?
Sam megfordult, és egyenesen az asszony égszínkék szemébe nézett.
- Most akartalak felhívni. Már arra gondoltam, elfelejtetted, melyik múzeumról volt szó.
- Tizenkét óra huszonöt perc. Elvileg még a taxiban kellene csücsülnöm. Lehet, hogy még elugrom öt pecre valahová…
Bill felszabadultan nevetett, és megpusilta Sarah-t.
- Nem engedem, hogy eltűnj! Már alig vártalak.
Beléptek a zsúfolt étterembe, és végül találtak egy kisebb asztalt a fal mellett.
Miután kiválasztották az ebédet és letelepedtek, Bill megfogta Sarah kezét.
- Csodálatos, hogy újra látlak!
Az asszony nem tudta, mit mondjon. Zavartan nézett a tálcájára, ahol halas szendvics, saláta, rizspuding és csokitorta sorakozott egymás mellett.
- Tudod-e, hogy nem találkozhatunk többé ilyen helyen? – Bill döbbent arcát látva mosolyogva folytatta: - Valóságos kalóriabomba, én ezt nem engedhetem eg magamnak.
- Ugyan már! – csóválta a fejét a férfi. – Mióta beteg voltál, még jobban lefogytál.
- Három kilót- jegyezte meg Sarah -, csak nem onnan, ahonnan kellett volna.
- Gyönyörű vagy.
Egy darabig némán ettek, és a nő úgy érezte, a világ legízletesebb ételeit fogyasztja.
Bill ötlete, hogy a múzeum éttermében találkozzanak, zseniálisnak bizonyult. Sarah a farmerjában és a pulóverében pontosan úgy festett, mint a többi művészeti főiskolás, akik ide jártak. Kimondhatatlanul élvezte a névtelenséget. Lehet, hogy ha akarna, tudna hétköznapi életet élni?
- Jó, hogy erre a helyre jöttünk – állapította meg Bill, mintha olvasott volna az asszony gondolataiban.
- De ez mindig így lesz? Hogy csal eldugott kisvendéglőkben, kávéházakban találkozhatunk? – nézett rá Sarah.
- Talán félsz meghívni magadhoz?
- Nem, dehogy! Elvégre az az én lakásom!
- Akkor mi a gond?
- Nem is tudom. – Az asszony magyarázat után kutatott. – Még senkit sem hívtam meg.
- Akkor sem, amikor Maxwell még élt?
- Akkor szinte állandóan vendégekkel volt tele a lakás. De azok többnyire Max munkatársai és barátai voltak, csak nagy ritkán az enyémek.
- És a rokonaid?
- Apám meghalt tizenhat éves koromban, anyám pedig egy évvel azután, hogy férjhez mentem. – Sarah ivott egy korty kávét. – Valahol Kaliforniában él néhány unokatestvérem, de sosem tartottuk a kapcsolatot.
Bill saját népes nebraskai családjára gondolt, és szívből sajnálta az asszonyt.
- Tudod, van néhány húgom, egyet-kettőt szívesen kölcsönadnék neked.
- Azért nem vagyok egészen árva. Ott van nekem Deanna és Neal.
- Mikor felhívtalak a tengerparti házban, Deannával beszéltem.
- Igen, átadta az üzenetedet.
- Csodálom. Nem tűnt túl lelkesnek.
- Nyilván azt hitte, hogy te is riporter vagy.
Bill úgy gondolta, hogy más is van emögött, de tapintatosan témát váltott.
- De ha jól tudom, van a csapatban egy harmadik is. Akinek a nevén a telefonszámot találtam.
- Igen, Paul. Ő azonban nem kifejezetten a barátom.
- Van valami oka, hogy így gondolkodsz felőle?
- Egyszerűen nem érzem jól magam a társaságában. Ez mindig is így volt. Azt hiszem, nem tartott megfelelő feleségnek Max számára.
- És? Tényleg nem voltál az?
Sarah elhatározta, hogy őszintén válaszol.
- Nem. Úgy érzem, Maxnek olyan feleség kellett volna, aki jobban tűri a reflektorfényt.
- Az újságok nem így állították be a dolgot.
- Félre ne érts, boldogok voltunk egymással! Csak nem illettünk igazán össze. – Egy darabig az asszony maga elé bámult. – Hogy mindezt megértsd, el kellene mesélnem a megismerkedésünk körülményeit. Maxnek szüksége volt rám, és nekem ez akkor nagyon fontos volt.
Bill vizsgálóan nézte asztaltársát.
- Szeretted őt?
- Igen, nagyon kedveltem.
- Szeretted? – A férfi nem hagyta, hogy megkerülje a választ.
- Igen, idővel megtanultam szeretni.
- Mit gondolsz, tartós lett volna házasságotok?
- Nem tudom. Az a sok ember körülöttünk, a rengeteg utazás… nem éppen ideális feltételek egy kiegyensúlyozott kapcsolathoz.
Sarah érezte, hogy Bill várja a folytatást.
- Három hónapig turnéztunk Európában, és sokat veszekedtünk. Max akkoriban… nem vigyázott magára. Úgy pöröltem vele, mint egy kofa, mert szinte semmit sem pihent. Azzal fenyegettem, hogy elválok tőle, és erre beadta a derekát. Elhatároztuk, hogy Brazíliába utazunk, és ott rendbe hozzuk mindazt, amit elrontottunk. – Várt egy kicsit, hogy alábbhagyjon a fájdalom. – Nem akartunk szólni Deannának és Nealnek sem, csak felülni Párizsban a repülőgépre az autóverseny után. A többit már te is tudod.
- És ő szeretett téged, Sarah? – Bill remélte, hogy az asszony igent mond.
- Szeretett, ezt biztosan tudom. Kedves volt velem, és nagyvonalú. Egy csomó drága ékszert vett nekem ajándékba, de sose hordom őket. – Nagyot sóhajtott. – Lényének egy része azonban mindvégig megközelíthetetlen maradt számomra, és nem is próbáltam a mélyére látni. Jól kijöttünk egymással.
Billel mindenről őszintén tudott beszélni. A férfi megosztotta vele a gyász, a félelem érzését. Még senkit sem érzett olyan közel magához, mint Billt.
- Olyan nehezen viseltem el, ha láttam a képeteket az újságban – vallotta be a férfi szégyenkezve. – Mindig abban reménykedtem, hogy elhagyod, és visszatérsz hozzám.
Az emlékezéstől belenyilallt Sarah szívébe a fájdalom.
- Amikor megismerkedtünk, te még nős ember voltál – emlékeztette a férfit. – És igaz, hogy váratlanul mentem férjhez, de nem döntöttem elhamarkodottan.
- Akár hiszed, akár nem, én is tartós házasságot szerettem volna, csakhogy a feleségem nem osztozott velem ebben.
- Vannak másmilyen nők is.
Bill boldogan felkiáltott, a nő azonban megijedt.
- Csendesebben! Mindenki minket néz!
Ám a férfi ügyet sem vetett rá; magához húzta és megcsókolta.
- Legszívesebben holnap közhírré tenném a New York Timesban, hogy megkérem a kezedet.
- Hé, nem túl korai ez még? Ez az első randevúnk.
- Ne feledkezz meg a baklaváról! Már a másodiknál tartunk.
- Ajaj, ha nem vigyázunk, belefásulunk ebbe a hosszan tartó kapcsolatba – kacagott Sarah.

Ebéd után kószáltak egy kicsit a múzeumban. Sarah-nak Renoir képei tetszettek, közülük is a leginkább Madame Charpentier portréja a két szőke kislányával.
- Csak boldog ember festhette le így őket – mondta Billnek, miközben megcsodálta az anyai szépség és a gyermeki ártatlanság megragadó ábrázolását.
- Egyszer megmutathatnád a te festményeidet is – simogatta meg az asszony haját Bill.
- Ó, már évek óta nem festettem…
- Öt éve, ugye?
Sarah bólintott, és újra a Renoirt nézegette. Bill azonban folytatta:
- Pedig engem többször is lerajzoltál. Amikor az Obeliszk Galéria helyreállításán dolgoztam, az egyik ajtó mögül lestél, és rajzoltál.
Sarah meglepetten nevetett.
- Azt hittem, észrevétlenül dolgoztam.
- Hát, nem sikerült.
Bill élénken emlékezett rá, hogy a lány minden mozdulatát figyelemmel kísérte, és hogy ő legszívesebben ott rögtön leteperte volna, annyira kívánta. Tudta, hogy a lánynak tetszenek a kimunkált izmai, erőt sugárzó mozgása, és ezt élvezettel vette tudomásul.
Sarah közben azon morfondírozott, hogy annak idején Bill semmi jelét nem adta, hogy észrevette őt. Így aztán leplezetlenül bámulta a férfi csodás testét és a mozdulatait, amint dolgozott. Hirtelen belepirult az emlékezésbe.
- Valami baj van? – érdeklődött Bill.
- Épp ellenkezőleg. Hirtelen olyan melegem lett – válaszolta Sarah.
Fél négykor úgy döntöttek, otthagyják a múzeumot. Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, a kijáraál Bill kisebb tömegre lett figyelmes.
- Szerintem forganak odalent – tekintgetett a kijárat irányába.
- Felismersz valakit? – kérdezte kísérőjétől.
- Nem. Hoppá, mégis! Ha minden igaz, Caroline Kennedyt látom. Hogy kerül vajon ide?
Sarah nevetett, és engedte, hogy a férfi kezén fogja.
- Itt dolgozik a múzeumban. Nem tudtad?
Leértek a lépcsőn, és elsétáltak az elmaradhatatlan utcai művészek mellett. A népes stáb két tagja hirtelen megfordult, amikor észrevette Sarah-t.
- Ajaj… - mormogta a nő. – Azt hiszem felismertek.
- Csak menj tovább nyugodtan! – kormányozta arrébb Bill. – Amint a járda szélére érünk, leintek egy taxit.
- Az ördögbe is! – bosszankodott Sarah. – Mindig a torkomba szalad a gyomrom, ha ez történik.
- Ne aggódj! Remélem, ezúttal megelégszenek. Egy Kennedyvel.
Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, háta mögött izgatott hang harsant, és a nevét kiabálta. A sietős léptek egyre közelebb koppantak. Sarah lassított, és megállt.
- Megőrültél? – szólt rá Bill. – Minek álltál meg?
- Úgyis hiába. Mindenképpen utolérnek…
Egyik pillanatról a másikra körbevette őket a tömeg. Egyesek Max kalózkiadású életrajzát szorongatták, és autogramért kuncsorogtak. Valaki a kezébe nyomott egy golyóstollat. Az asszony Bill után kutatott, de a sokadalom már elsodorta mellőle.
Az utcán futótűzként terjedt a hír, hogy Sarah Chance arra jár.  A semmiből hirtelen egy tévéstáb bukkant elő, és exkluzív interjút kért. A nő hátán hideg verejték csorgott.
- Sarah! Itt a taxi! – hallotta messziről Bill kiáltását, és kétségbeesetten kereste a szemével. A férfi megpróbált utat törni felé, nem sok sikerrel.
„Annyira hiányzik Maxwell… Imádkoztam érte a halála évfordulóján… Kiadja azokat a dalokat, melyeket Franciaországban vettek fel?” Minél nagyobb gyűrű vette körül, Sarah annál kevésbé tudott rájuk figyelni. Már nem látta az arcokat csak a szájakat, melyek kiéhezetten tátogtak felé. Emlékképek rohanták meg: a temetés, a tengerpart, a homokdűnék, és meg kellett rázkódnia, hogy visszatérjen a valóságba.
- Nem válaszol, Sarah?
A kérdezőkre pillantott, és egy vörös hajú fotóst látott maga mellett. Vajon honnan ismerős az arca?
- Hogy? Mit kérdezett?
- Igaz, hogy nem tudta még feldolgozni. Max halálát?
- A halállal mindig itta a szavait. Egy riporter mikrofont dugott az orra alá.
- Mit szól ahhoz a feltételezéshez, miszerint ön nem képes Maxwell életrajzát összeállítani?
- Honnan vette ezt? A könyv augusztusban meg fog jelenni. Ez biztos. – Mibe keveredett már megint?! Az emberek feje fölött Billt kereste. – Elnézésüket kérem, de mennem kell!
A vörös hajú fotós elállta az útját.
- Ki az a férfi magával, Sarah? Egy új kapcsolat?
A rajongók hadából elégedetlen morgás tört elő. Sarah Max felesége, és annak kell maradnia örökre!
- A szeretője talán? – A riporter egészen a szájához nyomta a mikrofont.
- Erre nem vagyok köteles válaszolni.
- Ezt úgy kell érteni, hogy igen? – bömbölte a riporter.
A fotós most elkezdte kattintgatni a gépét. Elölről, jobbról, balról…
- Bill! – sikoltotta Sarah kétségbeesetten.
„Szóval így hívják a szeretőjét… Hogy tudta megtenni… csak két éve, hogy meghalt… Azt mondják, iszik… nem, kokózik… Tudták, hogy Max is kábítószerezett? Ez vette rá, ez a bestia…” Rángatták a karját, a pulóverét, és amikor a járdaszegély felé menekült, valaki megérintette a haját.
- Ne nyúljanak hozzám! Hallják? Ne merjenek hozzám érni!
Hisztérikus zokogás tört fel belőle. Újra maga előtt látta a nyitott sírt, mely körül cukorpapírok ugrándoztak a szélben, a szemfedőről lerángatott virágokat, hallotta a rajongók ordítozását és a rendőrök kiabálását. És lelki szemi előtt megjelentek a riporterek, akik a legjobb szögből akarták lefényképezni a gyászoló özvegyet.
Hát nem! Elvettek öt évet az életéből, de a hátralévő éveket nem fogja nekik adni!
- Sarah! – Bill megnyugtató hangját egészen közelről hallotta. – Gyere, beülünk a taxiba!
A férfi ott állt a kocsi mellett, egyik kezét felé nyújtotta, a másikkal a taxi ajtaját nyitotta. Sarah nagy levegőt vett, és szemét folyvást a férfira szegezve, mint egy alvajáró, elindult, hogy megfogja a kezét annak, akit szeret.

5. fejezet

A riporterek úgy bámultak Sarah után, mintha kísértetet látnának. Csak akkor eszméltek fel, amikor Bill is beugrott a kocsiba, és a taxi elporzott.

A sofőr kíváncsi pillantásokat vetett a visszapillantó tükörbe. Bill megkocogtatta az elválasztó üveget, és megadta a címet.
- A Carberrybe. És kap öt dollár borravalót, ha siet.
- Nem gond… - válaszolta a vezető, és ezek után csak a forgalomra figyelt.
Bill hátradőlt, és Sarah-t fürkészte.
- Remélem, nem viselkedtek veled durván.
Az asszony megrázta a fejét.
- Nem, nincs semmi baj.
A beígért öt dollár csodát művelt. Pár percen belül megérkeztek az elegáns épülethez, ahol Larry már szaladt is Sarah elé.
A Carberryben úgy érezték magukat, mintha egy erődítménybe léptek volna be. Az épület minden közös helyiségét biztonsági kamerákkal szerelték fel.
- Ez sikerült! – fújt egyet a liftben Bill. - Csak azon csodálkozom, hogy a portás ne vett tőlem ujjlenyomatot!
Sarah most mosolyodott el először, mióta eljöttek a múzeumból.
- Ezt valószínűleg a bizalomgerjesztő ábrázatodnak köszönheted. – Retiküljéből előhalászta a lakáskulcsot. – Tény, hogy itt biztonságba érzem magam.
- Szerintem a Pentagon biztonsági rendszere ehhez képest kismiska!

Felértek a legfelső emeletre, és miközben kiszálltak a liftből, Sarah így szólt:
- Látnod kell az íróasztalomat, Bill! Pár éve Stockbridge-ben bukkantam rá, mikor Max turnézott. Első pillantásra beleszerettem. – Mind a ketten tudták, hogy nem az íróasztalon van a hangsúly.
Sarah a zárba dugta a kulcsot, és csodálkozva pillantott fel.
- Úgy látszik, nyitva maradt.
- Öreg napjaidra feledékeny lettél Paisley? – évődött vele Bill.
- Nem – makacskodott az asszony. – Tisztán emlékszem, hogy mikor bezártam, egy kicsit nehezen fordult el a kulcs.
- Lehet, hogy a házvezetőnő hagyta nyitva.
- Ő csak jövő héten jön. Senki sem tudja, hogy már visszatértem.
- Akkor nézz körül, nem hiányzik-e valami! – tanácsolta Bill a nappaliba menet.
Ám minden érintetlennek látszott.

- Ugyan ki juthatott volna be ebbe az erődbe? – tárta szét a karját Sarah. – Lehet, hogy tényleg öregszem.
Előfordulhat, hogy a találkozó előtt nagyon izgatott volt, és elfelejtette bezárni az ajtót. Megeshet, de nem valószínű.
Elindultak az irodába.
- És mi a helyzet ezzel a Rollinsszal? – érdeklődött Bill. – Törölték talán a járatát, és visszajött?
Sarah-t rossz érzés kerítette hatalmába.

- Szép idő van, úgyhogy ez aligha fordulhatott elő.
- Minden lehetséges. Kell, hogy legyen rá valamilyen ésszerű magyarázat!
- Semmi esetre sem Paul volt az. Ő olyan ember, aki inkább félévente új elemet tetet az órájába, semhogy az egyszer megálljon. Ő biztosan nem hagyta nyitva az ajtót.
Sarah kinyitotta az iroda ajtaját, és felkapcsolta a mennyezetbe süllyesztett világítást.
- Hát, itt volnánk…
A látvány valósággal mellbe vágta Billt. A lakás többi részének pasztellszínei után úgy hatott rá az iroda, mint valami színorgia. Elismeréssel nézett körül. Az egyik fotelon megpillantott egy jade-zöld köntöst, amely távolról is finom ibolyaillatot árasztott. A gyönyörködést azonban Sarah hangja szakította félbe:
- Bill! Innen hiányzik valami! – az asszony a szőnyegre mutatott, ahol még látszott Max Grammy-díjának a lenyomata. De maga a kis lemez eltűnt! – Akkor ejtettem le, mikor készülődni kezdtem – magyarázta Sarah. – Siettem, ezért nem vettem fel.
- Szerintem nézd meg, nincs-e a lemez a papírhalmaz alatt, az íróasztalon! – próbálta megnyugtatni Bill.
De az asszony nem engedett.
- Itt volt, mikor elmentem, úgyhogy valaki elvitte!
- De hogy juthatott be az illető?
- Egy csomó ember megfordult a házban: kifutófiúk, szerelők, látogatók…- Sarah turkálni kezdett az íróasztalon, de Bill megfogta a kezét.
- Talán mindent érintetlenül kellene hagynunk az ujjlenyomatok miatt.
- Nem szándékozom belekeverni a rendőrséget.
- De miért?
- A rocksztároknak nincs túl jó hírük rendőri körökben.
- De te nem vagy rocksztár!
- A New York-i rendőrségnek az mindegy. – Sarah elsétált az íróasztal mellett, és letekintett az udvarra. – Paul Rollinszt már kétszer letartóztatták, mert marihuánát tartott magánál.
- Manapság ez már nem főbenjáró bűn.
- Van itt még más is… Max a megismerkedésünk idején erősen kokózott. Ezt csak akkor tudtam meg, mikor már összeházasodtunk. – A nő hátrafordult, hogy Bill szemébe nézzen.. – Viszont az összes New York-i zsaru tudott róla.
- És ezért téged hibáztatnak? – kérdezte Bill hitetlenkedve.
- Nem tudom. Ráadásul Neal néhányszor kenőpénzt is fizetett apró szívességekért. Egyszerűen nem akarom, hogy bármi nyilvánosságra kerüljön rólam, érted?
A férfi arca ellentétes érzelmeket tükrözött.
- Szóval a nagy Maxnek is voltak sötét titkai?
Sarah nem figyelt fel a vendége hangjából kiérezhető gúnyra.
- Sosem mutatta magát ásnak, mint amilyen. Ugyanolyan ember volt, mint bármelyikünk. – Az ablakpárkányra könyökölt, és múltba révedő tekintettel folytatta: - A halála előtt már régóta nem szedett semmit.
Bill egy kis iratszekrény sarkára ült.
- Hogy jutott el odáig, hogy kábítószerezzen?
- Sokkal keményebb élete volt, mint képzeled. Egy-egy fellépés hihetetlen energiát követel, és ezt valahogy pótolni kell a következő előadásig. És ha ez így megy estéről estére, a szervezet már nem győzi. Max maga is utálta, és a gyengeség jelének tartotta… De elkanyarodtunk az eredeti témától. Ki járhatott a lakásban?
Sarah fogta a telefont, és tárcsázni kezdte a quogue-i ház számát.
- Majd Deanna és Neal megmondják, mit csináljak.
Bill az asszony finom arcélét tanulmányozta, amely most eltökéltséget sugárzott.
- Nem veszi fel senki – jelentette Sarah. – Biztos a parton sétálnak.
- Én örülök, hogy nem vették fel.
- De miért?
- Jobb, ha nem szólsz erről senkinek.
- Pár perccel ezelőtt még azt akartad, hogy hívjam a rendőrséget.
- Azóta átgondoltam az egészet. Figyelj csak, Sarah! A riporterek, akik már Quogue-ban vártak; a gyanúsítás, hogy iszol vagy kábítószerezel; aztán most ez. Emögött van valami.
Az asszony a homlokát ráncolta.
- Lehet, hogy több krimit kellett volna olvasnom gyerekkoromban. Te milyen következtetésre jutottál, Bill?
- Paul Rollinsnak mindegyikhez lehetett köze.
- Paul csak utánunk ért Quogue-ba.
- Éppen ez az! Neki volt alkalma, hogy az újságírókat értesítse.
- Nem hiszem, hogy ezért New Yorkban kellett volna maradnia…
- De ő volt az, aki visszajött veled.
- Tény, hogy nemigen kedveljük egymást Paullal, de szerintem ennek semmi köze a Grammy-díjhoz.
- Szerinted. Mégis mit gondolsz, mennyit érhet a rajongóknak ez a lemez? Csillagászai összegért találna gazdára, nekem elhiheted.
- Ez nevetséges! Te túlzol, Bill.
- Lehet. De el kell ismerned, ez is egy lehetőség.
Emlékképek tolultak Sarah agyába: Paul, ahogy belép a hálószobájába, miközben ő a komód kulcsát akarja elrejteni… Paul furcsa, nemtörődöm viselkedése az újságcikkek láttán… Paul, ahogy New Yorkba menekíti őt, holott mindig édes mindegy volt neki, mi jó Sarah-nak. És sose fogja elfelejteni, miket mondott Paul, amikor Max meghalt…
- Nem tudom, mit mondjak – sóhajtott végül.
Bill a kezébe vette az asszony kezét, és megsimogatta.
- Ide ma betört valaki. Olyasvalaki, akinek kulcsa volt.
Ezen nem lehetett vitatkozni.

- A lakásnak csak öt kulcsa van – mondta Sarah. Számolni kezdte az ujjain: - Az első az enyém, a második Mrs. Rainesé, a szakácsnőé, a harmadik Deannáé, a negyedik Nealé, az ötödik pedig…
- Paulé.
- Igen, Paulé. De ez még nem jelenti azt, hogy ő tette.
- Nos, gondoljuk át még egyszer! Deanna és Neal nem lehettek, mert ők most Quogue-ban vannak. Mi a helyzet Mrs. Rainesszel?
- Ő pedig Írországba utazott. Itt van az íróasztalon a képeslap, amelyet küldött.
- Megint ott tartunk, ahonnan elindultunk. Vagyis Paulál.
- És most hogyan tovább? Vegyünk ujjlenyomatokat az ajtóról?
- Sajnálom, de addig nem terjednek a képességeim – nevetett Bill. – És ez is nagyon valószínű, hogy a miénken kívül nem találnánk más ujjlenyomatot.
- Ha arra gondolok, hogy valaki ki-be járkál a lakásomban, ahogy neki tetszik, kiráz a hideg – vallotta be Sarah.

Bill átölelte az asszony derekát, és magához húzta.
- Nem hiszem, hogy valaki bántalmazni akar – vigasztalta.
- Remélem, neked lesz igazad – sóhajtott Sarah, és kibontakozott az ölelésből. – Megtennél nekem valamit? Légy szíves, kérdezd meg a portást, nem látott-e valakit, aki a legfelső emeletig jött a lifttel!
Bill tréfásan szalutált.
- Szerintem neked igenis tetszik, hogy Miss Marple-t játszhatod.
Sarah meglegyintette a férfi feje búbját.
- Menjen már, Monsieur Poirot!
Mikor Bill elment, a nő gondosan becsukta utána az ajtót, és átvizsgálta az összes helyiséget, hátha további nyomokra bukkan.
Az ellenőrzés nem járt eredménnyel, így aztán Sarah a konyhába ment, hogy kávét főzzön. Ekkor meghallotta Bill három kopogását, és ajtót nyitott neki.
- Van valami fejlemény? – kérdezte kíváncsian.  
- Semmi a világon – ingatta a fejét Bill. – Nem is találtam a helyén a portást.
- Pedig ott kell lennie. Kint is megnézted?
- Persze. De csak egy fiatalembert láttam, aki azt mondta, hogy Larry ötkor hazament, és hogy holnaptól szabadságon van.
Sarah az asztalra tette a kávéval teli kannát.
- És a liftkezelő?
- Vele sikerült beszélnem. – Bill sok tejet öntött a kávéjához. – De ő meglehetősen szenilis, nemdebár?
- Hector nem szenilis – kelt az öreg védelmére Sarah -, csak egy kicsit feledékeny.
- Az a feledékeny, aki az asztalon hagyja a kulcsát. Az viszont, aki nem tud megkülönböztetni egy nőt egy férfitól, szenilis.
Sarah a szemöldökét ráncolta.
- Ezt hogy érted?
- Hector azt állítja, hogy ma délután látta Rollinst kiszállni a liftből.
- Szóval Paul…
- Először én is azt hittem, de aztán valami parfümről hablatolt.
- Lehet, hogy Hector Deannára gondolt?
- Csak a Rollins nevet tudtam belőle kihúzni. Mit gondolsz, tényleg összetéveszthet egy férfit meg egy nőt?
- Nem, azt azért nem hiszem. Talán egy másik lakót tévesztett össze Deannával.
- Biztos arra emlékszik, amikor Paul a repülőtérre ment.
- Valószínűleg. Nem kérdezted, hogy csomagot látott-e az illetőnél?
- Már ez a pár kérdés is meghaladta az értelmi képességeit. Ha még ezt is firtatni kezdem, estig sem végeztem volna vele.
- Tehát minden jel arra mutat, hogy Paul vitte el a Grammyt…
- Nagyon úgy tűnik.
- Csak tudnám, miért gyűlöl ennyire! Sosem ártottam neki.
- Fogalmam sincs, Paisley, mivel nem ismerem őt.
Sarah hirtelen felállt, és járkálni kezdett a konyhában.
- Mennyire utálom ezt az egészet! Mióta összeházasodtunk Maxszel, úgy élek, mint egy fegyenc. Nem tudtunk elmenni egy moziba vagy színházba! Sehová, ahová minden normális ember elmehet! – A konyhaasztalra támaszkodva farkasszemet nézett Billel. – El tudod képzelni, milyen így élni?
- Valószínűleg pocsék. De akkor miért nem tettél ellene semmit?
- Gondolod, hogy lehet? Ez hozzátartozik a sztárok életéhez. Csak kezdetben nem tudtam.
- Ha tudtad volna, másképp alakul az életed?
- Valószínűleg nem. – Sarah újra leroskadt a székre. – De úgy látom, egyszerűen nem akarod megérteni.
Bill élesen fölnevetett.
- Sajnálom, ha nem tudom átérezni ezt a hatalmas problémát.
- Akkor viszont jobb lenne, ha a magad dolgával törődnél! – Az asszony szeme szikrázott a dühtől.
- Akkor viszont nincs itt semmi keresnivalóm – állt fel Bill.
Elindult a bejárati ajtó felé, Sarah pedig szorongva követte.
- Ha akarnál, kitörhetnél ebből az aranykalitkából, Paisley. Nem tudod, hol a dzsekim?
- Az irodában hagytad.
Sarah megindult visszafelé, és Bill minden rossz érzése ellenére elragadtatva nézte kislányos alakját, és rögtön feltámadt benne a védelmező ösztön.
Az asszony felemelte a fotelról a kabátot, és közben magához szorította a puha anyagot.
- Ne menj el! – suttogta, és arcát félig a gallérba temette.
Bill egy lépéssel mellette termett.
- Mondd még egyszer! – kérte rekedten az asszonyt.
Sarah szemében könnyek csillogtak.
- Szeretném, ha itt maradnál, Bill.
A férfi elvette Sarah-tól a kabátot, és a padlóra hajította. Szorosan magához ölelte a nőt, aki boldogan fészkelte bele magát a karjába. Bill lehatotta a fejét, s az orrát Sarah hajába fúrta. Enyhe ibolyaillatot szippantott be, és ettől szinte megrészegült.

- Úgy félek, Bill. – Nehezére esett Sarah-nak, hogy összefüggő mondatokban gondolkodjon. – Már azt hiszem, minden rossz mögött Paul áll.
- Mert minden ellene szól – jegyezte meg a férfi, miközben összefonta ujjait az asszony derekán.
Sarah igyekezett, hogy ne veszítse el a fejét. Pedig milyen egyszerű és szép lenne, ha odabújhatna Billhez, és gyermeki izgalommal a kezébe tenné a jövőjét! Ezt azonban nem teheti meg. Felnőtt ember, aki felelős a cselekedeteiért, az életéért.
- Tudod, Bill, hiányzik az indíték. Miért tett volna ilyet?
- Például a pénz miatt – válaszolta magától értetődően a férfi, s közben kisimított egy rakoncátlan tincset Sarah arcából.
- Nem hinném, Paul okos és óvatos. Azonkívül jól keres. Pénzért nem kockáztatna meg egy lopást.
Bill kissé keserűen mosolygott.
- Ej, Paisley, mutass nekem valakit, aki nem akar több pénzt! A legtöbb ember megvásárolható, csak meg kell fizetni az árát.
Sarah meglepetten nézett föl a férfira.
- Nem is tudtam, hogy ilyen keserű és kiábrándult vagy.
Bill megsimogatta az asszony arcát, hogy megnyugtassa.
- Nem vagyok kiábrándult, csak én, ellentétben veled, olyannak látom a életet, amilyen. – Maga sem tudta, miért, de a válasza hidegnek és kiszámítottnak tűnt.
Sarah kibontakozott az ölelésből, és csendesen azt mondta:
- Fogalmad sincs, mi mindent tudok az életről. – Azokra az éjszakákra gondolt, melyeket Maxszel ébren töltött, és tartotta benne a lelket, miközben a férje az elvonási tünetekkel küzdött.
Billnek pedig az jutott eszébe, hogy Max a felesége szeme láttára halt szörnyet, és Sarah-nak ezek után volt ereje, hogy kibírja azt a szörnyű temetést.
- Bocsáss meg! Egy kicsit nagyképű voltam.
Sarah arcán mosoly suhant át.
- Így van. De jó érzés tudni, hogy te sem vagy hibátlan!
- Vigyázz, Paisley, ez kissé kiábrándultan hangzott – nevetett a férfi.
- Rendben, hagyjuk ezt a dolgot, és térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk!
- Nagyon szívesen, hölgyem…
Bill csókja szinte perzselte Sarah ajkát. Most először voltak kettesben, munkatársak, riporterek és rajongók nélkül. Sarah gondolataiból kitörlődtek az elmúlt évek, és csak azt érezte, hogy egész életében erre a csókra várt.
- Sarah! – suttogta boldogan Bill, de száját egy pillanatra sem vette le az asszonyéról.
Mind a ketten érezték, ahogy lángba borul a testük. Sarah térde megroggyant, mire Bill óvatosan a kanapéra fektette. Leült mellé, és egyik kezével felfedezőútra indult az asszony pulóvere alatt.
- Most szólj, ha azt akarod, hogy abbahagyjam! – nyögte vágytól elgyötörten.
Sarah azonban képtelen volt megszólalni. A férfi nyelve megízlelte a nyakát, a vállát, kezével pedig gyengéden felhúzta a trikóját, és tenyere rátapadt Sarah mellére.
Az asszonynak – maga sem tudta, miért – újra könnybe lábadt a szeme. A férfi megérezte, hogy szaggatottan lélegzik, és aggódva az álla alá nyúlt. Fölemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen.
- Kedvesem – kérdezte lágyan -, talán fájdalmat okoztam?
- Dehogy…
- Azt akarod, hogy abbahagyjam?
Az asszony lesütötte az szemét, és bólintott. Ha ez a kapcsolat folytatódik – és Sarah imádkozott, hogy így legyen -, akkor őszinteségen kell alapulnia.
- Igen, Bill. Azt szeretném, ha abbahagynád. – Nyelt egyet. Az őszinteség nehezebben megy, mint gondolta. – Ezúttal nem szeretnék hibázni. Veled nem. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.
- Megígérem, hogy senki és semmi nem fog közénk állni.
Az asszony végigsimított Bill klasszikusan szép arcélén.
- Még Max sem?
- Ő sem – rázta meg a fejét Bill. – Már akkor beleszerettünk egymásba, mikor még nem is ismerted őt. – Fogta az asszony kezét, megfordította, és forró csókot lehet a tenyerébe. – Kívánlak! Nem bírom soká nélküled!
Sarah a szíve fölé tette a férfi jobbját, és Bill érezte, hogy emelkedik-süllyed a melle.
- Mi lesz velünk Sarah?
- Bár tudnám! – Az asszony ösztönösen érezte, hogy Bill sem futó kalandra vágyik. – Azt hiszem, először tisztáznunk kell, mi folyik itt. Utálom, ha kísértetek járnak a házamban.
- Én úgy gondolom, nagy is eleven az illető.
- Paul?
- Igen, valószínűleg ő.
- Majd rajta tartom a szememet. Nem hagyom, hogy tönkretegye a jó híremet! Ez az egyetlen kincsem.
- Jól értettem? És ez itt körülöttünk talán álom? – mutatott körbe Bill a tágas lakásban.
Sarah habozott, csak aztán válaszolt:
- Maxszel házassági szerződést kötöttünk. Ez a lakás annak az alapítványnak a tulajdona, melyet Max hívott életre. Én csak a haszonélvezője vagyok. Csak a riói ház az enyém.
- Miért volt erre szükség? Házasságot kötöttetek, vagy üzletet? – kérdezte rosszallóan Bill.
- Próbáld, kérlek, megérteni! Max már befutott, gazdag ember volt, mikor feleségül vett. Érthető, ha óvatosan járt el.
- Egy fenét érthető! – fakadt ki Bill. – Segítettél neki, hogy leszokjon a kábítószerről. Mindig mellette álltál.
- Nekem nem kellett a vagyona – mondta Sarah csendesen. Csak a szeretete és a az érzés, hogy szüksége van rám, gondolta hozzá. – Nekem mindegy volt, mit írok alá. Ha elváltunk volna, egy cent nélkül megyek el, és kész. Nem törődtem ezzel.
- Igen, ismerlek. De ő mit szólt ehhez?
- Ő nem ismert úgy, mint te. Ezt akartad hallani?
Bill hallgatott egy darabig, aztán halkan megszólalt:
- Bocsáss meg! Ehhez nem volt jogom.
Sarah nem mondott ellent.
- Bármit kérdezel, szívesen válaszolok. De nem akarok arra kényszerülni, hogy védjem a házasságomat. Szerettem Maxet, és ezt nem fogom letagadni azért, hogy könnyebb legyen a helyzetünk. A házasságom nem volt ugyan tökéletes, de azon fáradoztunk, hogy egyenesbe hozzuk.
Ajaj, állapította meg magában Bill, a szellemek veszélyesebbek az élőknél…
- Mondd, Sarah, nem akarod, hogy itt maradjak éjszakára? Nem tetszik nekem, hogy egyedül vagy ebben a mauzóleumban.
Az asszony nevetett, láthatóan visszatért a jókedve.
- Köszönöm a bókot a lakberendező nevében is.
- Szerintem kérd vissza tőle a pénzt. Az egyetlen hangulatos helyiség az iroda.
- Köszönöm, Mr. Kaulitz! Ezt a helyiséget magam rendeztem be.
Felállt, fölvette a dzsekit a földről, majd karon fogta a férfit, és az ajtóhoz kísérte.
- Nem lesz semmi baj, Bill. Ezerszer voltam már egyedül ebben a lakásban. Azonkívül a tolvajunk úton van Rio de Janerióba.
Bill zsebre tette a kezét.
- Mihez fogsz, ha elmentem?
- Először is átnézem az iratokat, nem hiányzik-e még valami.
- Jó ötlet. – Homlokon csókolta az asszonyt. – Ha szükséged lenne rám, csak hívj! Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.
- Tudom és köszönöm. Na, ne vágj olyan arcot, mintha citromba haraptál volna! Szerintem a nehezén túl vagyunk. Egy kis szerencsével nemsokára azt is elfelejtik az emberek, hogy élt valaha egy Sarah Chance.
Bill búcsúzóul még egyszer megcsókolta a nőt, de nem szólt semmit. Aggódott érte.

6. fejezet

Jack Farrell elnyomott egy ásítást, és megpróbált nem gondolni rá, hogy menten jéggé fagy. Már két órája álldogált a Carberry sarkán, de nem látott mást, mint két menő ügyvédet meg egy öregedő filmsztárt. Pedig annyira résen volt! Mikor Kaulitz beszállt Sarah után a taxiba, ő már mögöttük volt öreg Volkswagenjével. Az a fél év, amelyet Los Angelesben töltött filmcsillagok fényképezésével, megtanította rá, hogyan kell észrevétlenül követni a hírességeket.

Szerencsétlenségére egy piros lámpa miatt a Hetvenegyedik utcánál szem elől tévesztette őket.

Mérgesen lehelt a tenyerébe, aztán zsebre tette a kezét, hogy egy kicsit felmelegítse. Esőkabátjának a gallérját feltűrte, hogy védje az arcát az East River felől fújó hideg széltől.

A francba, gondolta elkeseredetten, miért nem lettem inkább reklámfotós? Vagy készíthetnék útlevélképeket, családi albumokat és esküvői fotókat!

De Jack Farrell becsvágyó alkat volt, és tudta, hogy Sarah Chance-ra érdemes vadászni. Minden egyes képet megnézett, amelyet szerencsésebb kollégái Quogue-ban készítettek. Hol volt már a gyászoló özvegy, akiért mindenkinek megszakadt a szíve! Sarah most zavarodottnak és erőtlennek látszott. A közönség pedig csak egyvalamit szeretett jobban a hősnőknél: a trónfosztott, sárba tiport hősnőket. Ilyen az élet.

Ha csak egy közös felvételt készít Sarah-ról és erről a Kaulitz-ról, hónapokig élhet whiskyn, és akár mindennap hazavihet egy hosszú combú szőkeséget!

Megacélozta magát, és elhatározta, hogy kifogja az aranyhalacskákat a vízből.

Bill nem akarta egyedül hagyni Sarah-t, de úgy tűnt, hogy az asszony magányra vágyik. Nem lesz könnyű megemésztenie, hogy egy hozzá közel álló személy felelős a közelmúlt zavarba ejtő eseményeiért. Más magyarázatot azonban egyszerűen nem találtak ezekre a fura dolgokra.

Bill eltökélte, hogy időt hagy Sarah-nak, hadd gondolja át az életét, de aztán értésére adja a véleményét. Ha együtt akarnak élni, nem szabad, hogy a múlt állandóan ott kísértsen körülöttük. Amíg Max közéjük áll, nem gondolhatnak a jövőjükre.

Olyannyira a gondolataiba mélyedt, hogy már csak akkor vette észre a ház előtt posztoló férfit, mikor a vaku villant.

- A múltkor azt mondta, hogy nem ismeri Sarah Chance-t.
Bill még nem látott tisztán, mert milliónyi szikra táncolt a szeme előtt, de ezt az orrhangot száz közül is felismerte volna.
- A magafajta sosem adja fel? – förmedt mérgesen a fotósra..
A fiatalember csak nevetett.
- Tartozik nekem egy képpel! És mi van abban, ha maguk ketten jól megértik egymást? Egy kis pletyka még nem a világ.
Mielőtt Bill átgondolta volna, mit tesz, galléron ragadta a férfit, és odalökte a Volkswagen motorházának a tetejére.
- Hé, nyugalom! Mit csinál?
- Meg akarom kapni a negatívot.
Az utcai lámpák fényében tisztán látszott a félelem a fotós szemében. Bill kezdett lehiggadni, és eleresztette a férfit.
Jack Farrell új módszerrel próbálkozott. Kinyitotta a fényképezőgépét, hogy fény érje a filmet, de közben egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől Kaulitzot.
- Na, most már elégedett? – Kihúzta a filmet, és Bill felé nyújtotta.
- Megtarthatja – legyintett az, mire Farrell bedobta a tekercset a kocsi félig nyitott ablakán.
- Maga aztán nem lacafacázik, Mr. Kaulitz!
- Honnan az ördögből tudja a nevemet? – mordult fel Bill.
- A Metropolitanben igazán közismert. – Jack előszedett egy jegyzettömbről letépett lapot, és felolvasta kutatása eredményét. – Nos, hogy tetszik? Hiányzik belőle valami fontos dolog?
Bill fölemelte a kezét.
- Nem, ebben tényleg minden benne van. – A fickó nem vesztegette az idejét, gondolta Bill, és egy cseppet sem ostoba. – Meghajlok a nyomozói képességei előtt, Mr… - nyújtotta jobbját a fotós felé.
Jack vonakodva, de kezet fogott vele.
- Úgy. És most nyugodtan elárulhatja a nevét, ugyanis fél nap alatt kiderítem, melyik lapnál dolgozik!
- Jack Farrell vagyok a Washington Posttól – mondta a férfi, aztán állával az épület felé bökött. – Ő hogy van?
- Sarah-ra gondol? Jól. Teljesen jól.
Jack felhúzta a szemöldökét.
- Ez nehezen hihető.
- Mondom, hogy tökéletesen jól van.
- Idézhetem magát a cikkemben?
- Ha nagyon muszáj.
Farrell jegyzettömböt húzott elő.
- Mi volt az oka, hogy pár napja úgy nézett ki, mint aki részeg?
- Így hatnak rá a megfázás elleni gyógyszerek.
- Ara céloz, hogy az aszpirin okozta? – húzta félre gúnyosan a száját a riporter.
- Maga túl sokat kérdez. – Bill közelebb lépett a férfihoz. – Jobban járna, ha valami tisztességes foglalkozást űzne ahelyett, hogy bulvárcikkeket írogat! Azzal nem fog Pulitzer-díjat nyerni, hogy mások magánéletébe üti az orrát.
- Kösz a jó tanácsot! – Jack zsebre vágta a jegyzettömbjét. – De valamiből csak ki kell fizetnem a lakbért. És Sarah Chance nem csak magánember. Hogy úgy mondjam, köztulajdon. Semmi közöm hozzá, ha mostanában allergiás a kamerákra.
- Ha már ilyen mélyen turkál Sarah magánéletében, tudnia kellene, miért hordanak össze róla a kollégái tücsköt-bogarat!
- Azt akarja mondani, hogy alaptalanul vádaskodnak?
- Pontosan.
- Szóval akkor nem perverz?
- Hát ezt meg honnan veszi, maga idióta? – Bill nem tudta türtőztetni magát, és karon ragadta Farrellt.
- Holnap ott lesz a National Enquirer címlapján.
- Maga írta a cikket? – sziszegte Bill.
- Mit képzel, Mr. Kaulitz? – húzta fel az orrát a fotós. – Nekem is vannak elveim.
Bill kénytele-kelletlen elengedte a férfit. Farrell azonnal magához tért.
- Nem mesélné el a saját változatát, Mr. Kaulitz?
A kérdezett azonban csak a fejét rázta. Efféle vádakra nincs mit mondani. Szó nélkül sarkon fordult, és hazafelé indult.

Miután Bill elment, Sarah száma vette, mi hiányzik még a lakásból.
Egy korall, amelyet Maxszel az Égei-tenger partján találtak… az esküvői képük… és persze a Grammy. Egész este az íróasztalra könyökölve gubbasztott, és megpróbálta kitalálni, milyen összefüggés lehet ezek között a tárgyak között.
Nem sikerült felfedeznie. A Grammy szakmai díj volt, a másik kettő személyes emlék. Azt a lehetőséget, hogy egy rajongó tehette, már eleve elvetette. Egyrészt nem juthatott be nyom nélkül a lakásba, másrészt nem lett volna ilyen válogatós. Vitt volna mindent, ami a keze ügyébe kerül. A tolvaj sokkal rafináltabb volt ennél. Csak olyasvalaki lehetett, aki tudta, milyen becsben tartja a kis korallt. Valaki, akivel együtt tölti a napját. Mint például Paul.
Ahogy az irodában üldögélt, megrohanták a múlt emlékképei.
A Maxwell halála előtti tavasz nagyon be volt táblázva. Sarah és a kísérőik észrevették, hogy Max egyre ingerültebb, egyre gyakoribbá váltak a dühkitörések, és ez őt magát is aggasztotta. Hangulata szélsőségegesen ingadozott, ami azzal a veszéllyel járt, hogy újra rászokik a kábítószerre.

Sarah tanácsot kért Nealtől és Paultól, ők pedig egyhangúlag azt ajánlották, Maxnek el kellene utaznia szabadságra, lehetőleg olyan helyre, ahol nem ismerik.

Két hét múlva Sarah, Max, Paul és Neal útba voltak egy kis görög sziget felé, hogy három héten át élvezzék a magányt és a semmittevést. Itt csatlakozott hozzájuk Paul testvére, Deanna. Ettl kezdve a vörös hajú, csinos nő nem tágított mellőlük.

Max és Sarah sokat heverésztek a napon, átvették a görögök lassú, ráérős életritmusát. Sarah szeretett volna több időt kettesben tölteni a férjével, de boldog volt, amikor látta, milyen jól érzi magát Max, és napról napra egyre inkább visszatár a jó hangulata.

Egyik délután mindannyian a tengerparton sétáltak. Deanna azon viccelődött, hogy Maxszel még sosem fordult elő, hogy hetekig nem használta a hitelkártyáját. Sarah visszaemlékezett, mennyire csodálkozott rajta, hogy Deanna ilyen sok mindent tud Maxről. De aztán arra gondolt, hogy biztosan tartották a kapcsolatot a középiskola befejezése után is. Paul gúnyosan azt mondta: „Nyilván bevásárlási elvonókúrán vagy, Max.” Sarah-nak már ez a kifejezés sem tetszett. „Elmehetnénk Athénba, egy kicsit körülnézni!” – folytatta Paul.

Max azonban kitért előle, és közölte: „Itt a szigeten éppen elég szépséget látok. Nem megyek sehová.” Közben Sarah-ra nézett, s nem törődött a többiek tréfáival.

Nem messze tőlük egy gyönyörű, lazacszínű korall fürdött a homokban. Maxwell felvette, lemosta a tenger vizében, és átnyújtotta Sarah-nak. „A tiéd- mondta. – Azért, mert olyan szép, mint te vagy.” Deanna nevetett, és megállapította, hogy Sarah jegygyűrűje szerinte sokkal szebb ajándék.

De neki ez a korall többet jelentett, mint a világ összes smaragdja és gyémántja. Nem törődött a többiek ugratásával, annyira meghatotta Max figyelmessége. Férje halála után ez a pár szép emlék tartotta enne a lelket.

- Megjöttünk!
Sarah-t másnap délelőtt Deanna hangja zökkentette ki a borús gondolatokból.
- Ó, megijesztettelek? – kérdezte asszisztense, ahogy belépett az irodába. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
Deanna pompásan festett bő, fekete ruhájában, melynek derekát aranyszínű öv fogta össze. Sarah gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, és egy halom megválaszolatlan levelet dobott az eltűnt holmik listájára.
- Ez a lakás minden zajt elnyel – magyarázkodott. – Egy egész vándorcirkusz átmasírozhatna az előszobán, és én azt sem hallanám meg.
Deanna a platinalánccal játszott, amely a gyémántfüggőt tartotta.
- Lehet, hogy lecserélem ezt egy tehénkolompra – nevetett felszabadultan, és Sarah-nak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy Deanna és Neal szerelmi élete nyilvánvalóan tökéletesen rendben van.
- Jó, e szólj előtte, mert megveszem a gyémántot!
- Ugyan, Sarah! – legyintett Deanna, és belevetette magát az egyik fotelba, az asszonnyal szemben. – Mi ez a kis kő azokhoz a kincsekhez képest, amelyeket te felhalmoztál!
- Ez nem éppen kis kő – vágott vissza Sarah. – Körülbelül akkora lehet, int a jegygyűrűmé.
Deanna a körmeit nézegette.
- Erről jut eszembe, mostanában csak a karikagyűrűt látom rajtad…
Az asszony zavarba jött.
- A kő kilazult, ezért elküldtem a jegygyűrűmet az ékszerészhez javításra.
- Quirohoz, Rióba?
Sarah bólintott, mert le akarta zárni a témát. Max Quiroznál vette a legtöbb ékszert, és nagy részüket Sarah nála tartotta egy bérelt széfben. A jegygyűrű azonban nem ott volt, azt egy kis bársonyzacskóban a ruhásszekrényébe zárta. Mióta Max meghalt, nem repültek gyakran Rióba, Sarah pedig feleslegesnek tartotta, hogy útra keljen egy gyűrű miatt. Úgy gondolta, hogy a szekrénye ugyanolyan jó rejtekhely, mint bármi más.
- Mikor érkeztetek a városba? – terelte másra a szót. – Csak holnapra vártalak benneteket.
- Körülbelül félórája. Neal mindenképpen vissza akart jönni, nehogy lemaradjon a egy koncertről ma este, a Rockfeller Plazán.
Sarah hangosan felsóhajtott. Milyen szívesen járna ő is ilyen helyekre! Melegen felöltözne, és kéz a kézben Billel elsétálnának a Rockfeller Centerhez.
- Miért nem jössz velünk? – állt fel Deanna, és lesimította a ruháját.
- Kösz a meghívást, de az a hely hemzseg a riporterektől.
Deanna megértően mosolygott.
- Rendben. Egyébként fél tizenegykor lesz egy jó film a tévében.
Sarah bólintott, valami azonban nem tetszett neki Deanna hanghordozásában. Eszébe jutott, milyen jó lenne összeismertetni a munkatársait Billel. Hirtelen támadt egy ötlete.
- Ha már én nem mehetek sehová, rendezek egy partit a barátaimnak.
- Hogy micsoda? – Deanna szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Partit., Deanna. Zenével, tánccal, svédasztallal…
Az asszisztensnő magához tért.
- Elég rég rendeztél utoljára partit. Hogy kezdesz hozzá?
- Te majd segítesz megrendelni az ennivalót.
- Persze. – Deanna egy üres papírt vett elő. – És mikor lesz a nagy esemény?
Sarah erre még nem gondolt, úgyhogy fellapozta a naptárát.
- A hónap közepén.
- Jól van. Vedd úgy, hogy el van intézve! Hopp, még valami… Kik lesznek a vedégek? A szokásos lista alapján küldjem a meghívókat?
- Igen, azazhogy nem. Még egypár ember jön hozzá.
- Add meg a nevüket és a címüket, a többi az én dolgom!
- Köszönöm, Deanna, de majd én elküldöm a meghívókat. Legalább lesz egy kis változatosság a hétköznapjaimban.
A vörös hajú nő felhúta a szemöldökét.
- Akkor legalább hadd másoljam le neked a szokásos listát, nehogy kihagyj valakit!
- Ez kedves tőled.
- Megkérdezhetem, kiket hívsz még meg?
Püff neki! Mindegy, ezen túl kell esni, gondolta Sarah.
- Az utóbbi időben elgondolkodtam azon, mennyire elhanyagoltam a régi barátaimat.
- Például azt a Bill Akárkit, aki Quogue-ban felhívott?
- Igen. Azt hiszem, itt az ideje, hogy változtassak egy kicsit az életemen.
- Ahogy gondolod. Szóval ez a Bill… - Deanna várt, míg Sarah elárulja a családi nevét.
- Kaulitz.
- … Bill Kaulitz is itt lesz a partin?
- Egészen biztosan. – nevezett Sarah.
- És még kikre gondoltál? – érdeklődött tovább Deanna.
- Nem is tudom pontosan… Tíz-tizenöt emberre, nem többre.
- Jó, akkor harmincöt fővel számolok a rendelésnél. Ha ők is olyanok, mint Max barátai, akkor hiénákként vetik magukat minden ennivalóra.
Sarah felállt.
- Remélem, tudod, hogy te, Neal és Paul is rajta vagyok a listán.
- Eddig még nem közölted –jegyezte meg hűvösen Deanna.
Sarah megkerülte az íróasztalt, és asszisztense karjára tette a kezét.
- Nélkületek el sem tudnám képzelni.
- Jó, de az előbb azt mondtad, hogy változtatni akarsz az életeden.
Deannával az utóbbi időben nehéz dolga volt az asszonynak; sokszor találta rossz hangulatban.
- Deanna, én… - kezdte Sarah, de a másik nő félbeszakította.
- Ne haragudj, hogy utálatos voltam! Lehet, hogy öregszem. – A rossz hangulatot mintha elfújták volna.
- Úgysem rendeztél születésnapi partit a múlt héten. Most majd pótoljuk – mosolyodott el Sarah.
- Nem volt hozzá kedvem. De az ajándéknak, amelyet tőled kaptam, nagyon örültem. 
Éppen arról csevegtek, mi mindent lehet kapni a Trump Towerban, mikor csengett a telefon. Sarah habozott, és Deanna ebből megértette, hogy egyedül szeretne lenni. Mosolyogva kiment az irodából.
- Csakhogy fölvetted, Paisley! – hallotta az asszony Bill megkönnyebbült hangját a kagylóból.
- Túl türelmetlen vagy, Kaulitz! – Sarah fogta a zsinór nélküli telefont, és az ablakhoz sétált. – Csak hármat csöngött.
- Bocsáss meg, de négyet.
- Jó, legyen igazad… Nagyon hiányoztál az éjjel.
- Örülök, hogy ezt hallom. Én sem aludtam egy szemhunyásnyit sem.
- Miattam?
- Hát, őszintén szólva a csökkenő kamatlábak miatt aggódtam.
-  Hazudós!
- Tényleg tudni akarod, mire gondoltam? – kérdezte Bill.
- Persze. – Sarah csodálkozott, hogy egyáltalán meg tud szólalni izgalmában.
- Arra, hogy mikor fogjuk végre szeretni egymást.
- Bill… - Az asszony hangja olya lágy és simogató volt, mint egy édes csók.
- Tudnád, milyen sokat gondoltam arra, hogy majd mindennap egymás karjában ébredünk, és…
- Bill! – nevetett kínlódva Sarah. – Még meghallja valaki, miket mondasz!
- Miért, konferenciavonalad van?
- Nem. De vannak dolgok, amiket jobb személyesen elmondani.
Mindketten nevettek.
- És mi a helyzet? Hiányzik még valami? – érdeklődött a férfi.
- Sajnos, igen. Pár lapot kitéptek Max naplójából, és eltűnt egy korall, amelyet Görögországban találtunk, meg az esküvői képünk.
- Egy korallt loptak el?
- Igen. Nagyon furcsa.
- Nem foglaltátok aranyba, vagy valami?
-- Nem. Egyszerű, személyes emlék. Csak Maxnek és nekem volt értékes.
- Tudott róla még valaki?
- Hát persze. – Az asszony elmesélte Billnek a görögországi nyaralást. – Ott tartunk, ahol a múltkor.
- Vagyis Paul Rollinsnál.
- Nem tudom, mit csináljak.
- Paul még mindig Brazíliában van?
- Igen. Csak kedden jön vissza.
- Át kellene kutatnunk a lakását.
Sarah felkacagott.
- Felejtse el, Monsieur Poirot! Szinte sosem vagyok egyedül a lakásban. – e hirtelen elfogta az izgalom. – Ma este megcsinálhatjuk… Neal és Deanna koncertre mennek.
- Ma este? – Bill hangja csalódottnak tűnt. – Én valami sokkal jobbra számítottam.
- Ez az egyetlen lehetőségünk.
- Mit gondolsz, megtaláljuk nála az eltűnt tárgyakat?
- Honnan tudjam? Te mondtad, hogy kutassuk át a lakását.
- Igen, de közben megjött az szem. Amit tenni készülünk, az törvénybe ütközik, Paisley.
- A lopás is. Nézd, Bill, valaki nagyon utál, akivel szinte együtt élek Ki kell derítenem, ki az!
Megbeszélték, hogy fél ötkor találkoznak a táskaüzlet előtt, nem messze Sarah lakásától. Mikor az asszony letette a kagylót, örömet és izgalmat érzett. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha valakinek kulcsa van egy lakáshoz, akkor az nem is betörő, hanem csak hívatlan látogató.

7. fejezet

Nem York utcáira már kezdett bekúszni az este. Sarah az üzlet előtt álldogált, nézte a járókelőket, és Billt várta.
- Korán jöttél – hallotta hirtelen a jól ismert meleg, mély hangot.
- Nem, te jöttél túl későn – karolt a férfiba Sarah. – Nézz csak be a boltba, az ottani órán három perccel elmúlt fél öt!
- Az enyémen csak egy perc múlva lesz fél.
- Akkor holnap vidd el egy óráshoz!
- Paisley, miért vagy ilyen ideges? – nézett Bill csodálkozva az asszonyra.
- Bocsáss meg, de nem mindennap hatolok be idegen lakásokba!
Lassan sétáltak a Carberry felé.
- Fenntartásaid vannak? – tudakolt Bill.
- Hajaj! Mi lesz, ha valaki tetten és bennünket?
- Senki sem fog rajtakapni. Paul Brazíliában van, a másik kettő koncertre ment. Szabad a pálya. – A férfi bátorítóan megszorította Sarah kezét. – És egyébként is kulcsunk van, nem igaz?
Az asszony bólintott.
- Szóval bemegyünk, körülnézünk, és kijövünk. Ennyi az egész, Sarah! Mire észbe kapsz, már a lakásodban ülünk a terített asztal mellett, és bort kortyolgatunk.
- Ha már ilyen terveid vannak, remélem, tudsz főzni!
- Ne aggódj egy percig sem! Vehetünk pár szelet marhahúst D’ Agostinónál, és megmutatom, hogy készül a világ legjobb rostélyosa.

Közben megérkeztek a Carberry kapujához. Elhaladtak a biztonsági őrök mellett, és beszálltak a liftbe. Hangtalanul siklottak felfelé.
- Nálad van a kulcs? – Bill akaratlanul is suttogva beszélt, mint valami összeesküvő.
- Igen, itt van a zsebemben – susogta vissza Sarah.
Először az irodába mentek. Bill előreengedte az asszonyt, hogy zavartalanul legeltethesse a szemét Sarah kecses derekán és csípőjén.
- Nos, indulunk? – tette föl a kérdést.
Sarah elbizonytalanodott.
- Talán előtte oda kellene telefonálnom. Biztos, ami biztos. – Azzal már nyúlt is a kagyló után.

Bill mondani akart valamit, de Sarah a szája elé tette a mutatóujját.

- Pszt! Kicsöng! – Mindketten hallották a saját szívük zakatolását. Sarah egy idő után visszatette a kagylót. – Tiszta a levegő – állapította meg, miközben nagy, kék szemével félősen nézett Billre.

- Biztos, hogy akarod? – kérdezte a férfi.
- Igen. Tudnom kell, hogy Paul tette-e.
- Akkor indulás!

Sarah fogta a kulcsot, és megindult a folyosó felé.
- Az én lakásomból nincs átjáró, úgyhogy kerülnünk kell egyet – magyarázta.
Bill a plafont nézegette.

- A te folyosódra is szereltek kamerát?
- Nem, nem hiszem. De ha így lenne, én akkor is itt lakom.
Elfordította a zárban a kulcsot, és óvatosan beléptek a sötét lakásba. Bill kitapogatta a villanykapcsolót, és a kis előszobát meleg, tompított fény árasztotta el.

Sarah belépett a nappaliba, és döbbente felkiáltott:
- Ezt nézd meg, Bill! – Váratlanul érte a fényűző berendezés, a sok értékes, antik holmi. – Ez egyszerűen csodálatos! – simított végig egy márvány istenszobron, amely a kandalló párkányát díszítette.
Bill körbejártatta tekintetét a tágas szobán.
- El kell ismernem, a fickó konyít valamit a régi bútorokhoz. – Füttyentett. – Ez itt egy valódi Sanzieri- asztalka. Húsz év múlva megfizethetetlen lesz.
- Fogalmam sem volt, hogy Paul ilyen műértő. – Sarah még nem tért magához. Ide-oda kapkodta a fejét, és egyszer csak felszisszent. – Nézd csak azt a metszetet ott a falon! Valódi, szignált Lichtenstein!
- Mondd, mennyit keres a barátunk, Sarah?
- Fogalmam sincs.
Ám közben mindkettejük fejében megfordult: lehet, hogy Paul abból húzott hasznot, hogy igaz vagy hamis információkat adott el Sarah-ról és Maxről?
- Tiszta libabőr lettem – húzódott közelebb Sarah a férfihoz. – Szerintem legyünk túl rajta minél előbb!
Bill átvizsgálta a konyhát és a fürdőszobát, ezalatt Sarah körülnézett a hálószobában. Az asszony örült, hogy Paul szinte spártai spártai egyszerűséggel vette körül magát a hálóba, így nem érezte magát betolakodónak.
- Találtál valamit? – érdeklődött Bill, mikor újra találkoztak a nappaliban.
- Semmit az világon – tárta szét a karját Sarah. – Úgy látszik, Paul kínosan rendszerető fajta. És te? Jutottál valamire?
- Csak arra, hogy amerikai fogkrémet és francia kölnit használ.
- Ettől nem lettünk okosabbak.
- Hát, tényleg nem.
- Szerintem menjünk innen – javasolta az asszony. – Ne kockáztassunk hiába!
- Várj! Átnézted az íróasztalát? – állította meg Bill.
- Milyen íróasztalt?
- Azt ott, az ablak alatt. Amelyiken az írógép van.
Rávetették magukat az iratokra, melyek gondosan elrendezve sorakoztak egy emeletes iratrendezőben. Sarah épp egy jegyzetfüzetet vett föl, mikor észrevette, hogy Bill elsápad.
- Mit találtál? – kérdezte súgva.
A férfi öklével az asztalra vágott.
- Micsoda jellemtelen fráter!
- Nyugodj meg, ezt a levelet ismerem…
Bill egy másikat húzott elő, és még dühösebb lett.
- Azonnal hívom a rendőrséget. Hadd várják kedden a reptéren, amikor leszáll a riói gépről!
- Bill! – fogta meg a férfi karját Sarah. – Ezeket nem Paul írta.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy én adtam neki a leveleket.
- És honnan tudd, hogy nem ő küldte?
- Biztos vagyok benne. Paul egy magánnyomozót is felfogadott, hogy derítse ki a feladót, e eddig még nem járt sikerrel. Csak annyit tudunk, hogy Penn Station közelébe lévő főpostán adták fel őket, és nincs rajtuk ujjlenyomat.
Bill visszatette a leveleket, s még egyszer ellenőrizték, nem hagytak-e nyomokat maguk után, aztán elindultak a bejárati ajtó felé.
- Várj csak! – szólalt meg hirtelen Sarah. – A lift hangját hallom! Jaj, mi lesz, ha Neal és Deanna jött meg?
- Vagy éppen Paul – mosolygott rá Bill.
A közben megállt a legfelső emeleten. Idegeik pattanásig feszültek. Füleltek, hogy meghallják, ki érkezett, de nem hallottak semmit.
Sarah fellélegzett.
- Vaklárma volt – mosolygott Billre.
- Figyelj! Valaki is akart jönni, ezért nyomta meg a legfelső emelet gombját – súgta Bill. – Nem hiszem, hogy meggondolta volna magát.
Sarah óvatosan résnyire nyitotta az ajtót.
- Hála Istennek, senki! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Tudod, a Carberryben három manzárdlakosztály is van, és mindhárom a lépcsőházhoz külön liftet építettek. Gyakran előfordul, hogy a látogatók összecserélik a lifteket.
- És a liftkezelő nem figyel erre?
Sarah felkacagott.
- Te is ismered Hectort! Néha azt sem tudja, milyen nap van.
Visszamentek a „főhadiszállásra”, az irodába. Mindketten itt érezték magukat a legjobban. Sarah egy pohár konyakot töltött Billnek.
- Gyere, ülj ide mellém! – veregette meg a kanapét a férfi. – Rád fér egy kis pihenés.
De Sarah inkább fel-alá járkált a szobában, hogy levezesse a benne felgyülemlett feszültséget.
- Időpocsékolás volt az egész – állapította meg, mikor egy pillanatra megállt. – Pontosan annyit tudtunk, mint előtte.
- Mégis mit vártál, Sarah? Hogy találunk az íróasztalán egy aláírt beismerő vallomást?
- A te ötleted volt! Én még mindig nem tudom elképzelni, hogy Paul…
- Paisley! Térj már magadhoz! – szólt rá ingerülten Bill. – Nem dughatod homokba a fejedet!
A férfi szavai elérték céljukat, Sarah csendesen azt mondta:
- Igen. Jó, ha tudja az ember, ki az ellensége.
Bill dühe azonnal elpárolgott.
- Én nem vagy az ellenséged, Sarah.
- Sohasem feltételeztem ilyet – nézett rá könnyes szemmel az asszony.
Bill odalépett hozzá, és rövid csókot lehelt a szájára. Mindkettejüket azonnal elfogta a vágy. A férfi megsimogatta Sarah selymes haját, és közölte:
- Gyere, hozd a kabátodat!
Sarah csak nehezen szabadult a pillanat bűvöletéből, és zavarodottan kérdezte:
- Miért? Hová megyünk?
- Természetesen vacsorázni.
Az asszony habozott.
- De mi lesz, ha …
- Senki sem fog felismerni – biztosította Bill. – Öltözz, és indulunk! – Átnyújtotta Sarah-nak a táskáját. – Ne felejtsd el kifésülni a hajadat a homlokodból!
- Minek? – nézett rá értetlenül az asszony.
- Ne kérdezősködj, csak csináld, amit mondok!
Sarah az előszobai tükör elé állt, hátrafésülte a haját, és rögzítette egy csattal.
- Rémesen nézek ki – pillantott kétségbeesetten Billre.
- Egyáltalán nem rémes! Egyszerűen más.
Sarah cinkosan elmosolyodott.
- Kezdem érteni… - Azzal fogta magát, és folytatta az álcázást. Sötét rúzst kent fel, kontaktlencse helyett szemüveget vett, és ráadásul egy sálat is tekert a fejére. – Mit szólsz? – pördült meg Bill előtt.
A férfi elismerően bólintott, és kitűnő hangulatban hagyták el a lakást. A liftre várva arról beszélgettek, hová menjenek vacsorázni. Ez a probléma egy elfoglalta őket, hogy egyikük sem vette észre, mikor a vészkijárat vasajtaja kissé kinyílt, majd nem sokkal később csendben becsukódott.

Sarah-nak határtalan örömet okozott, hogy nem ismerték fel. Vidámságát csak tovább fokozta a kitűnő fehérbor, amelyet a vacsora mellé rendeltek.
- Mindig így élhetnél, ha akarnál – jegyezte meg Bill.
Sarah egy falat sült csirkét szúrt a villájára.
- Itt, New Yorkban? Azt kötve hiszem.
A férfi nagy levegőt vett. Itt az alkalom, hogy elmondj neki, amit napok óta szeretne…
- Jövő hónapban Maine-be költözöm.
- Mit csinálsz? – Sarah meglepetésében elejtette a villát.
Bill beszámolt Karl Bergman ajánlatáról, miközben megfogta Sarah kezét.
- Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Amit Bergman átadhat nekem, azt sehol máshol nem tanítja senki!
Sarah észrevette, milyen lelkesen csillog a férfi szeme, mikor a munkájáról beszél. Bill tényleg szereti, amit csinál, és ennek semmi köze nincs a pénzhez…
- Nagyon fogsz hiányozni – suttogta, miközben a könnyeivel küszködött.
- Én nem maradhatok, te viszont velem jöhetsz.
- Ott fent nagyon hideg van ám – próbálta tréfával elütni a dolgot Sarah. Lesütötte a szemét, és a karikagyűrűjét nézegette. Nemcsak a saját jövőjéről van szó, hanem Billéről is.
- Mi tart téged New Yorkban, Sarah?
- Mindig is itt éltem.
- Az a múltad. De mi lesz a jövőddel?
Az asszony lassan felemelte a tekintetét, és a férfi szemébe nézett.
- Erre most még nem tudok válaszolni.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz?
- Mindkettő. Ebben nem tudok gyorsan dönteni. Időre van szükségem.
- Legalább őszinte vagy – simogatta meg az asszony kezét Bill.
Csendben ettek tovább.

Eddig minden simán ment, gondolta megkönnyebbülten Jack, de azért kissé émelygett a gyomra az izgalomtól. A portás összetévesztette Paul Rollinsszal, és így könnyedén bejutott a Carberrybe. Mindennek a tetejébe Paul Rollins ajtaját nyitva találta!
Letelepedett a padlóra, és tovább olvasta Paul visszaemlékezéseit a Maxwell Chance-szel töltött évekről. A kézirat lebilincselően érdekes volt.

Még csak hét órára járt az idő, mikor Sarah és Bill jóllakottan kilépett az étteremből. Mióta Bill elmondta, hogy Mainbe-be fog költözni, Sarah magába fordult, és törte a fejét. Tudta, hogy csak akkor kezdhet új életet Billel, ha tisztázza magában, mit akar, és képes szakítani a múlttal.
A férfi azt javasolta, sétáljanak egye, de Sarah jókedve elillant, és inkább haza szeretett volna menni.
- Hátha Neal és Deanna előbb megjönnek – magyarázkodott.
Bill leintett egy taxit, és beszálltak.
- Paisley, úgy viselkedsz, mint egy megfélemlített kölyök!
- Ige, tudom – sütötte le a szemét Sarah.
- Felnőtt nő vagy, aki a saját házában lakik, és nem tartozik elszámolással senkinek. – Bill az ölébe vette az asszony hideg kezét. – Nem lenne jobb, ha most felmennénk, és egyszerűen bemutatnál nekik?
- Nem, most ne.
- Akkor holnap.
- ó, Bill, ne gyötörj!
- Nekünk nincs időnk ilyesmire, Sarah!
- Kérlek, hallgass meg! – Az asszony mosolyogni próbált, de a férfi komoly maradt. – A hónap közepén partit rendezek. Csak a legjobb barátaimnak.
- A te kedves triód is ott lesz?
- Igen, de meghívóm a régi társaságot is az Obeliszk Galériából.
Bill elengedte a választ a füle mellett.
- Beszéltél már nekik kettőnkről?
- Csak annyit, amennyit feltétlenül muszáj volt.
- Nem tudhatják, hogy komoly kapcsolatunk?
Sarah érezte, hogy a jövőjét tatja a kezében. Egyetlen rossz szó, és Bill nyomtalanul eltűnik Maine-ben. Harmadszor pedig nem fogja a sors összehozni őket!
- De igen. Meg fogom nekik mondani.
Bill megfordította Sarah kezét, és megcsókolta a csuklóját, pont ott, ahol a pulzusa lüktetett. Sarah felnyögött a vágytól.
Ekkor a taxi megállt. A sofőr szemébe húzott sapkával, türelmesen várt, a taxióra pedig ütemese ketyegett. Az utcai lámpa nem égett, a sötétség lepedőként burkolta be őket. Úgy érezték, egyedül vannak a világon.
Bill egészen közel húzódott Sarah-hoz, az asszony pedig oltalmat keresően bújt hozzá. Lehunyta a szemét, s arcát odadörgölte Bill kissé borostás állához. A férfi azonnal megkívánt őt. Soha nem tudok majd betelni vele, gondolta.
- Ahogy felébredtél, azonnal hívj föl! – kötötte az asszony lelkére. – Azt akarom, hogy az én hangom legyen az első, amit holnap hallasz!
- Hívj fel ma est, amint hazaértél! – válaszolta Sarah. – Azt akarom, hogy az én hangom legyen az utolsó, amit ma hallasz! – Pillekönnyű csókot lehelt Bill szájára. – Viszontlátásra!
- A közeli viszontlátásra! – felelte rekedten a férfi.

Sarah olyan boldog volt, mint talán még soha. Maxszel az élet viharosan telt. Egyszer fent, egyszer lent; a kapcsolatuk szélsőségek között mozgott. Sosem tudta vele az élet apró örömeit élvezni, mint most Billel.
Ahogy a lakása felé tartott, hirtelen felfigyelt arra, hogy Paul Rollins ajtaja alól fénycsík világít. Érdekes! Meg mert volna esküdni, hogy lekapcsolta a villanyt. Talán Deanna vagy Neal ment be a lakásba? A legjobb, lenne, ha bekukkantana, lekapcsolná a lámpát, aztán elfelejtené Paul Rollinst a lakásával együtt.
Amikor bedugta a kulcsot a zárba, már tudta, hogy valami nem stimmel. Kiverte a hideg veríték. Úgy emlékezett, hogy bezárta az ajtót, mikor Billel elmentek.
Az előszobában nem talált semmi rendelleneset. Bement a füdőszobába, onnan a hálóba, át a konyhába, és legvégül belépett a nappaliba.
Az íróasztal mögött egy vörös hajú alak ücsörgött. Sarah majdnem rosszul lett, és meg kellett támaszkodnia egy antik karosszékben. Szóval Paul visszajött, és most elmerülten tanulmányozza az iratokat, melyeket ők is átnéztek Billel!
Vajon mióta lehet itthon? És miért utazott haza korábban? Kis híján, hogy nem lepte meg őket betörés közben…
Jack Farrell nem vette észre, hogy valaki bejött a nappaliba. Gondolatban Philadelphiában járt, ahol húsz évvel ezelőtt Max és Paul megismerkedett egymással. Ebből az anyagból nemhogy cikket, egész regényt írhatna!
Annyira belemerült az értékes iromány tanulmányozásába, hogy sokáig nem vette észre, más is tartózkodik a szobában, Egyszer csak valaki a vállára tette a kezét.
- Paul? – kérdezte egy bizonytalan női hang.
Jack összeszedte magát, és hátrafordult.
- Ó! – kiáltott fel Sarah. – Ki maga? És mit keres itt?
Az asszony szemében félelem bujkált, és Jack már-már késztetést érzett rá, hogy védelmébe vegye.
- Ne nézzen ilyen ijedten! Nem akarom bántani – mondta e helyett.
Sarah azonban a telefon felé oldalazott.
- Egy lépés, és hívom a biztonságiakat! Ez a ház teli van fegyveres őrökkel, akik egy percen belül itt vannak!
Jack felemelte a kezét.
- Higgyen nekem, Mrs. Chance! Senkit sem akarok bántani. Nincs nálam pisztoly sem. – Közben áttapogatta kordbársony zakóját, és felmutatta a sajtóigazolványát. – Egyszerű újságíró vagyok.
Sarah bólintott, de azért felemelt egy méretes bronzszobrot, hogy ha kell, védeni tudja magát.
- Dobja ide azt az igazolványt! – utasította a férfit.
Jack engedelmeskedett. Sarah feltette a szemüvegét, és apróra áttanulmányozta a z igazolványban szereplő adatokat.
- A vércsoportom nullás, negatív – fűzte hozzá Jack. – Csak azért mondom, mert ha leüt azzal a szoborral, és a sérülésem miatt vérátömlesztésre lenne szükség, nehéz lesz donort találni.
Sarah visszaadta Jack iratait. Miközben a férfit nézte, beugrott neki valami.
- De hát én ismerem magát! Méghozzá a Metropolitanből. Ott volt a fotóriporterek között!
- Talált, süllyedt – ismerte el Jack.
- Nem hagyja magát lerázni, igaz? – kérdezte ingerülten Sarah. – Nem zavarja, hogy más emberek magánéletébe turkál?
- Nem emberekében, hanem sztárokéban – helyesbített Farrell.
- De én nem vagyok sztár!
- De egy sztár felesége volt –szögezte le a férfi.
- Max halott. Szeretném, ha békén hagynák az emlékét.
- Hölgyem, a játékszabályokat nem én találom ki. Én csak tartom magam hozzájuk.
- Ez azonban nem játék! – fakadt ki Sarah. – És most hívom a rendőrséget.
- Állj! Én csak a megélhetésemért dolgozom!
- Na, ne mondja! Amit most csinál, azért háromtól öt évig terjedő börtönbüntetést lehet kapni! – Sarah keze már a kagylón nyugodott. - Csak egyetlen okot mondjon, ami miatt nem hívná a helyemben a rendőrséget!
Jack nagy levegőt vett. Egy lapra kell feltennie mindent!
- Rendben. Ha kihívja a zsarukat, elmondom, hogy betört Paul Rollins lakásába.
- És vajon ki fog hinni magának? – lóbálta meg Sarah a kulcscsomóját. – Nekem van kulcsom hozzá, magának viszont nincs.
Jack hajának tövében kövér izzadságcseppek jelentek meg. Odament Sarah-hoz, és megfogta a kezét, hogy ne tudjon tárcsázni.
- Árulja el, miért jöttek ide Berengerrel? Tudom, hogy Rollins elutazott, úgyhogy nem volt joguk betörni hozzá.
Sarah-t meglegyintette a félelem fuvallata.
- Nem törtünk be. Csak a postáért jöttem.
- Ezt nem veszem ám be, Mrs. Chance!
- Á, tényleg? És maga mit keres itt?
- Egy jó címlapsztorit.
- Egy idegen lakásban?
- Igen. Választ keresek bizonyos kérdésekre.
- Mire, ha szabad kérdeznem? – Sarah-ban felülkerekedett a harciasság, és kiszabadította a kezét Farrell szorításából. – Hogy kábítószeres vagyok-e, vagy perverz?
- Nekem mindegy, hölgyem. Nem vagyok finnyás.
- Inkább arra keresse a választ, ki terjeszti rólam ezeket a förmedvényeket!
- Magának nincs valami ötlete?
- Még segítsek is, hogy tönkretegye az életemet?
Farrell nem válaszolt. Szerette volna átnézni az összes iratot, de ez a terv már füstbe ment. Amit eddig elolvasott, abból az derült ki számára, hogy Paul hűséges munkatársa volt Maxnek, és nyugtalanította a rocksztár alapítványának a sorsa.
- Szerintem egy-egy az állás közöttünk – szólalt meg óvatosan. – Mind a kettőnknek van valami takargatnivalója, Mrs. Chance. Az a javaslatom, hagyjuk egymást békén!
- Nem ússza meg ilye könnyen – toppantott Sarah. – Nekem van időm. Meséljen csak, miért akarta átkutatni Paul szobáját? A józanész azt súgná, hogy az enyémre hajtson.
- A helyzet az, hogy fogalmam sem volt, kinek melyik az ajtaja. Mivel ez nyitva volt, bejöttem. Tiszta véletlen az egész.
- És ha minden ajtót zárva talál?
- Akkor találomra kiválasztok egyet, és kinyitom.
- Szóval különleges tehetsége van a zárak feltöréséhez?
- Igen, ez az egyetlen valamirevaló adottságom.
- Ami viszont jól jön egy fotóriporternek, igaz?
Farrell vigyorgott.
- Tudja, készítettem egyszer egy riportot a vagyonvédelemről, és egy volt zsaru ellátott néhány hasznos tanáccsal.
- Milyen kedves!
- Nézze, Sarah! – ütött meg békülékeny hangot Jack. – Én tényleg nem akarok ártani magának. Felejtse el a rendőrséget! Ugye nem akarja, hogy a holnapi lapok címoldalán maga meg a barátja szerepeljenek, amint egy idegen lakásból settenkednek kifelé?
- Hazudik! Nem is fényképezett le minket!
- De bizony, hogy lefényképeztem! Ott álltam a vészkijáratnál, mikor kijöttek a lakásból.
- Tűnjön el, mielőtt meggondolom magam! – Sarah hangja remegett a dühtől és a tehetetlenségtől.
Jack villámgyorsan felkapta a dzsekijét, és közben észrevétlenül felnyalábolt néhány kéziratlapot.
- Olvassa el a holnapi Washington Postot! – szólt vissza elmenőben. – Talál benne egy üzenetet!

Bill Leonardék vendégszobájában állt, és hitetlenkedve nyomta a füléhez a telefonkagylót.
- Jó, most elszámolok tízig, aztán ismételd meg, amit mondtál!
Sarah sóhajtott, és lassan, tagoltan újrakezdte:
- Mondom… Jack Farrell ma este betört Paul lakásába.
- És kihívtad a rendőrséget?
- Nem, nem hívtam ki.
- Te teljesen megbolondultál!
- Nem hallgatnál meg? Farrell látta, sőt lefényképezte, amint együtt kijövünk Paultól. – Időt hagyott a férfinak, hogy megeméssze a hallottakat. – Úgyhogy kénytelen voltam jó képet vágni a dologhoz.
- Szeretném a kezeim közé kapni ezt a Farrellt. Majd én megmutatnám neki…
- Nem érted? Azzal zsarolt, hogy közli a rólunk készült képet. És én nem akarom, hogy belekeveredj!
Bill mérgesen lehajított egy díszpárát az ágyról.
- Azt hittem, közösen viseljük a kockázatot.
- Te nem tapasztaltad még a saját bőrödön, hogy mire képes a sajtó. Ha rád vetik magukat, véged.
- Fütyülök rájuk! – kiabált a kagylóba Bill. – Hagytad, hogy megzsaroljon!
Hosszú, néma csend. Aztán a férfi folytatta:
- A parti jó ürügye lenne, hogy Paul közelébe férkőzzem. Lehet, hogy ez a Jack is benne van a játékban.
- Les rá alkalmad. Már szervezzük a partit.
- Talán a mi kis lesifotósunk is szerepel a meghívottak listáján?
- Ne beszélj zöldeket! – torkolta le Sarah. Aztán fáradtan sóhajtott. – Annyira elegem van ebből az egészből! Szeretném végre a saját életemet élni!
- Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor feleségül mentél Maxhez!
- Neked meg gondolnod kellett volna arra, hogy ezt ne dörgöld az orrom alá! – Klikk! A vonal megszakadt.
Bill mérgesen lecsapta a kagylót, és kiviharzott a szobából. Bárcsak ne hagyta volna abba a dohányzást! Legszívesebben tört-zúzott volna, de hát ez nem a saját lakása, úgyhogy türtőztetnie kell magát.
Benyitott abba a helyiségbe, amelyet műhelyként használt. E akarta vezetni a benne felgyülemlett feszültséget. Ha majd sikerült, akkor újra felhívja Sarah-t…

Másnap reggel Bill éppen a zuhany alatt állt, mikor csengettek. Gyorsan törülközőt kanyarított a dereka köré, és kitocsogott az előszobába, hogy ajtót nyisson.
- Azt is megértem, ha becsapod az orrom előtt az ajtót, Bill. –szólalt meg a sálba, sapkába és kabátba csomagolt alak. – De kérlek, mondj már valamit! Haragszol még rám?
Bill ugyan lehetetlenül érezte magát egy szál törülközőben, de azért szélesre tárta az ajtót.
- Gyere be! Nem vagyok kifejezetten vendégfogadáshoz öltözve, de…
Az asszony akaratlanul is szemügyre vette a férfi remek alakját, aztán belegyömöszölte a sapkát és a sálat a kabátja ujjába.
- Reggeliztél már? – érdeklődött Bill. – Én most készültem, hogy…
- Tökéletesen látszik, mire készültél – mosolyodott el Sarah. – Fejezd csak be nyugodtan a zuhanyzást! Megvárlak.
A konyhába ment, hogy ezalatt elkészítse a kávét.
- Nem is tudtam, hogy szoktál forgolódni a konyhában – jegyezte meg a férfi, mikor felöltözve előbukkant.
- Csak várd ki, valóságos konyhatündér vagyok! – Sarah előhúzott egy támlátlan széket az asztal alól, és letelepedett. – Szeretem a háztartást, csak sosemvolt rá lehetőségem, hogy belevessem magam.
Bill leült szemben az asszonnyal, és megfogta a kezét.
- Nos, Paisley? Miért nem kezded el végre?
Sarah azonban nem tudta, hogy fogjon hozzá. Pedig fél éjszaka ezen törte a fejét, és még idefelé a taxiban is gyakorolta a mondókáját.
- Nem kellett volna lecsapnom a telefont – sóhajtott végül. – Olyan gyerekesen viselkedtem.
- Igen, valóban.
- Másrészt viszont kicsit megérdemelted.
- Te is rászolgáltál valami hasonlóra, d én megőriztem a hidegvéremet.
- Meghajlok az önuralmad előtt. Jaj, Bill, nem könnyíted meg a dolgomat!
- A bocsánatkérés sosem könnyű. De különben mi tartana vissza, hogy legközelebb is lecsapd a kagylót?
- Jó, jó. Hallgass ide, Bill Kaulitz! Órákig gyakoroltam, amit mondani szeretnék, légy szíves, és hallgass meg!
- Akkor nosza! – bólintott komolyan a férfi.
- Szóval minden, ami történt, a mocskolódó újságcikkek, a betörés, mind-mind Sarah Chance ellen irányul. Én azonban nem csak Max özvegye vagyok. Szeretném kialakítani a saját életemet, és ehhez az kell, hogy sok mindenben magam döntsek.
Lehet, hogy Farrell-lel kapcsolatban rosszul döntöttem, de ez az én felelősségem. Egyébként mindenáron el akarta kerülni, hogy kihívjam a rendőrséget.
- Gondolod, hogy zsarolni akar? Hogy a pénzedre utazik?
- Persze. Mi más érdekelné?
Bill megsimogatta Sarah selymes haját.
- Mondjuk, te! – nézett az asszony szemébe. – Sarah Chance érdekli.
- Nem hagyom magam elcsábítani! Senkinek!
Bill székestül közelebb araszolt az asszonyhoz, és Sarah-nak hirtelen nagyon melege lett.
- És ha én próbálnám meg? Akkor mit válaszolnál?
Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték a másik leheletét az arcukon.
Sarah rátette tenyerét a férfi mellére, hogy megőrizze a köztük lévő távolságot.
- Az én múltamban egy csomó rémség és hazugság is van. Nem akarlak téged is terhelni velük. – Mert szeretlek, Bill! De ezt már csak magában tette hozzá.
- Pedig jó széles a vállam, elbírom ezt a terhet. Még te is kisírhatod magad rajta.
Sarah megrázta a fejét.
- Mindent átgondoltam. Először tisztára kell mosnom a Sarah Chance nevet, csak azután próbálkozhatom azzal, hogy Sarah Paileyként új életet kezdjek. Megértesz?
- Igen. És akarlak, Sarah. Szeretném, ha megosztanád velem az ágyamat meg az életemet! De egészen és feltételek nélkül akarlak. Ha ehhez még kicsit várnom kell, ám legyen. – Bill magához húzta az asszony fejét, és apró csókokkal halmozta el illatos haját. – De meg kell mondjam, hogy az én türelmemnek is van határa.
Fölemelte Sarah állát, és lassan, szerelmesen szájon csókolta.
- Jó lenne veled egyedül – suttogta két csók között Bill.
- De hát egyedül vagyunk.
- Nem igazán. Téged lefoglal a sok zavaró körülmény, a fenyegető események, a kémkedő emberek. Utazz el velem, és hagyd itt ezeket!
- Most még nem tehetem…
- És gondolod, hogy sikerül úrrá lenned a helyzeten?
- Bízom benne. Nézd, nem arra kérlek, hogy életed végéig várj, csak…
Bill egy hosszú, szenvedélyes csókkal fojtotta belé a szót. Ez a csók minden szerelmes fogadkoznál többet mondott. Sarah hozzá tartozik, ő meg Sarah-hoz.
És ez már mindig így lesz.

8. fejezet

Mivel Billnek délelőtt üzleti megbeszélése volt, Sarah egyedül ment hazafelé. A férfi ugyan felajánlotta, hogy hív neki egy taxit, de Sarah úgy érezte, jót fog tenni neki a friss levegő. Lassan, elgondolkodva sétált a Fifth Avenue-n. Feltűrte a gallérját, hogy elbújjon a jeges szél és a kíváncsi tekintetek elől.

Pár hét múlva talán itt hagyom ezt a várost, gondolta bizakodva. Befordult a sarkon a Carberry utcájába. Szerencsére a járda viszonylag néptelen volt. Hirtelen azonban felismert egy padon üldögélő nőt, akinek a barátnője szintén a Carberry-ben lakott; ő volt az, aki az újságíróknak azzal a mesével állt elő, hogy Sarah és Max perverz dolgokat művelt. Sarah odasietett hozzá.
- Laurie? – szólította meg. A kérdezett nem vett róla tudomást, hanem belemélyedt az újságjába. – Hogy van?
A nő unott arccal nézett fel.
- Mit akar? – vakkantotta.
Sarah összeszorította a fogát.
- Joanne, a barátnője is itt van valahol?
Laurie a fejét rázta.
- Akkor hol találom?
- Néhány napja elutazott. De mit érdekli magát?
- Lenne hozzá pár kérdésem.
- Aztán miről?
- Mégis miről?! Arról az undorító hazugságról, amelyet maguk ketten a sajtónak feltálaltak.
- Az nem volt hazugság.
- Joanne csak Max halála után költözött a házba. Sosem találkozott vele. Mondja, miért csinálták? Pénzért?
Semmi válasz. Sarah megragadta a nő karját. Erre az felugrott, és az újsággal Sarah kezére csapott.
- Mit tudja maga! – kiabálta a nő, úgyhogy a portás aggódva lesett ki az üvegajtón. – Itt lakik abban a luxuslakásban, költi Max pénzét, és már van egy barátja! Itt az újság, abban is benne van!
Sarah megnézte a képet, és lüktetni kezdett a feje.
- Kitől kapták a pénzt? Csak ezt az egyet árulja el!
- Abból nem eszik! – sziszegte Laurie, és cafatokra szaggatta az újságot.
- Egy riporter volt? Egy fotós? Kérem, árulja el!
A hideg szélben kavargó papírfecnik mögül előbukkant a portás.
- Valami baj van, asszonyom? – A portás visszafordult a nőhöz, és rámordult: - Tűnjön el innen egyszer s mindenkorra! Nem akarom itt látni.

Laurie felcihelődött, és megvető arccal odébbállt.
A portás várt, míg a kellemetlen nőszemély eltűnt a szemük elől, aztán a bejárati ajtóhoz kísérte Sarah-t.
- Ne is törődjön az ilyen söpredékkel, Mrs. Chance! – mondta közben. – Nem mindenki hiszi ám el, amit az újságírók összehordanak!
Sarah megköszönte a kedvességét, és beszállt a liftbe. Szóval Jack Farrell nem blöffölt! A kép a Washington Postban az ő üzenete. Ezúttal még nem írta ki Bill nevét, de a következő alkalommal már biztos nem lesz kíméletes…
Ahogy a lakásába lépett, finom fűszeres illat csapta meg orrát. Valami olasz étel készülhetett a konyhában. Sarah ledobta a kabátját, és már indult volna, hogy utána nézzen, mikor Deanna hangja megállította:
- Sarah, bejönnél egy percre az irodába?
Az asszony bement.
- Hogyhogy ilyen komoly vagy, Deanna? Csak nincs valami baj?
- Ez itt Lenihan nyomozó a rendőrségtől. – Deanna egy alacsony, köpcös férfira mutatott.
- Jó napot, Mrs. Chance! – köszöntötte a felügyelő.
Sarah kezet fogott vele.
- Miben segíthetek, Mr. Lenihan?
- Van nálam valami, ami valószínűleg az öné. – A látogató előhúzta a zsebéből a Grammyt.
- Hol találták meg? – kérdezte Sarah izgatottan.
Lenihan Deannára nézett.
- Megkérhetem, hogy mesélje le Mrs. Chance-nak? Be kell szólnom a kapitányságra.
- Rendben. Használja nyugodtan az előszobai telefont!
A két nő várt, amíg a nyomozó hallótávolságon kívül került.
- Mi folyik itt? – szólalt meg Sarah fojtott hangon.
- Náluk van Max Grammy-díja.
- Deanna, ez az egyetlen hír, amit enélkül is tudok. Kérlek, mondd el az egészet a legelejétől kezdve, mielőtt még ez a kis detektív visszaér!
- Jól van! Tehát a Grammyt egy drograzzia alakalmával találták meg a Harlemben.
- Valaki megpróbálta eladni, hogy kábítószerhez jusson. – Sarah agya sebesen járt.
- Szóval ez a maga változata? – Lenihan hirtelen bukkant fel az iroda ajtajában.
- Nem az én változatom, hanem az én feltételezésem – helyesbített Sarah.
A nyomozó úgy nézett rá, mint egy tudós a mikroszkóp lencséje alatt mozgó baktériumra.
- Mindig ilyen jól tippel, Mrs. Chance? – kérdezte a nyomozó, miközben rágyújtott egy cigarettára. – Hölgyeim? –kínálta udvariasan a két nőt.
- Nem, köszönjük! – válaszolt azonnal Sarah. – Szerintem ehhez nem kell Sherlock Holmesnak lenni.
- Teljesen igaza van – hajolt meg a felügyelő. – A bizonyítékok egy irányba mutatnak.
- Úgy van – bólintott Sarah. – Valaki ellopta a Grammyt, hogy eladja, és a pénzen drogot vásároljon.
- Sarah, talán meg kellene várnod Nealt, mielőtt bármit mondasz a rendőrségnek – szólt közbe Deanna.
- Ugyan miért? Tudomásul vettem, hogy megtalálták a Grammyt. Van valami más teendőm is?
- Azt hiszem, a dolog nem ilyen egyszerű, Mrs. Chance. – A felügyelő elnyomta a cigarettáját egy márvány hamutartóban.
- Úgy érti, hogy meg kell tartaniuk a díjat mint tárgyi bizonyítékot?
- Nagyon úgy néz ki – mondta Deanna. – A lány, aki kokaint akart venni érte…
- Csak nem Joanne? – szólt közbe Sarah izgatottan.
- De igen, egy Joanne nevű nő volt – felelte Deanna. – A fura az egészben, hogy azt állította, neked szerzi a drogot… Hozok egy pohár vizet, Sarah, rémesen nézel ki.
- Ehhez sosem leszek képes hozzászokni – sóhajtott az asszony.
- Mihez? – érdeklődött a felügyelő.
- A hazugságokhoz.
- Úgy érti, hogy ilyesmi már korábban is előfordult? – Lenihan ócska, kockás jegyzettömböt vett elő.
- Nem olvas újságot, Mr. Lenihan? – kérdezte csodálkozva Sarah.
- De, csak megszoktam, hogy akkor higgyek el valamit, ha bizonyíték van rá – felelte a rendőr.
- Ez a lakás nem elég bizonyíték? – tudakolta szemtelenül Deanna, és átnyújtotta a poharat az asszonynak. – Olyasvalakié ez a lakás, aki pénzszűkében van?
- A tapasztalataim azt mutatják, hogy a lakóhelynek ehhez semmi köze – jegyezte meg Lenihan. – A kábítószer iránti vágy különös dolgokra készteti az embereket… tudnék róla mesélni.
- Ha Sarah-nak kábítószerre lenne szüksége, egyszerűen…
- De Deanna! – kiáltott fel Sarah. Nem tetszett neki, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett. – Már a feltételezés is felháborító!
- Pedig ismerve a férje ügyeit, nem elképzelhetetlen – dünnyögte a nyomozó.
- Maxnek szerencséje volt, le tudott szokni a drogról.
- Milyen megható – mondta Lenihan meggyőződés nélkül.
- Én pedig sohasem vettem be kábítószert – folytatta Sarah.
- jól tette – húzta el a száját Lenihan. – Egyébként erről nem is kérdeztem.
- Én viszont szeretném tisztázni ezeket a dolgokat – szögezte le határozottan Sarah.
A házi telefon két rövid csengetést hallatott: ez volt az egyezményes jel, hogy Mrs. Raines feltálalta az ebédet. Sarah megkérte Deannát, hogy menjen ki a szakácsnőhöz, és nyugtassa meg, hogy nemsokára asztalhoz ülnek. Deanna vonakodva távozott.
- Idegesnek tűnik – nézett a csinos nő után Lenihan.
- Nincs hozzászokva, hogy rendőr jár nálunk. De nem gondolja, hogy ez a feltételezés túlzás? Nézzen körül! Maga szerint rá vagyok szorulva, hogy eladjam a leglevesebb emlékeimet a drogért?
Lenihan pillantása végigvándorolt a drága szőnyegeken, a selyemtapétán és az egyedi bútorokon.
- Mennyibe kerül ez a lakás évente? Pár százezerbe?
- Fogalmam sincs, felügyelő úr. A pénzügyeket az alkalmazottaim intézik. – Sarah válasza talán beképzeltnek tűnt, de ez volt az igazság.
- Máshol is van háza?
- Igen, Quogue-ban és Rióban.
- Érdekes, hogy a quogue-i ingatlan-nyilvántartó hivatalban nem ön van bejegyezve tulajdonosként, hanem egy bizonyos… - a férfi belelapozott a jegyzettömbjébe – „Segítsünk az éhezőkön” nevű alapítvány, amelynek Paul Rollins az elnöke. Ön tudott erről?
- Az üzleti ügyekhez sosem értettem. Jövedelemadó, ingatlanadó meg a többi rémség. Tudja, hogy van ez…
- Nem, nem tudom – mondta szárazon Lenihan. – Egy kétszobás lakásban lakom Sunnyside-ban.
Sarah karja lúdbőrözni kezdett. Fogalma sem volt, hogy nem ő a quogue-i hátz tulajdonosa. És azt sem értette, hová akar kilyukadni Lenihan.
- Végeztem egy kis nyomozást, mielőtt idejöttem – folytatta a detektív. – Nagyon úgy néz ki, hogy önnek gyakorlatilag semmilye sincs.
- Téved, Mr. Lenihan. Meglehetősen gazdag vagyok.
- Akkor tisztázzuk, Mr. Chance… Jól tudom, hogy a férje mindenét két alapítványra hagyta? Szerintem magának egy huncut vasa sincs!
- Nahát, ez már nevetséges! – csattant fel Sarah, és az ajtó felé mutatott. – Ha nincs több kérdése, akkor megbocsát, de …
Hirtelen NEal bukkant fel a nappali felől. Bemutatkozott a rendőrnek, de nem fogott vele kezet. Nagyon határozottnak látszott.
- Ön a hölgy ügyvédje? – érdeklődött Lenihan.
- Nem, a személyes tanácsadója vagyok. És most önnek azt tanácsolom, hogy ne folytassa, különben a bíróság előtt találja magát!
- Hű, de megijedtem! – gúnyolódott a nyomozó. – Asszonyom, én a maga helyében megpiszkálnám ezeket az alapítványokat.
Sarah a pillantásával Neal szemét kereste, de a férfi megs e rezzent.
- Szeretném, ha nem zaklatná többet Mrs. Chance-t – mondta, miközben kikísérte a rendőrt. – Ellenkező esetben értesíteni fogom a főnökét.
- A viszontlátásra, Mrs. Chance! – hajolt meg gúnyosan Lenihan.
Neal indulatosan becsukta utána az ajtót, és Sarah-hoz lépett.
- Minden rendben? Jól érzed magad?
Két hete Sarah még hálásan borult volna Neal vállára, most azonban elengedte a füle mellett a kérdést.  Deannára nézett, aki ekkor lépett be az irodába.
- Durván bánt veled ez a bukó? – kérdezte aggodalmasan az asszisztense.
- Nem, nem mondhatnám. Az igazság fájdalmasabb a rossz modornál, nem gondoljátok?
Neal és Deanna meglepetten néztek rá. Sarah nem szokott így beszélni.
A vörös nő az étkezőbe tessékelte őket. Neal Sara mellett lépdelt.
- Egyébként láttalak a mai Washington Post címlapján. Ez már azért jobb kép rólad – mondta neki mosolyogva. – Ezúttal milyen szemetet hordtak össze? Csoportszex, kábítószer… széles a választék.
- Egyik sem – válaszolta csendesen Sara. – Csak egy kép rólam meg egy régi barátomról. – Rosszabbul érezte magát, mint amikor Lenihan faggatta.
- Nocsak! Ismerjük az illetőt? – kíváncsiskodott Neal.
- Nem, nem ismeritek. Jó barát még a régi időkből. – Az asszony leült az étkezőasztalhoz. – De most már együnk, különben kilyukad a gyomrom!
Ebéd közben Deanna és Neal mindenféléről beszélgettek, Sarah azonban végig hallgatott. Étkezés után lepihent a lakásában, és megpróbálta elérni Billt. Nem sikerült.
Egyre csak Lenihan szavai jártak a fejében. Lehet, hogy nincstelenül él ilyen luxus közepette? Eddig nem érdekelték a pénzügyek, de amit ma hallott, az megrázta. Ha rendbe akarja tenni a dolgait, akkor azzal kell kezdenie, hogy tisztázza a pénzügyi helyzetét.
Listát készített a vagyonáról: ékszerek, bútorok, képek… és a riói ház. Az ékszerei még megvannak. De vajon mi a helyzet a riói házzal?

Többször is felhívta Billt, de a férfi még nem ért haza. Jobb híján Sarah fogta magát, átballagott az irodába, hogy Max életrajzán dolgozzon.
Az íróasztal mellett Deanna ült.
- Szia! – nézett fel egy halom papírból. – Azt hittem, lepihentél.
Az asszony töltött magának egy kávét.
- Megpróbáltam, de folyton Lenihan arcát láttam magam előtt.
Deanna átadta a helyét Sarah-nak, és egy hintaszékbe telepedett.
- Neal megpróbál utánanézni ennek az egész sötét ügynek. Azt mondja, attól, hogy a Grammy egy drograzziában bukkant fel, még nincs joguk azzal gyanúsítani, hogy kábítószerezel. Az zavarja őket, hogy nem jelentetted be a lemez eltűnését.
- És mit válaszoltál erre?
- Hogy attól tartottál, nem vesznek komolyan.
- Szerintem Lenihan meg van győződve róla, hogy drogos vagyok. Na, mindegy.
Deanna menni készült, de közben eszébe jutott valami.
- Sajnos, sokan lemondták a meghívást a partira.
- A régi barátaim vagy Max barátai?
- Is-is – mondta sajnálkozva Deanna.
Sarah feje lüktetni kezdett. Minél kevesebben lesznek, Bill annál jobban fel fog tűnni.
- Ne búsulj! – szólt vissza Deanna az ajtóból. – A parti nélkülük is csodás lesz.

Már éjfélre járt, mikor Sarah végre beszélni tudott Billel.
-Annyira hiányoztál! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Hogy ment a tárgyalás?
- Simán. De a maine-i házzal nagy zűrök vannak. Oda kel utaznom, hogy egyenesbe hozzam a dolgokat.
- Azért a partira visszajössz, ugye?
- Hát persze, megígérem. Egyébként nálad mi újság?
Sarah elmesélte neki Lenihan látogatását.
- Nyugtalanító dolgokat mondott a vagyoni helyzetemről, ezért úgy döntöttem eladom a riói házat.
- Ennyire vészes a helyzet?
- Úgy tűnik. És akkor legalább független leszek.
- Egy sötét árnnyal kevesebb, igaz?
-  Igen – sóhajtotta Sarah. Mennyire szeretett volna most Bill mellett ülni!
- Akkor eljön a mi időnk – biztatta a férfi. – Csak egy kis türelem még, Paisley!

Kedd este Sarah és Deanna a parti részleteit beszélte meg, mikor egyszer csak Paul rontott be halálsápadtan az irodába.
- Mikor jöttél meg? – üdvözölte egy puszival a testvérét Deanna.
Paul nem viszonozta a csókot.
- Pár órával ezelőtt.
- Hogyhogy ilyen későn értél haza? – kérdezte összeszoruló gyomorral Sarah. – Csak nem volt valami gond a vámnál?
- A dél-amerikai járatoknál mindig csempészárút keresnek – legyintett Paul. – Ezért aztán lassan halad a sor.
Deanna öccse arcát vizsgálgatta.
- Fáradtnak nézel ki, és sápadt is vagy. Hogyhogy nem barnultál le?
- Az irodában az ember nehezen sül le.
Érdekes, gondolta Sarah. Még sosem hallotta Pault ilyen gúnyosan beszélni a testvérével.
Deanna felajánlotta, hogy főz friss kávét, és Sarah megkönnyebbült, amikor elhagyta az irodát. Paul belevetette magát egy fotelba.
- Az előbb találkoztam Neallel. Elmesélte ezt a Grammi-históriát meg a felügyelőt. Igazán sajnálom.
Sarah-nak az volt az érzése, hogy Paul ezúttal őszintén beszél.
- Ugyan, hiszen nem tehetsz róla. Nem te uszítottad ráma  zsarukat, igaz? – próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból.
- Nem, nem én – mondta a férfi fáradtan. Hosszú lábát másik térdére fektette, és kereste a szavakat. – Sarah, én…
Ekkor Deanna jelent meg az ajtóban, teli kanna gőzölgő kávéval. Egy tálcán csészéket tett a dohányzóasztalra.
- Vettem ki a hűtőből sült csirkét, majd egyél- fordult az öccséhez.
Paul megköszönte. Deanna tovább fecsegett:
- Most itthon maradsz egy darabig? El ne felejtsd a partit!
Paul egyik nőről a másikra nézett.
- Milyen partit?
- Meghívtam a régebbi barátaimat meg az állandó vendégeket egy kis összejövetelre. A jövő héten lesz. Természetesen te is a meghívottak közt vagy – felelte Sarah.
- Kösz. De nem vagyok biztos benne, hogy ez a parti jó ötlet. Az utóbbi időben elég sok ocsmányság jelent meg rólad az újságokban.
- Nem várhatok arra, hogy mikor kegyeskednek abbahagyni ezt a hecc-kampányt. Itt az ideje, hogy új életet kezdjek!

9. fejezet

Az összejövetel délutánján Sarah gondterhelten nézett le az utcára a nappali ablakából.
- Már csak egy hóvihar hiányzott!
Deanna, aki az ezüst evőeszközöket és a kristálypoharakat rakosgatta az asztalon, odalépett Sarah mellé, és kikukucskált az ablakon.
- Ó, e miatt a pár hópehely miatt igazán nem kell aggódnod!
- De a parti csak kilenckor kezdődik, és addig még mindent belephet a hó…
Deanna nevezett, és visszament az asztalhoz.
- Ez itt New York City, Sarah. Senki sem ijed meg egy kis hóeséstől.
Sarah azonban nem New York miatt aggódott. Billnek ma kell megérkeznie Maine-ből. Mi van, ha a havazás miatt törlik a járatát?
Csöngettek, és megjelent a partiszolgálat. Sarah a nyüzsgés elől a hálószobájába menekült. Megfésülködött, és finoman kifestette magát. Amikor úgy gondolta, hogy minden elkészült, körbesétált a lakásban, és gyönyörködött az ízléses díszítésben. Fél hét körül Deanna is visszavonult a hálószobájába, hétkor pedig Neal és Paul is eltűntek.
A konyhában a partiszolgálat emberei sürgölődtek, és a levegőben mennyei illatok szálltak. Bill telefonált, hogy biztosítsa Sarah-t: fél kilenc tájban érkezik. Ettől Sarah megnyugodott, és már előre élvezte a vendégséget. Ha nem jelent volna meg ma is egy cikk az állítólagos kábítószerügyeiről, kifejezetten boldognak érezte volna magát.
Bill pontban fél kilenckor lépett be az előszobába.
- Hű, Sarah! -–fogta meg az asszony mindkét kezét. -–Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy!
Nevettek, és le sem tudták venni egymásról a szemüket.
- Nagyon jól áll ez a ruha -–dicsérte tovább a férfi.
Az asszony körbefordult, hogy Bill minden oldalról szemügyre vehesse.
- Valamelyik nap megpillantottam egy butikban, és nem tudtam neki ellenállni. -–Aztán keserű mosollyal hozzátette: - Addig kell használnom a hitelkártyámat, amíg megvan.
A nappaliba mentek, hogy koccintsanak, mikor szállingózni kezdtek a vendégek. Elsőként természetesen Deanna, Neal és Paul érkezett. Az asszisztensnő sötétzöld selyemruhát viselt, és élénk kézmozdulatokkal kísérte szavait. Átölelte Sarah-t, de szemét egész idő alatt le sem vette Billről, aki kezdte kellemetlenül érezni magát.
Sarah kézen fogta Billt, és odavezette a „trióhoz”.
- Szeretném bemutatni neked a barátaimat és a munkatársaimat. – Bill sorra kezet fogott velük. – Ő pedig régi barátom, Bill Kaulitz.
Nem mondani akart valami közhelyet újdonsült ismerősüknek, mikor Deanna hevesen átölelte a látogatót.
- Szóval maga az a titokzatos barát, akit Sarah-nak eddig sikerült rejtegetnie! Mit mondjak megérte a várakozást!
Bill kíváncsi volt, Neal nem féltékeny-e Deannára, de az csak kortyolta a pezsgőt, és mosolygott. Inkább Paul Rollins volt az, aki hosszallotta a nő viselkedését.
- Azért engedd, hogy levegőt vegyen, Deanna! – szólt rá nővérére.
A nő hátravetette a fejét, és nevetett. Bill észrevette nyakában a gyönyörű gyémántot.
A kellemetlen közjáték után Sarah elment, hogy fogadja a vendégeket, ezalatt Bill tanulmányozhatta új ismerőseit. Mikor Deannára nézett, az asszisztensnő köszöntésképpen felemelte a poharát. Bill belenézett a gyönyörű szempárba, és úgy érezte, ellenséggel néz farkasszemet. És az ösztöne nem szokta becsapni!

Sarah egy színésztársasággal csevegett, s közben figyelte, hogyan kacérkodik Deanna Billel.
- Beszélhetnék veled egy percre? – Paul Rollins lépett az asszonyhoz, ásványvizes pohárral a kezében.
- Máris elfogyott a pezsgő? – Azzal Sarah meglepetten követte a férfit az előszobába.
- Sarah, el kell utaznom…
- Máris? Hiszen nemrég jöttél meg!
- Közbejött egy fontos dolog. Szeretném, ha nagyon óvatos lennél, amíg nem vagyok itt. – A férfi szavai megijesztették Sarah-t. – Ha valaki kérdezné, hol vagyok, mondd, hogy kiruccantam egy barátnőmmel.
- No és Deanna?
Paul szeme elsötétült.
- Deaana nem fog kérdezni semmit. De ne fellejtsd el, amit mondtam: légy óvatos, és ne mozdulj ki itthonról!
- Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol? – tudakolta Sarah. Ám alig fejezte be a mondatot, Paul már el is indult a lakásába.
Az asszony visszament a nappaliba, és Billt kereste. Meg is pillantotta a bárnál, de mikor elindult felé, egy vidám társaság lecsapott rá. Bill háttal állt neki, de Deanna monológját hallgatta.
Végre-valahára, majdnem egy óra múlva, Sarah csatlakozni tudott hozzájuk és három másik ismerőshöz.
- Mit szólsz, Billy, beavassuk Sarah-t a titkainba?
Billen látszott, hogy kellemetlenül érinti ez a bizalmaskodás, de Sarah nem volt abban a hangulatban, hogy segítségére siessen.
- Nos, Billy, halljuk! – nevetett egy szőke nő, a három ismerős egyike.
- A munkámról beszélgettünk. Deannát az érdekelte, hogy kezdődött a karrierem.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen jóképű és sportos férfi bútorokat restaurál. – Deanna kihívóan nézett Sarah-ra, ő azonban nem hagyta magát.
- Deanna, utánanéznél a konyhában, készen vannak-e a pástétomok? Fél tizenkettő körül kellene találni őket.
Meglepetésére a vörös nő ellenvetés nélkül távozott.
- Végre! – sóhajtott fel Bill. – Már azt hittem, egész éjjel a nyakamon marad.
- Nem úgy nézel ki, mint aki rosszul érezte magát, Billy – dörgölte az orra alá Sarah.
- Csak nem vagy féltékeny?
- Ne butáskodj! – Naná, hogy féltékeny volt! De ezt nem fogja Billnek beismerni.
- Ez a nő olyan, mint egy cápa: veszélyes és lerázhatatlan.
Ezek a szavak eszébe jutatták Sarah-nak Pault.
- Bill, az előbb történt valami… - Közben vidáman Nealre mosolygott, aki nem messze állt, és őt figyelte. Nem akarta, hogy a férfi gyanút fogjon. – Gyere velem!
A pincérek hordani kezdték a különbféle pástétomokat, és ők ketten ügyesen eltűntek az asztalok felé csődülő tömegben. Bementek az irodába, és Sarah becsukta maguk mögött az ajtót.
- Paul elment – tért rögtön a lényegre. – Az előbb bejelentette, hogy azonnal el kell utaznia valami fontos ügy miatt.
- És hová ment?
- Azt nem árulta el.
- Szerinted mit csináljunk?
- Eladom a riói házat. Már holnap odautazom. – Bill helytelenítően húzta fel a szemöldökét. – Nem érted? – folytatta Sarah. – Lehet, hogy azt is el akarja venni tőlem. Muszáj lépnem, akár velem jössz, akár nem!
- És mi van, ha már el is adta a házadat?
- Alex Quierozt is fel akarom keresni. Eladom az ékszereimet, csak egy-két darabot tartok meg.
Bill magához húzta az asszonyt, és megsimogatta a fejét.
- És velünk mi lesz?
- Pont azon vagyok, hogy a közös jövőnket megteremtsem!
Bill átnyújt az íróasztalra, és Sarah kezébe nyomta a telefonkagylót.
- Foglalj le két helyet a holnapi legelső gépre!

Hajnali három óra volt. Sarah a hálószobaablaknál állt, és a hóval borított utat nézegette. A vendégek már eltűntek, és Bill is hazament csomagolni. Még mindig a parti járt a fejében. Maga előtt látta Deannát, amint megpróbálja elcsábítani Billt. Érezte, hogy emlékeznie kellene valami fontos dologra, de nem jutott az eszébe semmi.
Feladta, és a szekrényhez ment, hogy bepakolja azt a néhány ékszert, amelyet itthon tartott.
Max mindig mindenből a legszebbet vette. Azzal ugratta Sarah-t, hogy ha netán elhagyná, csak a karikagyűrűjének az árán egy évig gondtalanul élhetne. Első házassági évfordulójukon pedig Max egy hatalmas gyémánttal díszített jegygyűrűvel lepte meg Sarah-t. Ez a két ékszer sokat jelentett a nőnek, ezért sohasem akart tőlük megválni.
A ruhásszekrényből előhúzta a kis bársonyzacskót.
- Ne haragudj, Max! – suttogta, miközben elővett egy antik aranykarkötőt, a kairói rubinfülbevalót és a tokiói gyöngysort. Még egyszer belenyúlt a zacskóba, de az üres volt.
Pedig a jegygyűrűnek is itt kell lennie! Elgondolkodva tette a táskájába az ékszereket. Lehet, hogy ő téved, és a gyűrű is Quieroznál van, Rióban?
Nemsokára kiderül. Tizenöt óra múlva már Brazíliában lesz, hogy lerakja új életének az alapjait.

- Itt aztán szívesen ellaknék életem végéig! – Bill Sarah házának erkélyén állt a korlátnak támaszkodva, és le sem tudta venni a szemét a tengerpartról.
Sarah, még mindig útiruhában, a meleg szél felé fordította az arcát.
- Túl ideges vagyok, semhogy most élvezni tudjam a kilátást – jegyezte meg. – Nem számítottam rá, hogy Alex üzlete zárva lesz. – Sóhajtott egyet. – Tudod, ebben az országban minden olyan kiszámíthatatlan!
- Ilyen csodás helyet még életemben nem láttam.
- Zuhanyozzunk le, öltözzünk át, aztán sétálunk egyet, jó?
Bill közelebb lépett hozzá.
- Nem csinálhatnánk inkább valami mást?
Sarah könyörgő arccal nézett vissza rá.
- Kérlek, adj ég egy kis időt!
A strandon sétáltak a homokban; az asszonyon sort volt egy rövid felsővel, Bill farmert és pólót húzott. Körülöttük hemzsegtek a szebbnél szebb, bikinis brazil nők.
- Nekem mégiscsak jobban tetszik New York. Ott minden nő bő pulcsit és vastag nadrágot hord – incselkedett a férfival Sarah.
- Egyet jól jegyez meg magadnak, Paisley! Számomra nincs gyönyörűbb, vonzóbb és drágább nő nálad! – Azzal Bill megcsókolta az asszonyt egy tizenévesekből álló focicsapat harsány tetszésnyilvánítása közepette.
- Menjünk vissza a házba! – mondta Sarah. – Nagyon meleg van.
A konyhában ittak egy kis ásványvizet, aztán Bill magához ölelte a nőt. Sarah már sokszor elképzelte, milyen lesz, ha az végre megtörténik. Gyertyafényt látott maga előtt, halk zenét hallott… A valóság azonban minden álmát felülmúlta.

A nap éppen lebukott a tenger mögé, és a hálószobát narancsos fénypárnák világították meg. A víz felől lengedező sós szellőbe belevegyült a kerti virágok esti illata. Bill két kezébe fogta az asszony arcát, és vágytól égő ajkával szájon csókolta. Sarah úgy érezte, hogy az utóbbi évek minden fájdalma kitörlődik belőle.
Bárcsak így lenne! – gondolta Sarah.
Bill ügyesen lehúzta róla a felsőrészt, gyengéden a tenyerébe vette mellét, és az asszony azonnal libabőrös lett a gyönyörűségtől. Kilépett a sortból és a bugyiból, aztán lehúzta a cipzárt Bill farmerén. A férfi belefúrta a fejét Sarah illatos hajába.
- Szeretlek, Paisley, mióta csak megláttalak!
A vágyforró hulláma maga alá temette Sarah-t! Mielőtt átadta volna magát a szenvedélynek, arra gondolt: ezt az első éjszakát a csillagfényes riói ég alatt Orixától, a szerelem brazil istennőjétől kapták ajándékba.

Másnap reggel már nyitáskor Quieroz üzletében voltak. Egy óra múlva Sarah minden ékszerét eladta – kivéve a karikagyűrűjét és a jegygyűrűjét. Az elsőtől nem akart megválni, a másodikat nem is találta.
- Alex, biztos benne, hogy nem keveredett esetleg másik fiókba?
- Nem, asszonyom, nincs is róla átvételi elismervény. A gyűrű nincs nálam.
- Akkor pedig New Yorkban kell lennie – mondta Bill. – Talán úgy eldugtad, hogy nem találtad meg.
- Minden ékszert egy helyre tettem – rázta a fejét Sarah. – Talán ezt is akkor lopták el, mikor a Grammyt. A bársonyzacskót aznap este megtapogattam, és mivel nem volt üres, megnyugodtam, hogy az ékszerek nem tűntek el.
- Hát, ha elvitték, akkor keresztet vethetsz rá – vont vállat Bill. – Ha egy követ átcsiszolnak és más foglalatba tesznek, már nem lehet felismerni.
Alex nevetve rázta felfelé tartott mutatóujját.
- Nem úgy van az! Mrs. Chance ékszerei egytől egyig meg vannak jelölve. Bármikor azonosítani tudnám őket.
Sarah és Bill meglepetten néztek össze.
- Hogyan? Ezt nem is tudtam – szólalt meg az asszony.
- De úgy hallottam, a bevésés csökkenti a drágakövek értékét, és sokat levon a szépségükből is – jegyezte meg Bill.
- Ha lézerrel csinálják, akkor nem. A fiam az Egyesült Államokban, a General Electricnél dolgozik mint kutató. Ő fejlesztette ki ezt az egyedülálló eljárást, amelyet egyelőre csak én használok. Nézzék csak!
Az ékszerész levette a kisujjáról saját gyémántgyűrűjét, egy fiókból kis fiolát vett elő, és a tartalmát ráöntötte a kőre. Sarah és Bill legnagyobb meglepetésére egy apró szív vált láthatóvá rajta.
- Hihetetlen! – kiáltott fel Sarah.
- Ugye? – ragyogott fel Quieroz arca. – Nos, Mrs. Chance, óhajtja látni saját jelét?
Egy intésére az egyik alkalmazott már hozta is az előbb eladott ékszerek egyikét, egy rubinköves gyűrűt. Alex megismételte a tesztet, és Sarah egy kis csillagot pillantott meg.
Még egy darabig arról beszélgettek, milyen hatásos ez az eljárás az ékszertolvajok ellen, aztán Quieroz kikísérte őket.
- Meddig marad Rióban, Mrs. Chance?
- Már ma este visszarepülünk New Yorkba.
Elbúcsúztak, aztán taxiba ültek, és a helyi földhivatalba mentek. Sarah megkönnyebbülésére a ház az ő nevén volt, és a papírokat és rendben találták. Ezután felkerestek egy ingatlanügynökséget, ahol biztosították őket, hogy ezt a gyönyörű házat nem lesz nehéz jó áron eladni.
- Sokkal boldogabbnak kellene kinézned – állapította meg Bill, mikor az ágyon kinyújtóztak, és jeges limonádét kortyolgattak. – Mindnet elintéztél, amit akartál, és nemsokára már útban leszünk New York felé. – Karját Sarah feje alá tette, és úgy kérdezte: - Mi a baj, Paisley?
Sarah tanácstalanul sóhajtott.
- Nem is tudom. Olyan furcsa érzésem van…
- Kösz. Ez aztán bók egy kiadós szeretkezés után!
Sarah felkacagott, odabújt a férfihoz, és máris jobban érezte magát.
- Mát két napja gyötör az az érzés, hogy valami fontos dolog nem jut az eszembe.
Bill letette poharát, és kíváncsian kérdezte:
- Valami Paullal kapcsolatban? – Sarah a fejét rázta. – Vagy talán Travisszel?
Sarah egy pillanatra megdermedt, aztán felkiáltott.
- Megvan! A cápa! Max többször is cápának nevezte Deannát.
Még Görögországban történt, nem sokkal azután, hogy Max rátalált a korallra. Paul, Neal és Sarah visszavonult a villába pihenni. Max és Deanna pedig a sekélyebb vízben búvárkodott. Mikor Max megjött, mérges volt, és egy karcolás látszott a bal arcán.
- Talán felhorzsolta egy szikla? – kérdezte tőle Sarah, mikor a fürdőszobában elsősegélyben részesítette.
- Nem. Egy cápafélével találkoztam – válaszolta homályosan a férje.
- Te jó ég. itt cápák is vannak? – ijedt meg Sarah. – Akkor nem engedem, hogy máskor is búvárkodj!
Max belecsókolt felesége tenyerébe.
- Édes kicsit Sarah! Ezt a cápát te fel sem ismernéd!
Hirtelen mindent megértett: a korallt, a Grammyt és a gyémántot, amely olyan kihívóan ragyogott egész idő alatt a szem előtt…
- Deanna! – kiáltotta. – Az egész mögött Deanna áll!

10. fejezet

Jack Farrell vancouveri útja két eredményt is hozott: kiderült, hogy Paul Rollins nemrég járt itt, és hogy a Max-féle jótékonysági alapítvány csak papíron létezik. Az állatvédelemre egyetlen centet sem fordítottak. Minden pénz visszaáramlott az alapítvány vezetőségéhez, és innentől kezdve a pénz útja követhetetlenné vált.
Jack meg mert volna esküdni rá, hogy a tekintélyes összegek Paul Rollins számlájára vándoroltak.
Összecsomagolt a szállodai szobában, és épphogy elérte a repülőgépet. A kényelmes ülésen hátradőlve eszébe jutott a kézirat, melyet Rollins szobájából emelt el. Azokból az időkről szólt, amikor a két fiú a Philadelphiában összebarátkozott. Na, nemsokára talán majd minden érthetőbb lesz…
Jack Philadelphiába repült, hogy utánanézzen a másik alapítványnak. A fényképezőgépébe mert volna fogadni, hogy valójában az sem működik.

Sarah és Bill ugyanebben az időben New Yorkba tartott. Az erős havazás miatt Washingtonba irányították őket, és csak tetemes késéssel értek New Yorkba. Egész úton arról beszélgettek, hogy tudnák bizonyítani Deanna bűnösségét.
- Az a gyémánt elegendő tárgyi bizonyíték lenne. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy az én gyűrűmből való. De hogy csináljam? Menjek oda Deannához azzal, hogy „add ide a gyémántodat, meg akarom vizsgáltatni, hogy nem tőlem loptad-e?”
- Lassan a testtel, Sarah! Deanna és Neal most úgyis Connecticutban vannak. Aludjunk rá egyet, mert ha olyasmit csinálunk, amitől gyanút fog, egyszerűen bedobja a láncot kövestől a vécébe.
- Azt kötve hiszem – nevetett Sarah. – Inkább egy svájci bank széfjébe tenné. De igazad van, aludjunk rá egyet. – Aztán elkapva Bill pillantását, hozzátette: - Egyedül!

Jack Farrell nem tudta, mit tegyen. Egy behavazott philadelphiai járdán álldogált, az éhezés elleni alapítvány épülete előtt. Órák óta figyelte a ki-be járó embereket, többekkel beszélt is. Az kiderült, hogy az alapítvány igenis működik.
- Nem fagyott még meg? – szólította meg egy ismeretlen férfi.
Jack nagy szemeket meresztett.
- Ki maga?
- Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem.
Jack kirángatta zsebéből a sajtóigazolványát.
- Jack Farrell – olvasta a férfi. – Akkor maga volt az, aki Vancouverben is szaglászott.
A fotós nyelt egyet.
- Fogalmam sincs, miről beszél…
A másik csak nevetett, és a vállára tette a kezét.
- Jöjjön velem, Farrell! Na, jöjjön már! Én vagyok, aki annyira érdekli magát. A nevem Paul Rollins.

- Deanna? – Sarah úgy nézett a nőre, mintha kísértetet látna. – Hogyhogy már itthon vagy? És hol van Neal?
- Úgy döntött, hogy síelni megy. Én viszont utálom ezt a sportot.
Sarah-nak sokadszor is el kellett ismernie, milyen csinos mindig Deanna. Fekete selyemruhája kiemelte formás alakját. Ahogy a nő felállt, és whiskyt töltött magának, Sarah-nak leesett az álla.
- Deanna! Hová tűnt a nyakláncod a gyémánttal?
- Ne aggódj, csak a lánc szakadt el, ezért a gyémántot elraktam, míg a láncot megjavítják.
Pár percig még beszélgettek mindenféle semmitmondó dolgokról, aztán Sarah a hálószobájába ment, és azonnal hívta Billt, hogy elmesélje neki a fejleményeket.
- Itt az alkalom, hogy megvizsgáltassuk a követ! – suttogta izgatottan a kagylóba.
- Megint Rióba akarsz utazni?
- Nem feltétlenül. Holnap felhívom Alexet, hátha tudna küldeni gyorsfutárral egy fiolát.
- És a fia? Nem segíthetne nekünk? Ő itt van az Államokban.
- Majd holnap kiderül.
- A nagyobb probléma az, hogy jutunk hozzá a gyémánthoz.
- Van egy ötletem, de nem fog tetszeni neked. Legalábbis remélem.

- Azért csak mondd el!
- Emlékszel még, a partin Deanna hogy rád akaszkodott? Szerintem boldog lenne, ha ágyba bújhatna a barátommal. Még boldogabb, mint a gyémántommal.
- Ezt felejtsd el, Paisley!
- Nem kell lefeküdnöd vele. Csak hívd meg, és udvarold körül! Addig én besurranok a lakásába, és megszerzem a követ.
- Nem is tudom…
- Bill, ez az egyetlen esélyünk! Írd föl Deanna számát, és hívd meg mondjuk holnap este hétre.
- És mi a helyzet Travisszel?
- Ő síelni ment.
- Hová vigyem ezt a nőszemélyt? – nyögött Bill.
- Nagyfiú vagy már ahhoz, hogy más tervezze meg helyetted a randevút!
Végül is abban maradtak, hogy Leonard lakásában lesz a vacsora, így sokkal romantikusabb. Kilenc körül Sarah odacsörög, és véget vet az édes kettesnek, még mielőtt valami komolyabbra kerülhetne sor.
- Szeretlek, Paisley! – búcsúzott Bill.
- Én is. Nagyon.
Mikor Sarah letette a kagylót, pillantása a karikagyűrűjére esett. Lehúzta, és a tenyerébe tette.
- Szerettelek, Maxwell, ugye tudod? – suttogta, mintha férje szelleme a szobában lebegne.
Eljött azonban az az idő, amikor már nem szabad csak hátra néznie. Most már a jövőbe kell tekintenie. Két évig tartott, mire el tudott szakadni Maxtől…

Sarah-t fűtötte a tettvágy. Sikerült másnap elérnie Alex Quieroz fiát, aki rögtön beleegyezett, hogy segít azonosítani a drágakövet. Aztán bement az irodába, és úgy tett, mintha Max naplóját nézné át, közben azonban Deannát tartotta szemmel.
Deanna egyébként remekül játszotta a szerepét. Azt adta be Sarah-nak, hogy este egy barátnőjével találkozik, és moziba mennek. Az asszony aznap titokban sokszor az órájára pillantott. Deanna hétre volt hivatalos Billhez, de ő jobbnak látta, ha csak nyolc körül óvakodik be a nő lakásába…

Billnek rossz előérzete volt. Gondosan megszervezte a randevút: a kandallóban pattogott a tűz, a pezsgőt behűtötte, az asztalt jó előre megterítette, a kaviár és a különleges vacsora pedig a konyhában várakozott.
Deanna pontosan érkezett, és hozott egy üveg konyakot. A szokásos testhezálló ruhái egyikét viselte, amely kiemelte fantasztikus alakját.
Ott ültek egymás mellett a kanapén, combjuk egymáshoz ért. Bill beleadott apait-anyait, miközben a csábítót alakította. Deanna azonban furcsán viselkedett, és ez idegesítette a férfit. Itt valami nem stimmel…
- Mit szólnál, ha behoznám a vacsorát? – kérdezte nyolc körül.
Pár perc múlva az asztalra kerültek a fogások, és Bill kibontotta a pezsgőt.
Tölteni akart mindkettőjüknek, ám Deanna kivette az üveget a kezéből.
- Add csak, majd én! – mondta, és a szeme közben veszedelmesen csillogott.
A férfi felemelte a poharát, Deanna közelebb lépett… és ez volt az utolsó kép, amelyre Bill emlékezett.

Mindent meg lehet szokni.
Sarah rövid idő alatt már másodszor lépett be illetéktelenül másnak a lakásába.
A szíve kalapált, de most már nem érzett jeges félelmet.
Deanna lakásában már többször is járt, és előző este listát készített magának a gyémánt lehetséges rejtekhelyeiről. A fiókos szekrénnyel kezdte, melynek a tetején ékszeres dobozt is látott. A kő azonban nem volt benne. És nem volt az íróasztalban, a matrac alatt és a fehérneműk között sem. Kinyitotta az akasztós szekrényt, hogy átnézze a cipősdobozokat, s ekkor majdnem elájult.
- Segíthetek, Sarah? – Az ajtóban Deanna állt, teljes életnagyságban. – Mit keresel?
Az asszony a hirtelen fordulattól elvesztette az egyensúlyát, és lesodort a fogasról egy selyemruhát. Deanna lassan közeledett felé, mint egy áldozatát becserkésző párduc. Lehajolt a ruháért, de ahelyett hogy felakasztotta volna, hirtelen Sarah nyaka köré tekerte.
- Finom agyag, ugye? Simogatja az ember bőrét.
- Igen – nyögte Sarah, és nagy nehezen meglazította a nyakán a ruhát. – Hogyhogy már visszajöttél? Nem tetszett a film?
- Sarah, a játéknak vége! – mosolygott gúnyosan az asszisztensnő. Ruhája zsebéből előhúzta a platinaláncon lógó gyémántot. – Ha jól sejtem, ezt keresed, igaz?
- Igen. – Nem volt értelme tovább tagadni. – De hol van Bill? – Sarah szívébe belemart a félelem.
- Őt felejtsd el! – sziszegte Deanna, és az asszonyt a széles ágyra lökte. – Azt hittétek, nagyon okosak vagytok! Komolyan gondoltad, hogy Max és közém állhatsz? Hogy tönkreteheted a hosszú szerelmünket?
- Nem értem, miről beszélsz… - Sarah időt akart nyerni. – Billt csak néhány napja ismered.
- Ne foglalkozz Billel! Őt már nem látod viszont.
- Hazudsz! – kiáltotta Sarah, és ütni kezdte Deanna kezét, amellyel fogva tartotta őt. – Megyek és megkeresem.
- Már elkéstél, kislány! – Deanna csupa fog mosolya egy cápa nyitott szájára emlékeztette Sarah-t!
A nőben hihetetlen erő lakozott. Kicsavarta Sarah karját, és a padlóra kényszerítette. Te jó ég, csak nem halt meg Bill? Mit tett vele ez a nőstény ördög? – gondolta rettegve Sarah.
- Deanna, te beteg vagy – próbálkozott más irányból. – Ne tégy olyat, amit később meg fogsz bánni!
Az asszisztensnő nevetése olyan volt, akár egy rajzfilmben a boszorkányé.
- Az egyetlen, amit megbántam, az, hogy hagytam elmenni Maxet. Te tudtad, hogy mi egy pár voltunk, mégis közénk álltál!
- Ez nem igaz, Deanna!
- Elképesztő, hogy milyen gyermeteg vagy! – fröcsögte a nő, és közben csizmája sarkával Sarah hasát célozta meg. – Életem legnagyobb baklövése volt, hogy visszautasítottam Max házassági ajánlatát.
- Az biztos még diákkorotokban volt…
- Elegem van belőled! – kiáltotta Deanna. – Hát nem emlékszel Görögországra? Mit gondolsz, miért mentem oda? Mert Max hívott! Halálosan unta magát melletted! Olyanok voltunk mi együtt, mint két…
- Ez már több a soknál! – Sarah-nak emberfeletti erőt adott a harag, félrelökte Deanna lábát, és felugrott. – Ezt az egészet csak beképzelted! Egy szó sem igaz belőle.
- Nehéz elviselni, hogy nem te voltál az egyetlen, aki ismerte a férjed minden porcikáját, igaz?
- Az igazság az, hogy Max utált téged. Cápának nevezett!
- Hülyeség. Egy kicsit összekaptunk. Ha tovább maradtunk volna Görögországban, minden elrendeződött volna.
Sarah nem akart tovább vitatkozni, hiszen Deanna nyilvánvalóan elmerült saját álomvilágában. Lassan megfordult, hogy kimeneküljön a szobából, és végre telefonközelbe jusson.
Hirtelen azonban Deanna, mint egy párduc, feléje vetette magát, megragadta a karját, és újra az ágyra lökte.
- Kihallgattam az összes beszélgetéseteket! – vicsorogott a vörös nő. – „Mennyire szeretlek, Maxwell!” „Hiányzol, Paisley!” – Sarah most jött rá, hogy Deanna összekeveri Maxet Billel. – Tudod Sarah, a drótnélküli telefonod nem a technika csúcsa. Az összes beszélgetésed tisztán hallatszott a rádiómból.
Sarah teljese összeomlott. Ekkor azonban valami borzalmasat fedezett fel, ami eddig elkerülte a figyelmét. Deanna háta mögött egy nagy tükör lógott, és Sarah megpillantott a nő hátratett jobb kezében egy kicsiny pisztolyt.
- Most pedig gondoskodom róla, hogy soha többé ne állj Max és én közém!
Deanna jobb keze megmozdult, Sarah látta a tükörben a fémes villanást, és ösztönösen cselekedett; egy nagy lendülettel éppen abban a pillanatban gurult le az ágyról, mikor a golyó belefúródott a matracba, pont azon a helyen, ahol az előbb ő feküdt. A lövés olyan fülsüketítő volt, hogy egy pillanatra mindketten megdermedtek.
Mielőtt Deanna újra lőhetett volna, Sarah a lábához vetődött, és akkorát ütött a térde alá, hogy a nő elvesztette az egyensúlyát, és elesett. A pisztoly a padlóra pottyant, Sarah pedig eszeveszetten utánakapott. Vigyázott, nehogy a ravaszhoz érjen, aztán fogta, és kihajította a csukott ablakon. Szilánkok spricceltek szerteszét, a pisztoly pedig nagy csattanással ért földet az udvaron.
- Bravó, Mrs. Chance, elsőrangú dobás volt!
Sarah felkapta a fejét. A hálószoba ajtajában Lenihan felügyelő állt, szája sarkában cigaretta fityegett, és a kezében egy 45-ös coltot tartott. Az asszony úgy érezte, egy rémálomba csöppent.
- De én nem is hívtam a rendőrséget…
A barátai azonban, Mr. Rollins és Mr. Farrell igen. Úgy tűnik, épp a legjobb pillanatban érkeztek Mr. Kaulitz lakására.
- Ó, hogy van Bill? Ugye nem halt meg? 
- Nem, de ez a vörös hölgy, akit épp most világosít fel kollégám a jogairól, széttört a fején egy pezsgősüveget.
Bill él! A megkönnyebbülés zokogásban tört fel Sarah-ból.
- Ezt igya meg! – nyújtott felé Lenihan egy pohár whiskyt.
- Hogy történt ez az egész? – kérdezte az asszony két korty között.
- A részleteken én sem ismerem, de annyit tudok, hogy Mr. Rollins és Mr. Farrell Philadelphiában találkoztak, és ugyanarra a következtetésre jutottak, vagyis hogy Miss Rollins valami rosszban sántikál. Ahogy visszatértek, hívták magát, de a telefonja nem működött. Majd fogták magukat, és meglátogatták Mr. Kaulitzt, aki nem nyitott ajtót, holott a lakásban égett a villany. Gyanúsnak találták a dolgot, és Farrell, mondhatom, nagy szakértelemmel, feltörte a zárat.
- És hol van most Bill? Azonnal látnom kell! – Sarah, túl az életveszélyen, már csak a férfira tudott gondolni.
- A St. Vincent Kórházba vitték. Amint itt végeztünk, elvisszük magát oda. Egyébként tudott róla, hogy a hölgy idegeivel baj van?
- Nem, még sohasem viselkedett így. – Sarah már nem érzett iránta haragot. – Szerintem orvosra van szüksége.
- Meg fogja kapni – mondta Lenihan. – És még mást is…

Sarah két napig el se mozdult Bill ágya mellől. A férfi fején a sebet pár öltéssel összevarrták, de az enyhe agyrázkódás miatt egy ideig még bent tartották.
- Szörnyű volt az a pár perc, amíg azt hittem, meghaltál! – mondta Sarah legalább harmadszor, és a szeme most is könnyektől csillogott.
Kopogtak.
- Elnézést a zavarásért! – nyitott be Lenihan felügyelő, nyomában Paul Rollinsszal. – De néhány dolgot mindenképpen tisztáznunk kell.
Paul kezdte. Elmesélte, hogy Deanna tizenöt éves korában első látásra beleszeretett Maxwellbe. Húszéves koruk körül jártak is egy darabig egymással, és ez Deannának sokkal többet jelentett, mint Maxnek.
- Mindig is tudtam, hogy szereti. Nem lepődtem meg, amikor Görögországban felbukkant.
- De miért nem tettél semmit? – kérdezte Sarah.
- Mit tehettem volna? Sosem hallgatott rám.
- Mikor kezdett gyanakodni, hogy valami nincs rendben vele?- szólt közbe Lenihan, jegyzettömbbel a kezében.
- Amikor Sarah azokat a névtelen leveleket kapta. Néhány kifejezés Deanna stílusára emlékeztetett.
- Volt a testvérének korábban is valamilyen lelki problémája?
- Mindig is labilis idegzetű volt. Kétszer is előfordult, hogy beszedett egy marék altatót.
- A férje sosem beszélt önnek erről? – kérdezte Sarah-től a felügyelő.
- Egy szóval sem említette.
- Maxwell sosem okozott fájdalmat annak, akit szeretett – jegyezte meg Paul.
- Te nagyon szeretted őt, ugye? – nézett rá gyöngéden Sarah.
- Mintha a fivérem lett volna.
- Engem viszont nem tudtál elfogadni.
- Sajnálom Sarah. Rosszul ítéltelek meg.
- Nem, Paul igazad volt. Max és én valahogy nem igazán illettünk össze, annak ellenére, hogy szerettük egymást.
Lenihan kérdezett még pár dolgot, és a kirakós játék darabjai gyorsan a helyükre kerültek. Deanna ügyesen manipulálta a nyilvánosságot, ő hintette el a Sarah-t bemocskoló hazugságokat. Rádióján lehallgatta Sarah beszélgetéseit, így tudomást szerzett a Billel való kapcsolatáról. A szörnyű féltékenységtől elborult az agya, és régi érzéseit Billre vetítette át.
- És hogy jön a képbe Travis?
- Deanna behálózta, és együtt dolgozták ki, hogy az alapítvány pénzét a saját céljaikra használják. Körülbelül egy hónapja lett gyanús az ügy, és megpróbáltam bizonyítékokat szerezni. A terhelő adatok egy részét egyébként Farrell barátunknak köszönhetjük – mondta Paul.
- Tényleg! És mi van a gyémánttal? – nézett Sarah-ra Bill.
- Itt lapul a zsebemben. Egész idő alatt majd kiszúrta a szemüket! – Lenihan és Paul elképedt arcát látva az asszony elmesélte nekik az egész drágakőügyet. – Holnap egyébként kiderül, tényleg az enyém-e.
- Nos, akkor mindent elrendeztünk! – tette zsebre a noteszét Lenihan. – Amint Mr. Travis hazatér a síelésből, őrizetbe vesszük.
Sarah Paul felé nyújtotta a kezét.
- Bocsánatkéréssel tatozom neked. Sajnálom, de én is félreismertelek.
Paul mosolygott, és kezet fogott az asszonnyal.
- Még valami, Sarah… Szerintem Farrell megérdemli, hogy címlapsztorit csináljon ebből a történetből. Gondolod, hogy el tudnád viselni meg egyszer utoljára?
- Az igazságot nyugodtan megírhatja, nem zavar.
- Hol fogsz lakni ezután? Gondolom, a Carberrybe nem mész vissza.
- Maine-be költözünk Billel – válaszolt Sarah, és élvezte Paul csodálkozó tekintetét.
- Akkor minden jót nektek! – búcsúzott a fiatalember. – Majd jelentkezem.
- Már azt hittem, sosem mennek el – morgolódott Bill.
A szobában lehűlt a levegő, és Sarah egy plédet terített kedvese vállára.
- Azt tudod-e, Paisley, hogy Maine-ben farkasordító hideg van? – nézett fel rá Bill. – Hogy fogod kibírni?
Sarah elmosolyodott, fejét a párnára hajtotta, és odabújt a férfihoz.
- Azt hiszem, Mr. Kaulitz, észre se fogom venni!

Vége

                                                                                                        Eva Kaulitz