Dózi: Életemet adnám érted

Csendesen szállingózott a hó immáron negyedik napja Hamburgban és környékén. A hideg hópelyhek

egyszer lassan szállingóztak az egybefüggő szürke fellegekből, máskor viszont sebesen, szél

kíséretében hagyták el a felhőket, hóátfúvásokat okozva az utakon. Az elmúlt napokban rengeteg

munkájába siető embernek nehezítette meg az életét a hirtelen jött hatalmas hótömeg, mely a

térségre zúdult. Hiába dolgoznak szorgalmasan az utakon a munkások, hiába alkalmaznak sószóró

gépeket és hókotrókat – legtöbbször mégis fennakadásokról és súlyos balesetekről számolnak be

az esti hírekben. Jelenleg semmilyen közlekedési eszköz nem használható biztonságosan, ugyan

is a tömegközlekedésnek is meggyűlt a baja a hideggel és a hóval. A mínusz 20 fokok miatt sorra

fagynak meg a járművek alkatrészei, így nem tudnak elindulni a pályaudvarokról. Enyhülésre pedig

nem számíthatunk, mint azt tegnap este megtudhattuk az időjárás jelentésből. Folytatódik a hideg

és hóeséssel tarkított idő, mely főképpen a szegényebb rétegek számára rossz hír, a magas fűtés

számlák miatt.

Világ életemben szerettem a havat, egészen kicsi korom óta. Amióta az eszemet tudom, jobban

szerettem a hideg évszakokat, mint a nyarat. Főképp a rengeteg szánkózás, a hógolyócsaták, és a

közös hóemberépítések hiányoznak az életemből. Bár reményeim szerint nemsokára újra kiélhetem

gyerekes vágyaimat, mivel én és Tom gyermeket várunk. A nyolcadik hónapban tengetem napjaimat,

így egyre nehezebb a napi teendőimet elvégezni, mint teszem azt, 5 hónapos terhesként. Mivel

hatalmas a pocakom, nehezen mozgok a házban, pont ezért Tom elővigyázatosságból – mivel tudja,

hogy bár mikor képes vagyok akár álló helyzetemben is elesni, mint ahogyan azt már régebben

bizonyítottam – gyerek és Samantha biztossá tette a házat. Minden felesleges dolgot elrakott az

útból, hogy még véletlenül se menjek neki valaminek, vagy ne essek el bármilyen tárgyban, ami az

utamba kerül.

 El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent nekem az, hogy velem van. Annyira aranyos, amikor

akár a mosdóig is képes kézen fogva elkísérni engem, hogy még véletlenül se érjen bármilyen baleset,

amíg a kb. öt méteres utat megteszem. Akár merre megyek a házban, ő ott van a nyomomban,

és minden lépésemet figyeli. Olyan most ő nekem, mint a második anyukám, aki akár a széltől is

megóvna, ha tehetné. Mindig mindenre vigyáz, és képes rám veszekedni ( persze nem gondolja

komolyan), ha olyan dolgot csinálok, amit szerinte nem szabadna – legyen az-az egyik kedvenc téli

elfoglaltságom, mint a hó seprés. Mivel már 6 éve együtt vagyunk, nagyon jól tudja, hogy semmit

sem szeretek télen jobban csinálni, mint egy vastag pulóverben és sapkában havat seperni a járdáról.

Viszont most, hogy rengeteg hó esett, hiába kiélhetném gyerekes vágyaimat, a terhességemre

hivatkozva nem engedi meg, miszerint megerőltethetem magamat. Ilyenkor csak nevetve átkarolom

a nyakát, és a látszólag mérges tekintetű arcára egy hatalmas cuppanós puszit adva csak annyit

mondok: a terhesség csak egy állapot szívem, nem pedig egy halálos betegség! Nagyon jól tudom,

hogy ilyenkor egyáltalán nem mérges rám, sőt. Szeretné, ha világ életemben azt tenném, ami engem

nagyon is boldoggá tesz, viszont aggódik értem, hogy egy apró jégfolton megcsúszva elesek a járdán,

ezzel maradandó károsodásokat okozok a babának és magamnak. Minden egyes este elalvás előtt

hálát adok az égnek, hogy ennyire szeret engem, és hogy eddig még semmi sem állt a boldogságunk

útjába. Eddig amennyi jó dolgot csak kaphattunk az égtől, azt meg is kaptuk. A legeslegjobb

természetesen ez a 8 hónapos kis csöppség, aki még a hasamban fickándozik – bár már nem sokáig.

Hajnali 6 óra körül mocorgásra ébredtem fel. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, viszont mosollyal

nyugtáztam, hogy minden rendben van. Tegnap este úgy aludtunk el mind a ketten, hogy élveztük,

ahogyan a pici elevenen rugdalózik a hasamban. Feltehetőleg nagyon is jól érzi magát odabent,

viszont mi már gyermeki izgalommal várjuk, hogy minél hamarabb a kezeinkben tarthassuk már ezt a

gyönyörű csöppséget, mely csak a miénk. Tom már teljesen beleélte magát az apa szerepbe, és szinte

mindennél jobban várja, hogy megszülessen a szerelmünk eddigi legeslegszebb ajándéka, a mi közös

kisfiúnk. Szorosan magához húzva aludt el, jobb karja a fejem alatt pihent, bal karja pedig a hatalmas

pocakomon pihent. A kis gyerkőc bizonyára azért fickándozott egész éjszaka – és hagyott engem így

álom nélkül – mert élvezte, ahogyan az apja egész este a meleg tenyerével simogatta a hasamat,

és folyamatosan beszélt hozzá. Végig mosolyogva hallgattam, ahogyan a jövőbeli terveit próbálja

lefixálni a hasamban rugdalózó gyerkőccel, aki mintha apja minden szavát értené, szinte minden

válaszadási lehetőségnél hatalmasat rúgott. Ahogyan nő, úgy erősödik, és sokszor már akkorákat

rúg, hogy van, szinte lélegzetvisszafojtva várom, hogy elmúljon a fájdalom, melyet egy-egy belső

szervemre adott le éppen a kis focista. Főleg, amikor az éppen félig meddig tele hólyagomra adja ezt

le...

Akár mennyire is kényelmes volt szeretett férjem izmos és óvó karjaiban feküdni, és bármennyire is

puha, meleg és kényelmes volt az ágy, egyszerűen már nem tudtam visszaaludni. Fél hétkor óvatosan

lefejtettem magamról Tom kezeit, amennyire tudtam óvatosan kimásztam mellőle úgy, hogy még

véletlenül se keljen fel. Gondosan betakartam őt, hogy ne fázzon meg, majd a köntösömet felvéve

a fotel karfájáról halkan kiosontam a mosdóba, majd a konyhába. Mivel már korán reggel éhes

voltam úgy döntöttem, hogy megeszek két banánt felkarikázva egy kevés csoki öntettel. Hamar

elkészítettem a finom és egyszerű reggelimet, majd felvettem a bundás papucsomat és a kabátomat.

Hiába volt még félig meddig sötét, lassan kicsoszogtam a teraszra, és miközben hallgattam, ahogyan

a hópelyhek tompa puffanásokkal leesnek a már eddig is hatalmas hórétegre, megettem a kedvenc

kis tálkámból a banánokat.

Tomtól kaptam még évekkel ezelőtt Valentin napra ezt a kis tálat, mivel tudja, hogy imádom az

ilyeneket. Van egy iszonyatosan régi még gyerekkoromból származó kis piros műanyag poharam,

és szinte csak abból voltam hajlandó inni. Amikor Tom ezt megtudta, hogy más poharat szinte

nem is használok, és szinte csak porfogó az összes pohárkészletem a szekrényben, inkább nem is

poharat csináltatott nekem, melyen mind a kettőnk képe díszeleg. Ő valami olyasmit szeretett volna

nekem ajándék képen, melyet ugyan úgy fogok használni és szeretni, mint a kis piros poharamat.

Így kitalálta, ha már van miből innom, legyen miből ennem is, így egy aranyos kis piros porcelán

tálkát ajándékozott nekem ezzel az üzenettel: „Csak hogy teljes legyen a szetted!” Így nagyokat

nevettek rajtam a többiek, amikor meglátták, hogy amit csak tudok, ebből a kis piros tálkából eszek,

és az ehhez illő kis piros poharamból iszok. Mindig eszembe jut ez a kis történet, amikor sikerül

elmerengenem itt a kedvenc helyemnek számító teraszomon.

Amióta terhes vagyok, főleg az óta képes vagyok akár órák hosszat is itt tölteni. Leülök a

hintaágyunkba, magam köré terítek egy pokrócot, és így élvezem a friss és tiszta levegőt. Mivel

Tom azt is tudja, hogy szeretek órák hosszat csendben ülni, és hallgatni a madarak csicsergését

akár olvasás közben, kialakított nekem egy kis saját sarkot a teraszon. Ez az én szabad tágas zugom,

ha nyugalomra vágyom, egyből ide jövök mindig. Nyáron volt, hogy hajnalokig egymás karjaiban

beszélgettünk itt, vagy akár egymás ölében ülve élveztük a nyár esti meleget. Ha ez a terasz beszélni

tudna, talán azt is elmondaná, hogy egy-egy meghittebb csókcsata után hogyan estünk egymásnak itt

a hintaágyon. Hogy hogyan és mennyit szeretkeztünk itt a felhevült vérünk miatt, az éj leple alatt...

Úgy terveztem, hogy miután megettem a reggelimet, azonnal visszamegyek a házba. Ugyan is Tom

egyáltalán nem tolerálta, ha a meleg házból egyből kiállok a teraszra egy szál semmiben. Főleg most,

hogy nem csak a saját egészségemet veszélyeztetem így, hanem a kicsiét is. Éppen megettem az

utolsó falat banánt, miközben halk motoszkálást hallottam a konyhából. Pár pillanat múlva kinyílt a

teraszra nyíló ajtó, és az álmos Tom lépett ki rajta.

- Tudtam, hogy itt leszel... - álmosan dörzsölgette a szemeit, miközben felém lépdelt. Letettem a

kis tálkámat az asztalra, majd szorosan átkarolva őt a nyakánál szenvedélyesen megcsókoltam.

Amennyire csak tudott, óvatosan, de szorosan húzott magához közel engem. Nem is indulhat

másként a nap, mint egy szenvedélyes csókkal a számomra jelenleg legeslegfontosabb embertől a

világon. – Mikor keltél fel? Tudod, hogy nélküled nem tudok aludni!

- Már 6 órakor fent voltam, nem tudtam aludni. Ez a kis jó madzag egész este rugdosódott, biztos

már most beleélte magát a jövőbeli terveidbe. Egész éjjel nem hagyott aludni, de nem vagyok fáradt.

Kijöttem reggelizni, de már indultam is befelé.

- Nagyon helyes. Megfázol. Na, nyomás befelé, asszony! – nevetve megpaskolta a fenekemet, ezután

felvette a kis tálkámat az asztalról, majd együtt bementünk a meleg házba.

Közösen elkészítettünk egy kiadósabb reggelit, ami pár darab pirítósból állt, hozzá 2 tasak főtt virsli,

zöldségek, egy kis majonéz és rengeteg forró tea. Miközben reggeliztünk, újra csak felhozódott

a hó, mint téma. Rengeteg esett tegnap éjjel, így folyamatosan takarítani kell az udvarról és a

járdáról, hogy ne legyünk elszigetelve, és ne lehessen egy miniatűr sípályát kialakítani a kertünkben.

Tom reggeli után egyből a hó ellapátolásával akarja kezdeni a napot, hogy ne gyűljön össze még

jobban, mivel még most is megállás nélkül esik. Amint felajánlottam, hogy én is segítek neki

sepregetni a járdáról, egyből megállt a kezében a pirítós. Amilyen komolyan tudott, úgy nézett rám,

viszont egyetlen egy szót sem szólt. Viszont én ebből már értettem, hogy mi a válasza a segítség

felajánlásomra. Amikor látta, hogy inkább még a nyakamat is behúztam ahelyett, hogy elkezdtem

volna hisztizni a döntése ellen, csak elmosolyodta magát, és megígérte, hogy amint megszültem, és

már jobb állapotban leszek, annyi havat seperhetek majd, amennyit csak akarok. Persze csak addig,

amíg meg nem erőltetem magamat, ugyan is szülés után pár hétig még nem szabad komolyabb fizikai

munkát végeznem az izmaim regenerálódása miatt.

Megbeszéltük, hogy amíg ő kint van, addig én hamar elvégzem a benti teendőimet. Azután ha

megállta hóesés, és úgy látja, hogy el van takarítva a többi ház előtt lévő járdákról a hó, elmegyünk a

közeli parkba, hogy kimozdulhassak végre egy kicsit. Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok képes télen a

házban ülni, mivel imádom a hideget, de egyszerűen félt minket, és egy rövid fél órás séta után vissza

kell mennem a házba. Természetesen nagyon megörültem ennek, hiszen már nagyon be voltam

gyepesedve.

Miután elpakoltunk az asztalról, rétegesen fel is öltözött, majd egyből kiment a járdáról eltakarítani

a havat. Elég sok idős ember él a környékünkön, és egyikünk sem szeretné, ha nem tudnának reggel

a boltba elmenni a járdánkon lévő rengeteg hó miatt. Le is szoktuk sózni, hogy még véletlenül se

történjen előttünk elcsúszásos baleset, amit rengetegen tolerálnak is. Bár vannak olyan szívtelen

emberek, akik hiába látják, hogy tiszta jég a járdájuk, nem képesek felszórni azt, holott tudják, hogy

rengeteg idős ember járkál itt a járdákon... na mi nem ilyenek vagyunk.

Amíg Tom a havat lapátolta, addig én elindítottam egy mosást, a mosatlanokat behelyeztem a

mosogató gépbe, bevetettem az ágyunkat, és meglocsoltam a virágaimat. Rengeteg virágom van,

legtöbbjét Tomtól és Billtől kaptam, mert tudják, hogy imádom a virágokat. Kész botanikus kert a

lakásunk így télen, amikor egyetlen egy növényt sem tudok kivinni a teraszra vagy a kocsifelhajtó

mellé. Amint mindennel végeztem, az ablakból végeztem, ahogyan a világ legerősebb embere –

számomra legalábbis – szinte megerőltetés nélkül szorgalmasan lapátolja a havat a kocsi feljáróról.

Mindig is imádtam nézni, ahogyan dolgozik. Elképzeltem, ahogyan megfeszülnek az izmai a sok

réteg ruha alatt. Istenem, oly régen nem voltunk már együtt... nem akarunk kockáztatni, hogy a

gyermekünknek valami baja legyen, így várunk addig, amíg meg nem születik. Nagyon-nagyon nehéz,

hiszen napi szinten kívánjuk egymást, és szerintem Tomnak sokkal nehezebb az önmegtartóztatás,

mint nekem. Nem egyszer fogja vissza magát egy nap, szerinte még így terhesen is borzasztóan

kívánatos vagyok számára, és ha tehetné, egy nap akár többször is a magáévá tenne, úgy, ahogy

régen. Egyszer ennek is eljön majd az ideje, addig is viszont be kell érnünk a közös fürdőzéssel, ahol

csak is a kezeinket használva juttatjuk el egymást a mennyekbe.
Észrevette, hogy az ablakból figyelem, ahogyan dolgozik. Mosolyogva felém intett, küldött egy

puszit, melyet színpadiasan el is kaptam, ezután visszatért a lapátoláshoz. Még arra is volt ereje,

hogy a mi kedvenc kutyusunkkal, Mázlival játsszon. Egy-egy lapát havat jó messze elhajított, majd

Mázli rávetődve megpróbálta azt elkapni. Egy-egy viccesebb mozdulatán hallottam, amint nagyokat

nevetett, hiszen nem voltak annyira vastagak a falak, hogy ne hallatszanának be a nevetésének édes

dallamai.

Úgy döntöttem, hogy amíg kint van, addig főzök neki egy kávét. Imádja a friss forró kávét, főleg

az ilyen hideg napokon. Amíg főtt a fekete nedű, bekapcsoltam a rádiót, hogy elkapjam a reggeli

híreket. Az elmúlt éjszaka lehullott hatalmas hó mennyiség nem egy települést zárt el külvilágtól,

ráadásul a mentők és a tűzoltók sem érnek oda időben, ha kihívják őket egy-egy esethez. Nagyon

remélem, hogy mire beindul a szülésem, addigra már nem lesz ekkora káosz az utakon...

Körül belül fél óra múlva Tom kipirultan öltözött le a nappalira vezető folyosón, őt követve szaladt be

a nappaliba a mi kedvenc labradorunk. Kabátját a tűzhely mellé egy szék támlájára tette, hogy minél

hamarabb megszáradjon, ha ne adj’ isten nem állna el a havazás, és újra használatba kell vennie azt.

- Rengeteg hó esett tegnap, több mint azelőtt. Még szerencse, hogy nem jöttél ki nekem segíteni.

Volt egy pár jégfolt a feljárón az eresz miatt, még én is majdnem elestem rajta... Megraktam a kazánt

is, szóval most már nem fogunk fázni. Hmm, csináltál kávét? – mosolyogva karolta át a derekamat,

majd belepuszilt a hajamba, miközben levettem a gáztűzhelyről az éppen most lefövő kávét.

- Igen, mivel tudom, hogy szereted. Főleg hólapátolás után. – szemeibe nézve nevettem fel.

Mosolyogva karoltam át a nyakát, mire szenvedélyesen megcsókolt. Nyelve vadul cikázott a számban,

a csók alatt teljesen eggyé váltunk. Testem minden egyes érintésébe beleremegett, ezáltal egyre

szorosabban húztam őt magamhoz. Levette rólam a felsőmet, így félmeztelenül simogatott engem.

Ujjaival végigszántott a gerincem vonalán, mire egy hangos sóhajjal törtem meg a csókunkat. Ezt

meghallva a fenekemnél fogva felemelt, majd letett a nappaliban lévő kanapéra. Levette a felsőjét

és a nadrágját is, majd lehámozta rólam a nadrágomat. Újra csak felkapott az ölébe, ezután velem

együtt leült. A legérzékenyebb pontomat, a nyakamat kényeztette, miközben a fenekemet simogatta.

Éreztem magam alatt az azonnal megkeményedő hímtagját, majd egy pillanat múlva lehúztam róla

az alsóját. Nem szórakozott, ő is azonnal lerántotta rólam a bugyimat, majd két ujját a hüvelyembe

csúsztatva kényeztetett engem. Hangosan felnyögtem, ezt bátorításként véve még egy ujját belém

csúsztatva ujjazott. Mivel nem akartam így elmenni, megfogtam a csuklóját, mire értetlenül nézett

rám. Válasz képen csak megcsókoltam, majd megemelve a csípőmet a kemény farkára ültem. Izmai

egy pillanat alatt megfeszültek, szinte görcsben állt az egész teste. Lassan mozogtam, mivel nem

akartam, hogy a babának bármi baja essen, de mivel nem éreztem fájdalmat, így bátorkodtam

egy kicsit gyorsabb tempóra váltani. Erősen a fenekemet markolászta, közben fejét hátrahajtva

hangosakat nyögött. Nagyon régen voltunk már együtt így, talán másfél hónapja, így mind a

kettőnknek testi és lelki felüdülést jelentett érezni a másikat. Pár pillanat múlva mindkettőnk teste

szinte egyszerre feszült meg, ezt követően hangos nyögésekkel élveztünk el. Teste még az aktus után

pár perccel is remegett, izzadtságcseppek tömkelege folyt végig az izmos mellkasán. Mosolyogva

emelkedtem fel róla, majd egy hosszú csókot adtam ajkaira. Láttam, hogy még mindig nem eszmélt

fel, ezért magamhoz ölelve izzadt testét óvatosan oldalra dőltem vele a kanapén. Magunkra takartam

a plédet, mely a kanapé karján pihent, majd szorosan egymást ölelve pihentünk.

Mind a kettőnk szíve hevesen vert még hosszú percek múltán is. Folyamatosan az arcát néztem,

de nem nyitotta ki a szemeit. Végigsimítottam a férfias arcán, mire végre rám nézett. Szemeiben

az a gyermeki fény csillogott, mint még akkor, amikor naponta kb. háromszor kötöttünk ki ezen a

kanapén. Mosolyogva adtam egy apró csókot a húsos ajkaira, mire azok is mosolyra húzódtak.

- Ugye nem voltam túl durva? – tettem fel most azt az oly sokat ismételgetett kérdést, melyet

általában Tom szokott tőlem kérdezni.

- Nem... egyáltalán nem voltál durva. Nem éreztél semmilyen fájdalmat?

- Nem. El sem hiszed, hogy mennyire vágytam már erre... úgy éreztem, hogy nem bírom kivárni, amíg

megszülök. Érezni akartalak, tudom, hogy te is ezt akartad már régóta.

- Igen. Fel sem tudod fogni, hogy mennyire rossz volt, hogy nem érezhettelek téged... maga volt a

pokol, de most remélhetőleg a szülés végéig kibírom. – nevetett fel kajánul.

- Persze, aztán majd az újságokban számolnak be arról, hogy egy csinos hosszú szőke hajú hölggyel

mulattad át az éjszakát egy szórakozóhelyen. Aztán elvitted őt egy hotelba, ahol vélhetően

lefeküdtetek egymással. – húztam fel a szemöldökömet játékosan.

- Persze. Ilyennek ismersz, ugye? Aztán lehet, hogy ide is költöztetném. Jól ellennénk így hármasban,

ugyan is a jóból sosem elég. Most gondolj bele. Hármasban itt a mi kanapénkon...

- Na, itt álljon meg a menet. Ez a kanapé csak is a miénk, és ezen, még ha ne adj’ isten el is válnánk,

nem dughatsz meg senkit sem. Ez csak a mi helyünk. Ha mégis, akkor annak komoly következményei

lesznek. – fenyegetően emeltem fel a mutató ujjamat, de végül elnevettem magam.

- Igen? És micsoda? Halálra szeretkezzük magunkat, csak a régi szép idők emlékére?

- Pontosan. – szenvedélyesen megcsókoltam, mire még szorosabban húzott magához.

- Ugye te is tudod, hogy nem tennék ilyet? Eszem ágában sincs elválni tőled, hiszen tudod, hogy csak

is ti vagytok a mindenem, és rajtatok kívül nem kell nekem senki sem. Eszméletlenül boldog vagyok

melletted, minden egyes napomat beragyogod a tudtod nélkül. Nem is tudod, hogy mennyire jó érzés

egy stúdiómunkával töltött nap után a lehető leggyorsabban hazaérni csak azért, mert tudom, hogy

van valaki, aki itthon vár engem, és mindent megtesz azért, hogy nekem a lehető legjobb legyen.

Borzasztóan jó érzés, amikor reggel felkelek, és tudom, hogy minden egyes napom jó lesz mindaddig,

amíg ha jobbra fordulok és látom – ott fekszel mellettem. Az-az érzés, amikor a reggelem a világ

legszebb nőjétől kapott ébresztő csókkal indul, egyszerűen felbecsülhetetlen. Az egész napomat

végigkíséri ez az érzés, és egyszerűen semmi sem veheti el a kedvemet. Amikor látom, hogy akár egy

mozdulatommal is hatalmas örömet tudok neked szerezni, akkor újra és újra tudatosul bennem, hogy

igen is, van mit veszítenem. Amikor mosolyt tudok csalni az arcodra, és látom, hogy boldog vagy,

semmi sem meggyőzőbb ennél, hogy tudjam, érted érdemes élnem! – annyira, de annyira jól estek a

szavai, hogy nem bírtam tovább, elsírtam magam. Ő csak mosolyogva húzott még jobban magához,

majd ezernyi apró csókkal vígasztalt engem. Tudta, hogy örömömben sírok, hiszen melyik feleség

nem örülne ezeknek a kedves szavaknak? Amikor tudja, hogy a férje mindennél jobban szereti őt, és

nem akarja elveszíteni? Leírhatatlan érzés...

- Szeretlek Tom... soha ne hagyj el hallod? Soha! Életem végig veled akarok lenni, és öregen,

így ahogyan most, a karjaidban szeretnék meghalni. Szeretném, ha elkísérnél életem utolsó

szívdobbanásáig, és fognád a kezemet, amikor mind a ketten egyszerre hagyjuk el ezt a világot.

Nagyon szépen kérlek Tom, ígérd meg, hogy amíg világ a világ, az enyém leszel!

- A Tiéd leszek életem, csak a tiéd... és senki másé. – eskünket egy könnyes csókkal megpecsételve,

egymás karjaiban hajtottuk álomra a fejünket. Mind a ketten teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott

lelki világgal aludtunk egymás karjaiban.

Amikor felébredtem, még világos volt. Tompa fény szűrődött be az ablakokon a szürke fellegek miatt,

melyek eltakarták a napfény útját. Viszont a hóesés már szinte teljesen megállt, csak egy-egy kósza

hópehely hullott alá az égből. Amint egy kicsit megmozdultam Tom karjaiban, mintha tudat alatt

megérezte volna, hogy felébredtem, ő is résnyire nyitotta ki azokat a gyönyörű sötétbarna szemeit.

Halványan elmosolyodott, majd egy erőtlen csókot adott a kiszáradt ajkaimra.

- Azt hiszem, ideje lenne újra enni... a pici Tomi éhes lehet. – suttogtam halkan, miközben

homlokomat Toméhoz támasztottam.

- Először is, jól összecsókolgatlak, majd utána eszünk. – mondta szinte az ajkaimba beszélve, majd

mosolyogva csókolgatni kezdte minden egyes porcikámat.

A hatalmas csókcsaták és a pocakom megszeretgetése után mind a ketten felöltöztünk, majd

kimentünk a konyhába. Ránéztem a fali órára, mely délután fél egyet mutatott. Elővettem a

hűtőből a tegnap megmaradt lasagnet, majd betettem a mikróba. Amíg megmelegedett, szépen

megterítettük az asztalt.

Ebéd után, ahogyan azt Tom megígérte, mind a ketten alaposan felöltöztünk, majd pórázra fogva

Mázlit sétálni indultunk. Már nem volt annyira hideg, mint reggel, így kellemesebb volt az idő.

Talán mégis enyhülni látszik már az idő, és remélhetőleg eltávoznak már ezek a sötét fellegel

felőlünk. Szorosan Tomba karolva lépegettem a járdán, és büszke voltam, hogy egy ilyen csodálatos

férfi oldalán lehetek. A közeli parkba indultunk el. Utunk során rengeteg gyerkőc a szüleikkel

felfegyverkezve hatalmas hó csatákat vívtak a házuk előtt, vagy éppen bunkert építettek. Mivel

az utcánkban egyáltalán nem nagy az autós forgalom, sok szülő bátran az úton szánkóztatták a

kipirult arcú gyerekeiket. Öröm volt nézni, ahogyan egymást kergetik a hideg hóban, és önfeledten

szórakoznak. Nekik hála az égnek még semmi gondjuk nincs, a szüleik mindent biztosítanak

számukra, hogy boldog gyerekkoruk lehessen. Én sem szeretnék máshogy tenni, mindent meg

akarok tenni annak érdekében, hogy a gyermekem a lehető legjobb körülmények között nőjön fel, és

semmiben sem szenvedjen hiányt. Nem is kell megkérdeznem, hiszen tudom, hogy Tom is ugyan így

vélekedik.

Pár perc séta után el is értük a park kapuját. A tavasszal gyönyörű zöldben, ősszel varázslatos

vöröses-narancs színekben pompázó fák lombjai most kopárak voltak. Az ágak levelek nélkül

meredtek a szürke ég felé, melyeken egy-egy varjú károgott. A parkban is rengeteg ismerősünk és

személyes jó barátaink játszottak a gyerekeikkel, vagy hozták ki a kutyáikat a gyerekekkel játszani.

Mi sem tettünk másképp, amint a kis szeplős arcú Schubert fiúcska mosolyogva szaladt felénk kérlelt

minket, engedjük meg, hogy Mázlival játszhassanak. Szerencsére nem volt ellenére a kutyusnak sem,

imádott a gyerekekkel játszani. Mi egymásba karolva beszélgettünk a többi szülővel, persze közben

odafigyeltünk a kis porontyokra, hogy ne hogy valamilyen sérülés történjen a „vad” játék során.

Legtöbben a hamarosan megszülető pici Tomról kérdeztek minket, és hogy nem lesz-e majd zavaros,

ha két Tom lesz a háznál. Nevetve válaszoltam a kérdéseikre, nagyon jól esett, hogy ilyen barátaim

vannak, akik támogatnak engem, és nagyon jó tanácsokkal látnak el minket a csecsemőgondozással

kapcsolatban. Sokan fel is ajánlották, hogy mivel tapasztalatlanok vagyunk, ha úgy adódik, majd

átugranak hozzánk, és segítenek nekünk, ha valamit nem tudunk. Szívmelengető érzés ezen a

környéken lakni, ahol tudom, mindenki mindenkinek a barátja, és soha senki sem lenne képes átverni

a másikat.
Annyira jól éreztük magunkat a parkban, hogy észre sem vettük mennyire rohamosan telik az idő.

Három óra után pár perccel Tom a játékos gyerekek bánatára magához hívta Mázlit, majd miután

elköszöntünk, haza indultunk. Az arcomon hatalmas mosoly terült el egészen hazáig, melyet Tom

észre is vett. Mosolyogva nézett le rám, én pedig csillogó szemekkel néztem azokba a kedves

szemeibe. Még szorosabban mellé bújva köszöntem meg neki ezt a kisebb élményt. Hazaérve

Tom beinvitált a házba, ezután elment megnézni a kazánt. Mázli azonnal letelepedett a konvektor

mellé, neki is elég volt ez a kis kimozdulás. Amikor Tom visszatért ő is leöltözött, majd leültünk a

kanapénkra.

- Tudod, hogy most mekkora örömöt is szereztél nekem szívem? – az ölében ültem, és fülig érő szájjal

néztem azokba a gyönyörű szemekbe.

- Tudom életem, pont ezért is vittelek el. Tudtam, hogy már vágysz egy kis kimozdulásra. El sem

hiszed, hogy mennyire boldog vagyok attól, hogy ilyen kis apróságokkal felvidíthatlak téged... -

tenyerével végig simított az arcomon, majd egy szenvedélyes csókot adott a mosolygós ajkaimra.

- Borzasztóan jó volt ezeket a boldog gyerekeket nézni. Annyira beleéltem magam, hogy majd a

mi gyerekünk is ilyen lesz, és majd mi is úgy fogunk vele játszani, mint más szülők a gyerekeikkel.

Elképzeltem, amint hármasban építünk hóembert az udvarunkon, és hogy hó bunkereket felhúzva

hógolyócsatázunk majd egymás ellen... - lehunyt szemmel képzeltem el ezeket a képeket, melyen

Tom is szélesen elmosolyodott. – Alig várom már, hogy megszülessen Tom! Azt hiszem, hogy mi

leszünk a világ legboldogabb szülei!

- Azt nem kétlem. Apropó szülők, Bill és anyuék felhívtak, és azt kérdezték, hogy mikor jöhetnének át

majd megnézni téged. Már régen láttak, és kíváncsiak a kis pocaklakóra. Azt mondták, ha holnap nem

fog esni a hó, és ha viszonylag járhatóak lesznek idefelé az utak, akkor majd eljönnek hozzánk. Ugye

nem baj? – nézett rám kérdő tekintettel.

- Istenem, dehogy baj! Már úgy is régen beszéltem velük.

- Remek! Akkor holnap főzhetnénk valami könnyű ebédet. Én egy finom tésztára gondoltam, tejfölös

paprikás öntettel és csirkehusival.

- Igen, az a specialitásod, és isteni finom. - csókoltam meg hosszan a szerelmemet. – És már milyen

régen volt... az holnapra tökéletes lesz!

Órák hosszat beszélgettünk egymás ölében, közben Mázli is csatlakozott hozzánk. Lefeküdt mellénk

a kanapéra, és sokszor mintha értette volna, hogy miről van szó, egy-egy témánál vakkantott egyet,

mintha ki akarta volna nyilvánítani a véleményét. Persze nagyon aranyos volt, így sokszor elnevettük

rajta magunkat, főleg, amikor aranyosan oldalra döntött fejjel nézett ránk. Ennivaló egy állat...

Amint besötétedett úgy döntöttünk, hogy közösen megfürdünk, majd összebújva tévét nézünk

az ágyunkban. Amíg kiment utoljára leellenőrizni a kazán jelenlegi állapotát, addig én teljesen

leöltöztem, felvettem a köpenyemet, majd elkezdtem megengedni a kétszemélyes kádunkat

vízzel. Csorgattam a vízbe a kedvenc almás illatú habfürdőnkből, majd meg gyújtottam pár darab

szintén almás teamécsest, majd elhelyeztem azokat a fürdőkád körül, így meghitté téve a közös

fürdőzésünket. Lekapcsoltam a villanyt, levettem a köntösömet, majd pár pillanat múlva hallottam,

ahogyan Tom belépett a szobába. Nem kapcsolta fel a villanyt, mert látta, ahogyan halványan

pislákoló fény szűrődik ki a szobánkból nyíló fürdőszobánk ajtajából. Elzártam a vizet, majd hallottam,

ahogyan a fürdőszobába belépve bedobja a szennyes kosárba a ruháit. Másodperceken belül mögém

lépett, tenyerével óvatosan végigsimított a pocakomon, éppen akkor, amikor a kicsi Tom rúgott

egyet. Mosolyogva néztünk egymásra, kisimított egy kósza tincset az arcomból, majd szenvedélyesen

megcsókolt. Ezután puha csókokkal hintette be a vállaimat, majd a hátamat is. Igaz, egyszer kétszer

felnevettem egy kicsit, mivel nagyon is csiklandós vagyok, és ő ezt nagyon jól tudja. Szerette, amikor

ezzel játszhatott velem, ugyan is tudta, hogy nem tűröm sokáig, ha az oldalamat vagy a hátamat

csiklandozza. Újra visszatért az ajkaimhoz egy apró csók erejéig, majd bemászott előttem a kádba.

Amint elmerült a habokban, kezét nyújtva segített nekem is bemászni. Kényelmesen befészkeltem

magam a lábai közé, majd hátamat a forró mellkasának döntve élveztem a kényeztetését. Kezeivel

minden egyes porcikámat simogatta és kényeztette, de legtöbbet a pocakomon pihent a keze.

Felhúzott térdekkel élveztem, ahogyan óvatosan tapogatni kezdi a hasamat. Imádta érezni,

ahogyan rugdal a kicsi. Szerinte ez nem fair, hogy én mindig érezhetem azt, ahogyan ez a kis ember

mozgolódik bennem, de ő ebből szinte semmit nem élhet át. Pontosan ezért amennyi ideje csak

van, azt a hasam simogatásával tölti el. Akárhányszor rúg egyet a kicsi és ránézek, egy hatalmas

gyermeki mosolyt látok az arcán. A kicsi rugdalózós hónapjait nem fogjuk egy hamar elfelejteni. Ez

egy hatalmas nagy öröm és csoda, melyet egyetlen egy szülőnek sem szabad elhalasztania. Ki kell

használnia azokat az időket, melyet azzal tölthet, hogy érzi azt, ahogyan ez a kis élet lassan felkészül

arra, hogy elhagyja az anyaméhet, és elkezdjen egy új életet a külvilágban.

Egy óra hosszát áztattuk és kényeztettük magunkat a kádban, amikor is úgy döntöttünk, hogy

kimászunk, és újra egymás karjaiban folytatjuk az estét, immáron a tv előtt. Mind a ketten

megtörülköztünk, ezután felvettük a fehérneműinket, én erre még egy hosszú alvós pólót, mely

régen Tomé volt még a nagy rapper időszakából. Még akkor lett az enyém ez az irgalmatlanul hosszú

alvó alkalmatosság, amikor a kapcsolatunk elején egy átszeretkezett éjszaka után felvettem, és csak

abban voltam hajlandó egész nap lenni. Emlékszem, reggel hagyott egy üzenetet, hogy el kellett

mennie Billel és a srácokkal egy gyors interjúra, ami nem volt betervezve, de amint tud, visszajön

hozzám. Ekkor támadt az-az ötletem, hogy felveszem a pólóját, így érzem a parfümének édes illatát,

azt gondoltam, hogy ez talán csökkentheti a hiányérzetemet, melyet az okozott, hogy nem volt ott

velem.

A nagyobb párnánkat nekitámasztottuk a falvédőnek, Tom nekidőlt, én pedig újra csak a karjaiban

feküdve élveztem a közelségét. Magunkra húztuk a takarónkat, majd szokás szerint megnéztük

az esti híreket. Sajnos az időjárás javulásának még csak a leheletnyi gondolata sem áll fent a

meteorológusok szerint. Sőt, rosszabb lesz, aminek egyáltalán nem örültem. A terhességem utolsó

fázisában vagyok, így hamarosan elfolyhat a magzatvizem, amit persze nem a legnagyobb hóviharra

kellene beidőzíteni. Remélhetőleg az idő lesz oly kegyes hozzám, hogy jó útviszonyokat biztosít majd

nekem a kórház felé, ha ez a csoda még is megtörténne az elkövetkezendő időszakban. Minden

esetre Tommal már felkészültünk, egy hatalmas nagy utazó táska minden fontos holmival felszerelve

oda van készítve a nappali egyik sarkába, hogy csak fel kelljen kapni, ha beindul a szülés.

Este fél kilencig néztük a filmeket, én legalábbis. Annyira jól éreztem magamat Tom karjaiban, hogy

az egyik reklám alatt elszenderedtem, és csak másnap hét órakor keltem fel, immáron az oldalamon

feküdve, a megszokott pozíciónkban. Tom megint csak hátulról átölelve simogatta a pocakomat

reggel, erre keltem fel. Amint mocorogni kezdtem, apró puszikat adott az arcomra. Mosolyogva

élveztem a kényeztetését, közben felé fordultam.

- Jó reggelt életem!

- Nektek is drágáim! Hogyan aludtatok? – kócos haja a szemébe lógott, ezért egy hanyag mozdulattal

a füle mögé tűrte a rakoncátlan tincseket.

- Remekül! Most annyira nem mocorgott, úgyhogy hagyott aludni. Mondhatni nyugodt éjszakánk

volt. – a szemeibe mosolyogtam, majd a hátamra fordultam.

- Akkor mind a hárman kipihenten várhatjuk a túlbuzgó öcsémet, és anyuékat. Hallod Tomi, jön a

keresztapád, hogy beszélgessen veled. Örülsz neki? – fejét a hasamra hajtotta, majd hallgatózott. –

Arcon rúgott, ez mit jelent? – nézett fel rám kérdő tekintettel.

- Nem tudom, talán azt, hogy már várja?

- Talán. Mit kérsz reggelire? – kérdezte, miközben az arcomhoz hajolt, és egy hatalmas puszit adott

rá.

- Hmm, talán rántottát pirítóssal és tejjel.

- Remek választás! Pihenj, addig megcsinálom! – adott egy hosszabb csókot, majd felöltözött, és

elindult a konyhába.

Nem bírtam sokáig ágyban maradni, így felkeltem, majd felhúztam a plüss papucsomat és a

köntösömet magamra kapva kicsoszogtam a konyhába. Tom persze már szorgoskodott, éppen a

tojásokat készítette el.

- Csüccs le, mindjárt készen van!

- Inkább csinálok neked kávét, ha már tegnap kimaradt... - kacéran mosolyogtam rá, mire nyelvével

megnyalta azokat húsos ajkait. Amíg feltettem főni a kávét addig Tom megterített.

Reggeli közben a gyerekszoba bútorainak az elrendezésén vitáztunk. Tom nem szerette volna, ha

az ablak mellé tennénk a kiságyat, én viszont ragaszkodtam volna hozzá, hiszen fényre minden

élőlénynek szüksége van, így egy újszülöttnek is. Viszont hamar ejtettük is a témát, mivel még van

időnk addig, amíg a kicsi Tomi megszületik.

Miután ettünk hamar elpakoltunk az asztalról, ez után Tom elment a közeli boltba, hogy megvegye

az ebédhez szükséges alapanyagokat. Én ezalatt kávét főztem, hogy meglepjem vele a szerelmemet.

Amint lefőtt, míg Tom haza nem ért addig Mázlival kimentem egy kicsit a kertbe játszani.

Szerencsére nem esett az éjszaka hó, így egyrészt Tomnak nem adott több munkát az időjárás,

másrészt Billékhez volt kegyes, így könnyebben el tudnak majd jutni hozzánk. Meg mondom őszintén,

alig várom már, hogy itt legyenek, és végre láthassam őket. Georgot és Gustavot is régen láttam már,

remélem, hogy ők is meglátogatnak majd minket az elkövetkezendő hetekben.

Amint Tom hazaért, bementem a házba, majd töltöttem neki egy csésze kávét, két kockacukorral

ízesítve, pont úgy, ahogyan szereti.

- Ahh, friss kávé illatát érzem... - lépett be a konyhába két hatalmas megrakott szatyorral a kezében.

- Bizony. Ha már tegnap elmaradt a kávézás, úgy éreztem most be kell, hogy pótold. – amint letette a

táskákat a kezébe adtam a csészét, ezután leült a friss újsággal a másik kezében a kanapéra.

- Asszony... ugye tudod, hogy elkényeztetsz? – édesen mosolyogva nézett fel rám, úgy, hogy szinte

majdnem elolvadtam a látványától...

- Tudom. De megérdemled! – egy hatalmas puszit adtam a homlokára, majd magára hagytam, és

kipakoltam a vett dolgokat a hűtőbe és a szekrényekbe. Ami kellett, azokat kint hagytam az asztalon.

Feltettem forrni egy fazék vizet a tűzhelyre, majd amíg főtt a víz, feldaraboltam a még tegnap este a

fagyasztóból kivett csirkehúst.

- Hát te meg elkezdted nélkülem? – arcomat a hatalmas tenyerei közé fogta, közben finoman

megcsókolt.

- Igen, enyém a tészta, tiéd a husi. Ennek az elkészítésében te vagy a profi!
Ebéd előtt fél órával érkeztek meg Billék. Amint beálltak a kocsifelhajtóra, dudált egyet, ezzel jelezve,

hogy itt vannak. Tom azonnal ki is ment, hogy bekísérje őket, én addig egy utolsó pillantást vetettem

a házra és a terítékre. Nem szerettem csalódást okozni. Amint megbizonyosodtam arról, hogy

minden a helyén van, és hogy semmi sem hiányzik, a nappaliba mentem, hogy én is köszönthessem

a vendégeinket. Pár pillanat múlva Simone Gordonnal az oldalán lépett be mosolyogva egy

ajándékcsomaggal a kezében.

- Hát, szia drágaságom, olyan jó végre látni téged! – üdvözölt mosolyogva két puszi kíséretében. –

Húha, úgy látom, most már elég nagyok vagyunk!

- Szia! Hát igen, most már bármikor itt lehet közöttünk a kicsi Tomi! El sem hiszed, hogy mennyire

várjuk már...

- Dehogynem, tudom, hogy milyen érzés, én is alig vártam, hogy kibújjon ez a két jómadár!

- Rólunk van szó? – jelent meg az ajtóban Tom vidám mosollyal az arcán, mögötte Bill húzta le a

cipőjét.

- Ó drágám, amíg el nem felejtem. Tessék, ezeket hármunktól kapjátok. Mivel a kicsik hamar nőnek,

ezért három különféle méretet vettünk, hogy legyen. – nyújtotta át a kezében tartott ajándékot.

- Nagyon köszönjük! – „A tökéletes ajándék”, „Apa eddigi legjobb munkája”, „Én vagyok a példa

rá, hogy apa most nem lőtt mellé!” feliratok álltak a pici babaruhákon. - Húha.. szerintem Tom a

középsőt fogja szeretni! – nevettem el magam.

- Azt pont Bill választotta.

- Gondoltam... na, gyertek enni, én főztem! – intett a kezével Tom, majd elindult a konyhába a

megterített asztal felé.

- Tom, miért kell hazudni? Mindenki tudja, hogy Sam csinálta a nagyját. – nevetett Bill.

- Most az egyszer nem. Most Tom kedvencét csináltuk meg közösen, és azt hiszem elmondhatom,

hogy most ő csinálta a legtöbbet. – pusziltam meg az arcát.

- Tom kedvence? Akkor ez valami tészta. – ült le Bill az asztalhoz.

- Igen, szarvacska tészta, csirkehússal és paprikás tejfölös szósszal. Szedjen mindenki magának annyit,

amennyit kér! Salátát kértek hozzá?

- Én kérnék, ha lehet. – szólt Simone, miközben szedett magának a tésztából.

- Máris hozom.

Az ebéd pompás hangulatban telt el. Rengeteget beszélgettünk, és sokat nevettünk az ikreken.

Állandóan egymást cukkolták és ugratták annak ellenére, hogy mind a ketten 26 évesek, és szinte

minden nap látják egymást. Ebéd után Simone segített elpakolni, addig Tom kikísérte Billt és Gordont

cigizni. Igaz, ő már nem szívja, mivel miattam letette 2 éve, de ettől függetlenül kimegy beszélgetni

velük.

- Hogy érzed magad mostanság? – kérdezte Simone, miközben a mosogatóba pakolta be a tányérokat

és poharakat.

- Egyre jobban fáj a mellem, van, hogy véres váladék távozik belőlem, úgy hogy szerintem nemsokára

el kell, hogy folyjon a magzatvíz. Az orvosom szerint bármikor megtörténhet, szóval oda van készítve

a nappali sarkába egy utazó, tele a szükséges dolgaimmal.

- Igen, nálam is így kezdődött. Csak a jó ég könyörüljön rajtad, hogy akkor legyenek tiszták az utak,

amikor beindul a szülés... igaz, akkor még órákig vajúdni fogsz és lesz időd beérni a kórházba, de jobb

lenne, ha nem gyalog kellene megtenned azt az utat az elakadt forgalom miatt.

- Hidd el, mi is pont ezért imádkozunk. Na meg azért, hogy ne akkor kezdődjön el, amikor Tom távol

van. Félek, hogy pont akkor fog elfolyni a magzatvíz, amikor nem lesz itthon. Legfőképpen miatta

aggódom, tudod? Ha pont akkor lenne távol, tiszta ideg lenne és magát hibáztatná azért, amiért pont

ilyenkor nincs mellettem.

- Reméljük, hogy ez nem fog megtörténni!

Amint a fiúk bejöttek, mi már a kanapén ültünk és teasüteményt majszoltunk, Bill pedig egyből

letámadta a hasamat a tenyerével.

- Érezni akarom, ahogyan a keresztfiam rúg! – gyermeki kíváncsisága megmosolyogtatott engem.

- Na de kisfiam! Mondtam már neked, hogy nem minden terhes nő szereti, ha a hasát fogdossák.

Legyél udvariasabb, legalább kérdezd meg, hogy megfoghatod-e a hasát. - dorgálta le a fiát Simone.

- Nyugodj meg, nem haragszom érte, egyébként is, Tom keze is mindig a hasamon jár, ha kell, ha

nem. – nevettem fel, majd megfogtam Bill kezét, és oda vezettem, ahol éppen a kicsi Tom rugdos.

-Hú... erős! Nem fáj?

- Ugye? Nem fáj, de amikor a félig tele hólyagomat találja el, az nem éppen vicces.

- Furcsa, esküszöm kipróbálnám, hogy milyen érzés amikor egy baba mocorog benned...

- Ahhoz nőnek kellett volna születned öcsi! – ült le mellém Tom, majd az ő keze is csatlakozott

Billéhez.

- Ez nem fair, te minden nap érezheted... én meg hetente max egyszer. – szomorodott el Bill.

- Nem terveztek még gyereket a barátnőddel Bill? Mikor akarod elvenni? – kérdeztem tőle

kíváncsian.

- Nem tudom még. Szeretem őt, de még eddig nem volt merszem megkérni a kezét, vagy felhozni

a gyerek témát. Viszont jó lenne, ha a két gyerkőc között nem lenne sok idő, így könnyen együtt

tudnának majd játszani, és talán egy osztályba is járhatnának az iskolába.

- Akkor itt a te időd, de siess, mert különben elkésel! – kacsintottam rá.

- Azon leszek!

Még kb. egy óráig beszélgettem Billékkel, viszont annyira fáradtnak és nyomottnak éreztem magam,

hogy muszáj voltam elvonulni és lefeküdni, pihenni egy kicsit, mert ha nem tettem volna meg, ott

azon a szent helyen aludtam volna el...

 - Ne haragudjatok meg, de szerintem én most lefekszek. Szerintem az idő miatt, nem tudom, de

nagyon elálmosodtam. Beszélgessetek még nyugodtan, de én ledőlök egy kicsit. – éppen készültem

felállni, de Tom megfogta a kezemet.

- Minden rendben kicsim? Jól érzed magad? - aggódva simított végig az arcomon.

- Igen, mint mondtam jól vagyok, csak elálmosodtam. Nemsokára vissza is jövök, csak alszok egy

órácskát. Ne aggódj! – pusziltam meg a homlokát, majd felálltam, és bebandukoltam a szobába.

Leöltöztem, majd magamra vettem az alvós pólómat, ezután bebújtam a kényelmes ágyunkba. Nem

kellett sokáig forgolódnom, ugyan is hamar elnyomott az álom.

- Hogy vagy kisfiam? – kérdezte Simone Tomot, amikor Bill és Gordon újra csak kimentek a teraszra

cigizni.

- Remekül! El sem hiszed, hogy mennyire boldog vagyok! Anya, Sam egy istennő, ő számomra a

legeslegfontosabb ember most az életemben! Alig várom, hogy megszülessen a fiunk! Annyira boldog

vagyok, annyira mérhetetlenül boldog...

- Látom, szerintem még az esküvőtök napján sem virultál ennyire, mint most. Adok neked egy

tanácsot kicsi fiam. – fogta meg Tom kezeit, majd belekezdett. – Soha, de soha ne engedd el őt

érted? Soha! Szerintem nem találnál még egy ilyen nőt, mint Samantha! Tisztességes, aranyos, jó

háziasszony, és nála jobban szerintem még én sem szeretlek jobban. Ő a kisfiad anyja, tiszteld, és

szeresd őt életed végéig! Ne merészeld elhagyni őt, mert különben én tekerem ki a nyakadat, ezt jól

jegyed meg! – elnevette a végét, majd Tomot is megmosolyogtatva megölelték egymást.

- Ígérem anya. Ígérem... anya, ne haragudj meg, de szeretném megnézni őt. Tudom, hogy azt mondta,

hogy minden rendben, de aggódom érte. Eddig még sosem feküdt le délután aludni, félek, hogy

valami baj van.

- Menjünk szívem!

Tom halkan nyitott be a szobánkba, majd az ajtót résnyire hagyva besétált a szobába. Megállt

az ágy mellett, majd leguggolt, hogy velem egy szintben legyen. Kezét az arcomra tette, hogy

megnézze, nincs-e esetleg lázam. Mindig is aggódott, hogy a terhességem alatt beteg leszek. Amint

meggyőződött róla, hogy minden rendben van, az ajtóban álló anyja mellé sétált.

-Fiam, higgy nekem, ismerem a jeleket. Hirtelen egyre több hasmenés, váladékozás, magzatvíz

folyás... Szerintem Samantha pár napon belül szülni fog!
Mire felébredtem, Tom már mellettem félmeztelenül feküdt, és a halkan szóló tévét kapcsolgatta.

Jobb karja a derekamon pihent, amint megérezte, hogy mocorgok, azonnal felém fordult.

- Tom mennyit aludtam? – álmosan nyöszörögtem, a szemeimet sem bírtam kinyitni.

- Pár órát. – adott puszit az arcomra.

- Hány óra van? – kérdeztem halkan.

- Fél 8.

- Hogy mi? – hirtelen kinyitottam a szemeimet. Nem hiszem el, hogy ennyit aludtam... - Miért nem

keltettél fel, amikor Billék elmentek?

- Azért, mert anya azt mondta, hogy ne keltselek fel, hogy hagyjalak pihenni inkább.

- Értem... azt hiszem, én megyek pisilni. – elég lassan mozogtam, még mindig kómás voltam. Alig

találtam bele a lábaimmal a mamuszomba.

- Kísérjelek el szívem? - simogatta meg lassan a hátamat.

- Dehogy is, feküdj nyugodtan. Kitalálok egyedül is.

- Nem attól félek én, hogy nem találsz oda. Hanem attól, hogy annyira álmos vagy, hogy megbotlasz

valamiben és elesel.

- Tom, ne aggódj értem! – bíztatóan rámosolyogtam, majd elindultam a mosdó felé.

Eléggé lassan mozogtam mivel álmos voltam, így Tom bekopogott, amikor már kb. három perce bent

voltam.

- Kicsim biztos, hogy minden rendben van?

- Igen, jól vagyok, csak álmos vagyok, és nem bírok mozogni. – kinevettem magamat, ugyan is már

kb. harmadjára ejtettem ki a kezem közül a wc-papír tekercsét. Lehúztam a wc-t, majd kinyitottam az

ajtót. Ekkor láttam, hogy Tom nem kicsit zaklatott.- Minden rendben? – kérdeztem immáron én tőle.

- Öhm... igen! Gyere, feküdj vissza. – a derekamat átkarolva kísért az ágyig, majd amikor lefeküdtem

betakart, és mellém feküdt. Kikapcsolta a tv-t, ezután szorosan átkarolva engem simogatta a

hasamat.

- Zaklatott vagy... - suttogtam alig hallhatóan.

- Mi? Én? Dehogy is! Minden rendben van. – tiltakozott hevesen.

- Tom, engem nem tudsz becsapni. Érzem, hogy bánt valami, csak nem mondod el. Min kattog az

agyad?

- Semmin. Talán azon, hogy holnap be kell mennem Billel a stúdióba, és kíváncsi vagyok, hogy

milyenek arrafelé az útviszonyok. A stúdió elég messze van tőlünk. Át kellene, hogy hívjam addig a

szomszédot hozzád, hogy ne legyél egyedül.

- Dehogy is, el leszek én majd Mázlival. Aludjunk Tomi, fáradt vagyok... - Ha lehetett, még közelebb

húzódtam hozzá, majd pár perc múlva elnyomott az álom. Éjszaka viszont nem aludtam a lehető

legjobban, hiszen szinte óránként mászkáltam a wc-re, ezzel folyamatosan felkeltve az amúgy is

aggódó Tomot. Akár hányszor felkeltem, mindig megkérdezte, hogy tényleg minden rendben van-
e. Az-az igazság, hogy tényleg nem értettem, hogy miért kell ennyit pisilnem, ugyan is alig ittam a

délután során. A melleim is szörnyen fájtak.

Másnap már korán fent voltam, egy kiadós pisilés után a konyhába mentem, hogy reggelit készítsek

Tomnak, ugyan is reggeli után a stúdióba kell mennie. Tojásrántottát készítettem pirítóssal és teával.

Mázli minden egyes mozdulatomat végi követte a fejével, ezzel elérve azt, hogy neki is adjak pár

finom falatot. Miután úgy érezte, hogy már eleget kapott, átment a nappaliba, és lefeküdt a meleg

konvektor mellé. Pár perc múlva egy teljesen ráncba szedett Tom jelent meg a konyhában.

- Teljesen elkényeztetsz engem... nem neked kellene nekem csinálni reggelit, hanem fordítva. Jó

reggelt szívem! – csókolt meg.

- Jó reggelt! Gondoltam, mivel úgy sem tudok aludni, ezért megleplek ezzel. Kávét főzzek?

- Most nem kérek! Szerintem majd Billel iszunk egyet az öreg Hoffmann bácsinál. Már rég jártunk

nála, szerintem már hiányol engem. –nevetett fel miközben leült az asztalhoz. Amint elé tettem

a reggelijét azonnal le is csapott rá. – Hmmm... ez isteni finom, szerintem ezen a bolygón a tiéd a

legfinomabb tojásrántotta!

- Ezt most csak azért mondod, mert legközelebb is szeretnél egy általam készített reggelit, hogy pár

perccel tovább szunyálhass! Ismerlek Kaulitz, 6 éve vagyunk együtt! – nevettem fel, miközben felé

hadonásztam a sütőlapátommal.

- Dehogy is. Tudod te is, hogy csak egy szavadba kerül, és kiugrom az ágyból azért, hogy reggelit

készítsek neked azért, mert fáradt vagy felkelni. Semmi tovább alvási szándékom nincs. Kivéve akkor,

amikor alaposan lefárasztasz este... - szemei csillogtak, miközben bekapott egy falatot.

- Ezt is rám fogod te?! Na, egyél, el fogsz késni. – adtam egy puszit a fejére, majd bementem

a szobánkba, hogy felöltözhessek. Kicsit fáztam az alvós pólómban és egy szál bugyiban, ezért

felvettem egy vastag melegítőt, és egy hosszú pólót, felé egy vékonyabb pulcsit, mivel azért annyira

nem volt hideg a házban.

- Szívem biztos, hogy ne hívjam át Ingrid nénit? Biztosan ellennétek, elbeszélgetnétek ketten.

- Tom, mondtam már, ne aggódj. Nem lesz semmi gond, két óra alatt nem hiszem, hogy megváltozna

a világ. – izmos vállait átkarolva nyugtattam őt.

- Édesem, el sem hiszed, hogy két óra alatt mennyi minden megváltozhat. Aggódom érted, értsd meg,

egyszerűen féltelek! Félek, hogy történik veled valami, amíg távol vagyok. Tudod, hogy nem szeretlek

magadra hagyni. – adott egy apró puszit az orrom hegyére, majd homlokát az enyémnek döntötte.

- Ne aggódj Tom. Minden rendben lesz. – alig hallhatóan suttogtam neki, válaszul szenvedélyesen

megcsókolt. Hosszú percek után sem akart elengedni, szorosan tartott a karjaiban, miközben

nyelvével kényeztetett engem. Csókjainkat Tom telefonjának a csörgése zavarta meg. Kelletlenül

elváltunk egymástól, majd megnézte, hogy ki hívja őt.

- Bill az. Igen? – szólt bele a készülékbe, ezután egy apró puszikat adott az ajkaimra.

- Szia! Na, tudsz akkor jönni? A srácok megleptek minket, és ide utaztak pár napra, így együtt tudunk

majd dolgozni. Viszont én tudom, hogy Sam miatt jöttek. – nevette el magát.

- Igen, régen látták már. Mindjárt indulok, csak búcsúzkodom. Fél óra és ott vagyok!

- Rendben, vigyázz magadra! Puszilom Samet! Szia!

- Átadom, szia! –amint eltette a telefont a zsebébe azonnal megcsókolt. – Bill puszil éged. Szerintem

hallottad, de azért átadom, mert ha megtudja, hogy nem mondtam, akkor megnyaggat érte. Georg

és Gustav Hamburgban vannak. Azt mondták, hogy dolgozni jöttek, de Bill szerint csak miattad jöttek.

Már kíváncsiak arra, hogy mekkora a hasad. Már régen láttak.

- Hogy lehet az, hogy most mindenki egyszerre jön meglátogatni? Máskor több nap eltérés szokott

lenni a látogatások között. De nem bánom, már kíváncsi vagyok rájuk.

- Miután végeztünk, elhozom őket. De most megyek, mert ha nem érek oda Billhez, akkor kiveri a

hisztit. Nem mintha nem ő szokott volna késni, és én akkor hallgassak, de mindegy is. Biztos hogy...

- Igen biztos. Menj Tom, és nagyon, nagyon vigyázz magadra! Szeretlek! – félbeszakítottam őt, hiszen

tudtam, hogy nem lesz szükségem Ingrid nénire és arra, hogy vigyázzon rám.

Kikísértem Tomot, megvártam az ajtóban amíg beül az autójába, majd nekem integetve lassan

elhajtott. Féltettem őt, amikor ilyen útkörülmények között vezetett, és hiába tudtam, hogy nagyon

is jó sofőr, a balesetek az ilyen jó sofőröket sem kerülhetik el. Fázósan húztam össze magamon a

pulcsimat, majd bementem a jó meleg házba. Csináltam magamnak müzliből és joghurtból egy kis

nasit, majd magamra húzva a takarónkat befeküdtem az ágyunkba. Magam mögé tettem a hatalmas

filmnézős párnáinkat, majd kapcsolgatni kezdtem a tv-t reménykedve abban, hogy találok egy

értelmes műsort így kedd reggel.

Tom amint megérkezett Billék házához bedudált, pár másodpercre rá Bill jelent meg az ajtóban,

mögötte Simone jött ki, hogy integessen a nagyobbik fiának.

- Szevasz öcsi! Hogy lehet az, hogy most nem késtél? – üdvözölte testvérét nevetve Tom.

- Szia! Hát, anya csipkedett egy kicsit, meg félig már készen voltam, amikor hívtalak. Sam jól van?

- Igen jól, most még. – tekintete aggodalmat sugárzott, a kormányt is erősebben markolta, mint

szokta.

- Hogy-hogy? – nézett testvérére értetlenül Bill.

- Anya szerint nemsokára szülni fog, és aggódom érte, nem mertem őt magára hagyni. Viszont

bíztatott, hogy nem lesz semmi gond ez alatt a két óra alatt, amíg távol leszek. Bill, annyira félek,

hogy pont most fog beindulni a szülés, amíg nem vagyok otthon...

- Tom, ne aggódj. Ha beindulna a szülés, azonnal fel fog hívni téged. Szerintem meg még nem most

fog megtörténni. Hamar letudjuk a dolgainkat, és azonnal indulunk is vissza. Legközelebb már nem is

lesz dolgunk, szóval kivárhatod otthon a szülést, rendben?

- Rendben, de ugye tudod, hogy most nem tudtál megnyugtatni?

Amint megérkeztek, a két srác már mosolyogva várta őket a bejárati ajtó előtt. Üdvözölték egymást,

majd be is mentek a stúdióba, hogy elintézzék azt a pár utolsó simítást az új albumukon. Georg és

Gustav jelenléte és bohóckodása elfeledtette Tommal az aggodalmait, így felszabadultan tudott

koncentrálni a feladatára.

Eközben én az Animal Planeten néztem egy műsort, viszont amikor lassan elfogyott a nasim egy

reklám alatt felkeltem, hogy kivigyem az üres tálkámat a mosogatóba. Az alatt a pár méter alatt

viszont azt hiszem, hogy életem egyik legnagyobb rémálma teljesedett be. Ledöbbentem, amint

megéreztem, hogy a nadrágom szinte mindenhol teljesen nedves lett. Remegő kezeimből kiesett

a tálam, mely hangos csattanással ért földet a csempén. Szemeimbe azonnal könnyek gyűltek,

zihálni kezdtem, viszont hamar erőt vettem magamon, és azonnal a telefonom felé vettem az irányt.

Remegő ujjaimmal tárcsáztam Tom számát, pár kicsöngés után fel is vette.

- Mondd drágám!

- Tom, azt hiszem, igazad volt...
- Hogy micsoda?! Azonnal hazamegyek hozzád, addig is ülj le a kanapéra, és ne mozdulj rendben?

– szinte üvöltött a telefonba, de tudtam, hogy le kell nyugtatnom, mert különben nem fog tudni a

vezetésre koncentrálni.

- Tom, Tom, nyugodj le! Figyelj rám! Minden rendben van oké? Csak elfolyt a magzatvíz. A szülésig

még órák vannak hátra, nagyon szépen kérlek, hogy nyugodj meg. Lassan és óvatosan vezess haza,

sőt! Bill hadd vezessen, te most nem vagy olyan állapotban. Nyugodj meg rendben?

- Úr isten nyugodjak meg? Szívem, szülni fogsz, istenem úgy tudtam, hogy otthon kellett volna

maradnom! 10 perc és ott vagyok rendben? Te csak ülj le a kanapéra, és lélegezz! – azzal ki is nyomta

a telefont. Pár szóban felvázolta a történteket a vele szemben csodálkozó szemekkel álló fiúknak,

majd azonnal elindultak hozzám. Bill mintha megérezte volna, hogy mit gondolok arról, hogy ilyen

állapotban Tom nem vezethet, azonnal kikapta Tom kezéből a kulcsot, majd beült a kormány mögé.

Georg külön kocsival jött, azon az elven, hogy hátha szükség lesz rá, Gustav pedig Billékkel tartott.

Tom az alatt a 15 perc alatt végig idegeskedett, egyszerűen nem tudott koncentrálni arra, ahogyan

a többiek nyugtatták. Idegesen tördelte az ujjait, és állandóan azt hangoztatta, hogy ez csak is

az ő hibája, otthon kellett volna maradnia, és rögtön a kórházba vihetett volna engem. Amint

megérkeztek Bill még szinte meg sem állt, Tom azonnal kiugrott a még mozgó autóból, és a házba

sietett. A kanapén talált engem, immáron átöltözve. Mellettem Mázli feküdt, mintha megérezte

volna, hogy mi is történik most, azonnal mellém feküdt és fejét a combomra hajtva nyugtatott

engem.

- Szívem jól vagy? – lépett be zaklatottan Tom.

- Igen, mint mondtam jól vagyok. – megpróbáltam felállni, de a vállaimra helyezte a kezeit, hogy

véletlenül se sikerüljön felállnom. Leguggolt mellém, ezután a combomra rakta a kezét.

- Nem. Nem állhatsz fel addig, amíg le nem ellenőriztem, hogy minden meg van-e a táskában. Addig

is itt fogsz ülni, nem fog sokáig tartani. – már készült felállni, de megfogtam a kezeit. Mosolyogva

néztem a csodálkozó szemeibe, eleinte nem értette, hogy miért teszem ezt.

- Apa leszel Tom! Végre szülők leszünk hallod? Elérkezett az a nap, amit már hónapok óta vártunk,

ma megszületik a kisbabánk! Annyira boldog vagyok Tom! Te leszel a világ legeslegjobb apukája

hallod? Te leszel a legjobb! – tenyereimmel közre fogtam az arcát, közelebb húztam magamhoz, majd

egy hatalmas csókot adtam neki. Körbepusziltam az arcát, amit mosolyogva élvezett.

- Te pedig remek anyuka leszel drágám! De most már had nézzem át azt az utazót, és indulhatunk is!

- Szívem, már kb. százszor átnézted azt a táskát, induljunk! Azt hiszem, randevúm lesz a

szülészemmel! – álltam fel nevetve a kanapéról Bill segítségével.

- Ezért most megharagudnék, ha a szülészünk férfi lenne. Na, gyere anyuka! - szorosan belé karolva

kísért ki az autóig, mellettünk Bill hozta a csomagomat. Az autónál Georg és Gustav mosolyogva

néztek rám.

- Hát, szia! Látod, hogy milyen jól tudunk időzíteni? Pont a legjobbkor jöttünk ide! – öleltek meg

engem óvatosan.

- Igen, az időzítés részetekről mindig tökéletes. Ti vagytok a pontosság mesterei! – nevettem fel, mire

Bill csak elkacagta magát.

Miután Tom betette a csomagtartóba az utazót, beültünk a hátsó ülésre, Bill pedig egyenesen a

kórház felé vette az irányt, mögöttünk Gustavék jöttek. Bill hamar telefonált Simonenak, hogy

készüljenek, mert beindult a szülés.

Tommal szorosan egymás kezét fogtuk, egyszerűen annyira boldog voltam, hogy letörölhetetlen

mosoly ült az arcomon. Egyenesen egymás szemeibe néztünk, hihetetlen volt az-az érzés, amit

abban a pillanatban mind a ketten éreztünk. Szavak nélkül tudtuk, hogy mit érzünk, így csak néztük

a másikat, és egymás szemeiből olvastunk. Fejemet a vállára hajtottam, mire az arcomat kezdte el

simogatni a másik kezével. Bill csak mosolyogva nézett ránk a visszapillantó tükörben. Megfordult a

fejében, hogy talán neki is ideje lenne már családot alapítania Annabellel.

Amint beértünk a kórházba, azonnal a szülészet felé vettük az irányt, majd szóltunk a nővéreknek,

hogy értesítsék Frau Bergmannt. Amint telefonáltak neki, azonnal a vizsgálószobába kísértek engem

és Tomot, a többiek a folyosón lévő székekre leülve várakoztak. A nővér kedvesen segített nekem

leöltözni a vizsgálathoz, és Tommal együtt segítettek felülni a vizsgálóasztalra. Amíg ide nem ért a

doktornő, addig Tom leült mellém egy székre, és idegesen szorongatta a kezemet.

- Jól látom, hogy az apuka idegesebb, mint az anyuka?– nézett ránk mosolyogva az ötvenes éveinek

közepén járó nővér.

- Igen, azt hiszem. – mondta Tom, miközben megcsókolta a kézfejemet. – Annyira boldog vagyok!

Egyszerűen leírhatatlan érzés, hogy része lehetek ennek az egésznek. Olyan ez az egész, mintha én is

érezném azt, amit te. –nézett rám mosolyogva.

- Szerintem nem akarja, hogy azt érezze, amit a hölgy. Hamarosan egyre nagyobb fájdalmai lesznek,

amíg vajúdik addig valószínű, hogy a doktornő lépcsőzésre vagy sétára ítéli majd. Így egyszerűbb lesz

a szülés. Van esetleg valamilyen kérésük vagy kérdésük, amíg ide nem ér a doktornő?

- Nekem lenne egy. Nem akarok bent lenni a szülésnél, mivel nem bírom a vért, de én szeretném

elvágni a köldökzsinórt, ha lehet.

- Ó fiatalember, ez nagy hiba, hogy nem akar bent lenni. Ilyenkor az embernek félre kell tenni a

viszolygását, és ott kell lennie a szülésnél. Higgye el, az, ahogyan megszületik egy kis csecsemő,

egyszerűen csodálatos. Lehet, hogy sokak számára visszataszító látvány a vér, de higgye el nekem,

nem akarja kihagyni azt az élményt. Emlékszem, amikor én szültem, az én férjemet is hordágyon

vitték ki a műtőből, viszont addig tartóztatta magát, amíg meg nem született a kislányunk. Amint

kibújt és meglátta az arcát, utána ájult el. Higgyen nekem, bent akar lenni, és szeretné először

maga meglátni és megfogni a gyermeküket! Ennél szebb élményt senki sem kívánhatna magának. -

végszóra mosolyogva belépett a doktornő a szobába, az ajtó résén viszont láttam, a hogyan Simone

kukucskál be, majd amint meglátott, azonnal integetni kezdett. Visszaintettem, majd köszöntöttük a

doktornőt.

- Reméltem, hogy hamarosan találkozunk Sam! Tom, üdvözlöm! Hát, eljött a nagy nap! Na lássuk,

hogy hogyan is állunk ott bent!

- Jó napot doktornő! A miénk ennél jobb már nem is lehetne! Hogy van? – faggatta Tom vigyorogva a

doktornőt.

- Jól vagyok, hát még akkor milyen jól leszünk, ha végre a kezünkben tarthatjuk a kicsi Tomot! Ez egy

kicsit hideg lesz, szokás szerint. – mosolyogva nyomta rá a hasamra a zselét, majd azt hiszem utoljára

megnéztük a kicsi Tomot a szülés előtt.

- Nézd, mintha mosolyogna! Ez... gyönyörű... - Tom ámulva nézte a monitort, melyen a kisbabánkat

láthattuk. Tényleg úgy nézett ki, mintha mosolygott volna.

- Bizony! A kicsi Tom mosolyog. Adok is róla egy képet emlékbe. Pár óra múlva már élőben is láthatják

ezt a kis drágaságot. Ahogyan látom, megfordult, szóval minden rendben van. Megnézzük, hogy

hogyan áll a méhszája, aztán séta, séta, séta. És rengeteg lépcső! Könnyebb lesz a szülés, ha mozog

előtte egy kicsit, de ha erősek lesznek a fájdalmai, akkor nyugodtan maradhat majd itt is és pihenhet,

rendben?

- Rendben.

- Milyen sűrűk az összehúzódásai? – kérdezte miközben a méhnyakamat vizsgálta.

- Eddig fél óra alatt három volt, de annyira nem voltak vészesek.

- Nagyon jó. Nos, még csak négy centire van kitágulva, így várunk, amíg meg nem lesz a tíz centi.

Óránként megvizsgálom majd, de ha van valami gond, vagy ha hamarabb beindulna a szülés mint

ahogy várjuk, akkor Helen majd értesít engem. – nézett mosolyogva a nővérre.

- Köszönjük doktornő!

- Szívesen. Akkor találkozunk egy óra múlva! – amint mind a ketten elhagyták a szülőszobát, Tom

azonnal megcsókolt.

- Tényleg bent szeretnél lenni? – néztem rá csodálkozva. Tom tényleg nem bírja a vér látványát. A

terhességem előtt vizsgálatokra mentünk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy minden rendben

van Tommal is és velem is. Vérvétel előtt teljesen bepánikolt, falfehér lett, rosszul érezte magát, és

nem akart bemenni a terembe. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy hárman fogták le a vérvételnél.

Szemeit csukva tartotta addig, amíg le nem vették a vért, de amint felállt és meglátta a kis fiolákat,

azonnal összeesett. Ez történt akkor is, amikor véletlenül elvágtam az ujjamat főzés közben. Pár perc

múlva tért csak magához, miután lábait az égnek emelve feltartottam, hogy a fejébe szálljon a vér.

- Igen! Azt hiszem, hogy ki fogom bírni. Ha mégsem, akkor pedig majd kivisznek onnan. De

mindenképpen meg akarom próbálni.

- Tudom, hogy sikerülni fog! Ha Helen férjének sikerült, akkor te is ki fogod majd bírni. Majd

mellettem állsz, és fogod a kezemet, amíg nyomok.

- Persze, hogy eltörd a kezemet? Tudom én, hogy- hogyan megy ez. Ilyenkor a fájdalom miatt olyan

erős lesz a szorításod, hogy észre sem veszed, milyen erősen szorítod a kezemet.

- Erős férfi vagy te, ki fogod bírni. Vagy inkább Frau Bergmann mögött szeretnél állni, egy kamerával a

kezedben, hogy felvedd, ahogyan kibújik a pici?

- Na, azt már nem. Tudod, hogy nem bírom a vért. De Helennek igaza van, nem hagyhatom ki azt az

élményt, hogy én pillanthassam meg először a fiamat!

- Tom...

- Mondd szívem!

- Meg kell nekem ígérned valamit.

- Mit? – mélyen a szemeibe néztem, megfogtam a kezeit, majd kis hatásszünet után folytattam.

- Ha valami komplikáció adódna a szülés során, és ha veszélyben lenne az életünk, azt akarom, hogy

helyesen dönts. Ha választani kell, hogy kettőnk közül kit mentsenek meg, azt akarom, hogy a fiunkat

válaszd Tom!
- Hogy micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan! – döbbenten nézett rám, de én tartottam magam

ehhez.

- Tom, azt akarom, hogy a gyermekünk felnőjön. Tudom, hogy nehéz döntés, de nagyon szépen

kérlek, ígérd meg, hogy őt választod majd. Ez az egy kérésem van csak, és szeretném, ha megígérnéd

ezt nekem. Azt akarom, hogy őt válaszd!

Tom ereiben meghűlt a vér. Hogyan kérhet ilyet tőle a számára legeslegfontosabb ember az

életében? Őt szereti a legjobban, és ha elveszítené, belehalna. El sem tudja képzelni az életét Sam

nélkül, azt meg végképp nem, hogy beleegyezzen abba, hogy hagyják őt meghalni az asztalon, és

mentsék meg a kicsit, akit a nő nélkül képtelen lenne felnevelni. Beleroppanna a hiányába, egyedül

nem lenne képes felnevelni a fiúkat, hiszen akárhányszor rá pillantana, mindig az eszébe jutnának a

történtek. Az életében egyetlen egy nő van, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeret,

és nem akarja őt elveszíteni. Gyermekük még lehet, de nem tudja elképzelni a jövőjét Sam nélkül.

Tudja, hogy amikor döntenie kell, helyesen fog dönteni.

- Rendben. Megígérem neked!

- Köszönöm Tom! Istenem, annyira szeretlek! – szorosan megöleltem őt, tudtam, hogy meg fogja

tenni azt, amit kérek tőle. Nem hagyhattam, hogy a kisbabánk ne kapjon lehetőséget arra, hogy éljen.

Én éltem, igaz nehéz döntés volt a saját életemet latba vetni a kicsiért, de anyaként úgy érzem, hogy

ennyit tennem kell érte, ha szükséges.

Tom felült mellém, majd szenvedélyesen megcsókolt. Szorosan összebújtunk, szinte egy

centiméternyi hely sem volt közöttünk. Csókunkat egy halk kopogás zavarta meg.

- Sziasztok drágáim! Bejöhetek? - az ajtó szűk résén Simone kukucskált be.

- Persze, gyere csak!

- Hogy vagyunk? – ült le arra a székre, ahol eddig Tom ült.

- Remekül! Mindjárt indulok sétálni. Most még nem vészesek a fájásaim, de remélem, hogy hamar túl

leszek ezen az egészen komplikációk nélkül.

- Ezt mindannyian reméljük drágám! Na, vedd csak fel a köntösödet, és gyerünk sétálni! – adta ki a

parancsot, majd Tom felállt, és kikereste a táskából a vörös köntösömet, melyet még évekkel ezelőtt

kaptam tőle mikulásra. Felhúztam a mamuszomat, ezután kiléptünk a folyosóra. Jó volt látni, hogy

mind itt vannak velünk.

- Ohó, itt az anyuka! Merre tartasz? – kérdezte Gordon, miután megpuszilt.

- Nem tudom. Szerintem ez remek alkalom arra, hogy bejárjam a kórházat. Szigorú sétára vagyok

fogva, úgyhogy a folyosókat kell rónom, amíg be nem indul a szülés. Jöttök ti is?

- Persze! Amúgy is kajás vagyok, be kell néznem a büfébe. – állt mellém Georg, majd belém karolva

lassan elindultunk a büfé felé. Mivel a szülészet a harmadikon volt, a büfé meg a földszinten, ezért

kifejezetten követeltem, hogy lépcsőzhessek egyet. Ha a doktornő szerint hatásos, akkor benne

vagyok. Igaz, az egyik fordulóban meg kellett, hogy álljak, mivel éppen fájásom volt, ami nem is

volt gyengének nevezhető. Két kézzel támaszkodtam a korlátnak, amíg el nem múlt a fájdalom és a

szédülés.

- Szívem teljesen elsápadtál, biztos, hogy ne menjünk vissza? Nem akarom, hogy bajod legyen... -

nézett rám aggódva Tom, miközben az arcomat simogatta.

- Biztos. Kicsit megszédültem, de most már kezd elmúlni. Jól vagyok. – lassan kiegyenesedtem,

miközben a szemeimet behunyva hosszan kifújtam a tüdőmből a levegőt. – Mehetünk!

Lassan leértünk a büféhez, de én direkt nem mentem közel hozzá, ne hogy megérezzek valamilyen

illatot, amely felkavarhatná a gyomromat. Ráadásul nem is ehettem a szülésig, szóval nem akartam

megkívánni semmit sem. Megkértem a többieket, hogy amíg esznek, addig tartsák távol magukat

tőlem.

Végül úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni a kórház bejárata elé Tommal. A hátamra

terítette a pulcsiját, majd kézen fogva sétáltunk az elektromos ajtó elé. Amint kinyílt az ajtó, egyből

megcsapott a téli hideg levegő, viszont az émelygésemnek nagyon jót tett ez a friss hűvös levegő.

Tom mögém állt és szorosan átkarolt, hogy ezzel is melegítsen engem. Mindig is féltett, most főleg

nem akarta, hogy megfázzak. Fejemet a vállára hajtva élveztem a hideg levegőt, ám a fiúk hamar

végeztek az evéssel, így Simone szólt, hogy most már menjek be, mert jobb lenne inkább a szülészet

folyosóján sétálnom.

Egyre több volt az összehúzódásom az elmúlt egy órában. Egyszer a szülészet folyosóján mászkáltam,

máskor az ágyon feküdtem, azután a széken ültem... egyszerűen nem találtam meg a számomra

megfelelő pozíciót, szinte percenként kértem bocsánatot mindenkitől, amikor pozitúrát kellett

váltanom. Ugyan is minden percben követték minden egyes lépésemet, és azt lesték, hogy hogyan

tudnának a kedvemben járni, és hogyan tudnák egy kicsit megkönnyíteni a vajúdásomat.

-Sam drágám, nem kell bocsánatot kérned. A fiúk lehet, hogy nem, de én átérzem, hogy most mit

élsz át. Hidd el, nekem sem volt egyszerű a vajúdás, főleg, hogy ikreim voltak. Nekem sem volt jó

semmi sem, ami kényelmesnek vagy jónak tűnt, mégsem volt az. Ilyenkor már egyre több lesz a

fájásod, hamarosan vége lesz ennek az egésznek. Csak még egy kicsit tarts ki! – miközben bátorított,

a hátamat nyomkodta, Tom pedig legyezett engem, hogy minél több levegőt kapjak.

Így könnyebbnek éreztem a levegővételt, ami megnehezítette egy kicsit a dolgomat az-az volt, hogy

kegyetlenül meleg volt a kórházban. Bár lehet, hogy csak én éreztem így... Helen nővér pár perc

múlva megjelent, a szokásos 10 perces ellenőrzésre. Minden egyes 10 perc letelte után egyre jobban

bíztatott, hogy már ennyivel is közelebb vagyok a végéhez, és hamarosan már csak egy emlék lesz a

vajúdás, és átveszi a fájdalom helyét a mérhetetlen boldogság.

Frau Bergmann is megjelent az órás vizsgálatra, így Tomon és Simone-on kívül mindenki elhagyta a

szobámat.

- Na lássuk a kis lurkót! Hmm, ahogy érzem, már nyolc centire kitágult. Fél órán belül be kell, hogy

induljon a szülés. Herr Kaulitz, ahogy hallottam, szeretne bent lenni a szülésnél.

- Igen! Ha lehetséges. – mosolygott a doktornőre Tom.

- Még nézünk hamar egy ultrahangot, aztán szerintem kezdhetünk készülődni.

- Amint a kis képernyőt nézegette, lassan eltűnt az arcáról a mosoly. Megijedtem, hogy ne adj isten

történt valami a babával. Mivel elfordította a képernyőt és a nővérrel együtt tanulmányozták a

látottakat, ezért nem tudtam, hogy mi lehet a gond.

- Doktornő, van valami gond? – kérdeztem aggódó hangon, mire Frau Bergmann mosolyogva

megnyugtatott.

- Dehogy is Sam kedves, nincs semmi gond. Nos, végeztünk is. Én megyek, és előkészítem a műtőt,

és bemosakszom. Helen, amint két percesek lesznek a fájdalmak, azonnal hozzák fel. Simone,

kérem, jöjjön velem. Mivel Tom Sam mellett marad, ezért magának mondom el az instrukciókat az

elkövetkezendő fél órára. Hamarosan túl lesz rajta Sam, csak még egy kicsit tartson ki! – mosolyogva

megfogta a kezemet, majd Simoneal és Helennel az oldalán kisétáltak a szobából.

- Tom úgy aggódom, biztos, hogy van valami gond! Láttad az arcát? Biztos, hogy valami nincs

rendben... - egyre jobban kezdtem bepánikolni, viszont Tom megnyugtatott.

- Drágám, nem lesz semmi gond hallod? Ha a doktornő azt mondja, hogy nincs gond, akkor nincs

gond. Lehet, hogy pár pillanatig nem mozdult meg a kicsi, és ezért hitte azt, hogy baj van. Ne aggódj

szívem. – hiába nyugtatott engem, tudtam, hogy ő is fél. Jól mondják, hogy egy anya megérzi, ha van

valami baj a gyermekével. Én is úgy éreztem, hogy nincs minden rendben, de próbáltam nyugtatni

magamat, hogy biztos kezek között vagyok, és hogy már csak fél óra van hátra.

Viszont Tom sem volt nyugodt. A látszat, a mosolygós arc, csalóka volt. Legbelül ordított, félt, hogy

bármelyikünknek baja esik. Reszketett az idegtől, ezt palástolva a mellkasomra hajtotta a fejét, hogy

még véletlenül se lássam, ahogyan remegnek a kezei. Félt.

Pár perc múlva Simone lépett be a szobába.

- Mit mondott a doktornő? – szegezte egyből neki a kérdést Tom. Simone egy kicsit zaklatott volt, de

biztos voltam benne, hogy csak ideges.

- Minden rendben van, annyit mondott, hogy a következő fél órában csak pihenj, és ha lehet, ne

mászkálj.

- Rendben. A többiek?

- Kint vannak. Nem akarnak zavarni téged, hagyni akarnak pihenni a szülés előtt. Igazuk is van, fel kell

töltődnöd. Pihenj, kimegyek én is. Tom itt lesz veled. – miután megpuszilta a homlokomat sietve ki is

ment.

- Valami nincs rendben Tom. Menj ki, és kérdezd meg. Tudom, hogy direkt nem akarja elmondani,

hogy ne zaklasson fel a szülés előtt, de tudnom kell, ha van valami! Kérlek, menj ki, és kérdezd meg!

Helen úgy is mindjárt visszajön, hogy figyeljen rám.

- Jól van. De szerintem nem kell aggódnod életem, minden rendben van. – adott egy nyugtató csókot,

majd lassan kisétált a szobából. Ahogyan sejtettem Helen azon nyomban be is jött hozzám.

- Na, hogy vagyunk?

- Egyre sűrűbbek és erősebbek a fájások, azt hiszem öt vagy négy percesek.. de most sokáig tartanak.

- Ez így szokott lenni. Szerintem 15 percen belül indulunk a szülőszobára. Tom nemsokára visszajön.

Eközben kint Tom a többieket próbálta faggatni, hogy mit is mondott valójában a doktornő, mivel

tudja, hogy nem véletlenül hívta ki az anyját beszélgetni.

-Elmondaná végre valaki, hogy mi folyik itt? Tudom, hogy valamit nem mondtál el, anya kérlek,

mondd el, hogy mi folyik itt, aggódom!

Simone szomorú arccal nézett aggódó fiára, majd közelebb lépett hozzá, s miután kezeivel megfogta

Tom remegő kezeit, halkan belekezdett.

-Azért nem szabad már járkálnia, mert rátekeredett a kicsi nyakára a köldökzsinór, így császározni

fogják Samet, hogy megmentsék a kicsi és Sam életét.
- Hogy micsoda? – Tom teljesen elsápadt, egy pillanatra meg is ingott, viszont Bill mellette állt, így

támaszt adhatott neki. – Ezt nem hiszem el... ez.. ez hogyan lehetséges?

- A doktornő szerint lehet, hogy a járkálás miatt tekeredett rá a nyakára a köldökzsinór, viszont lehet,

hogy azért, mert nagyon virgonc gyerek, és sokat forgolódott az anyja hasában. Így viszont nem

lehetsz bent a szülés alatt, ugye ez egyértelmű. Nem lesz semmi baj hallod? Minden rendben lesz,

szóval nyugodj meg. Samnek semmiképpen sem mondhatod el ezt Tom, hallod? Fel fogja idegesíteni

magát, így is fél, ne bolygassuk meg jobban az idegeit. Nyugodtnak kell lenned, amikor bemész hozzá

érted? Nem láthatja meg rajtad az aggodalmat, mert bepánikol, és az sem neki, sem a gyereknek nem

lesz jó.

- Nem fog menni...

- Dehogynem! Bemegyek én is veled, csak kérlek, legyél nyugodt! – ebben a pillanatban kinyílt az

ajtó, majd Helen lépett ki rajta.

- Kezdődik! A fájásai egyre sűrűbbek, már lassan percenként jönnek. Már szóltam a doktornőnek, azt

hiszem ideje lesz elbúcsúzni Tom. Persze nem véglegesen, kb. egy óra múlva újra találkozhatnak!

Tom lassú léptekkel indult be a szobába, az anyja noszogatására. Az arcára erőltetett egy mosolyt,

majd felém nézett, éppen egy fájással küszködtem, de felé nyújtottam a kezemet, hogy jöjjön minél

hamarabb közelebb hozzám.

- Kezdődik Tom! Hamarosan szülők leszünk! El tudod ezt hinni? Alig várom, hogy a kezemben

tarthassam őt! – erőtlenül mosolyogtam rá, a fájások kiszívták minden erőmet, nem tudom, hogy mi

lesz velem a műtőben...

- Én is örülök drágám, hidd el! – egy csókra maradt csak időnk, hiszen megjelent Helen egy férfi

ápolóval a sarkában, hogy a műtőbe vigyenek.

- Tom! Emlékszel, hogy mit ígértél? – mélyen a szemeibe néztem, miközben a kezét szorongattam.

- I-igen, emlékszem. – suttogta elhaló hangon.

- Remélem, hogy be fogod tartani, amit kértem! Kétlek Tom... Tudom, hogy fáj, de ha szükséges, meg

kell tenned nekem!

- Tudom. Szeretlek kicsim, hallod? Imádlak, te vagy életem szerelme, és tudnod kell, hogy bármi is

történjen odabent, szeretni foglak, és örökké neked és a kicsinek fogok élni!

- Tudom életem, tudom... én is szeretlek! – egy utolsó és szenvedélyes csókot váltottunk, majd

kitoltak a szobából.

A folyosón mindenki mosolygott rám, és ahogyan tudtak, megpusziltak engem, ezzel is bátorítottak.

Tom végig a kezemet fogta és mélyen a szemeimbe nézett, amíg a műtőhöz nem értünk. Tudtam,

hogy nem lesz semmi gond, mivel bent lesz velem a szülésnél, és ő fog erőt adni nekem. Miatta

fogom végig csinálni. A műtő előtt még váltottunk egy utolsó csókot, mivel a műtőben már ezt nem

tehetjük meg, mivel Tomon maszk kell, hogy legyen, ha bent akar lenni.

-Bent találkozunk szívem! – mosolyogva néztem rá, majd lassan kicsúsztak a kezeink egymás

szorításából.

 Amint bezárult Sam mögött az ajtó, azonnal kitört belőlem a felgyülemlett feszültség. Hangosan

zokogni kezdtem, Bill és anya azonnal átöleltek engem, a többiek pedig szavakkal bátorítottak.

- Tom, nem lesz semmi baj hallod? Nyugodj meg, minden rendben lesz, te is tudod, hogy jó kezekben

van! – nyugtatta barátját Gustav.

- N-nem tudjátok, hogy mit ígértetett meg velem... - a sírás miatt szaggatottan, alig érthetően

beszéltem.

- Szívem, mit mondott neked? – kérdezte anyu, miközben a hátam simogatta, hogy nyugtasson..

- Megígértette velem, hogy ha szükséges, akkor őt hagyják meghalni, és a kicsi életét mentsék meg!

Bent a műtőben mindenhol sürgölődő nővérek voltak bent, és az én kedves szülésznőm, Frau

Bergmann.

- Nos, Sam, hogyan érzi, készen van? – nézett rám a kezeit maga előtt tartva.

- Igen, készen vagyok. Tom mikor jön be? – kérdeztem egy hangos nyögéssel félbeszakítva a

mondataimat.

- Tom nem jön be Sam.

- Tessék!? – azonnal felültem az ágyon, de a következő fájásom miatt vissza is kellett, hogy feküdjek,

ugyan is borzasztóan fájt.

- Sam, van egy kis gond a gyerekkel. – ez az a mondat, amit egyetlen egy leendő anya sem akar

hallani a szülés előtt. Egyből ideges lettem, a pulzusom az egekben volt, kapkodni kezdtem a levegőt.

– Először is, nyugodjon meg, rendben? Az a gond, hogy a köldökzsinór rátekeredett a gyermek

nyakára, így az megfojthatja őt, ha természetes úton születik. Meg kell, hogy császározzuk, így mind a

kettejük életét meg tudjuk menteni.

- Ez lehetetlen, hogyan történhetett ez? – ordítottam fel a fájdalomtól.

- Majd elmondom a műtét után, de most el kell, hogy altassuk, ugye megérti. Minél hamarabb meg

kell, hogy szülessen a gyermek, így nem lesz maradandó károsodása. Kezdhetik az altatást! – miután

rám adták a gázmaszkot, egyből szédülni kezdtem az altatógáz miatt. Viszont mielőtt elaludtam

volna, az utolsó ember, aki az eszembe jutott, az Tom volt. Miután elaludtam, azonnal becsöveztek,

majd elkezdték a műtétet, ez alatt Tom és a fiúk kint idegeskedtek.

- Hogyan kérhetett ilyet? Ugye nem ígérted meg neki Tom? Tudom, hogy nagyon vártátok és nagyon

szeretitek a kicsi Tomot, de gyermeketek még lehet, érted? Borzasztóan nagy hiba lenne, ha a gyerek

mellett döntenél Tom. Gondolj bele, mint mondtam, gyereketek még lehet, de Samből csak is egy

van. El akarod őt veszíteni?

- Megígértem neki anya... nem szeghetem meg az ígéretemet, ha megtenném, miután felébred és

megtudja, hogy nem tartottam be a szavamat, lehet, hogy egy életre meggyűlöl engem. Szereti a

fiunkat, és azt mondta, hogy szeretne neki esélyt adni az életre akkor is, ha az övét kell odaadnia

érte.

- Tom, ez nevetséges. Miért gyűlölne meg? Szereted őt, ő is szeret téged, túl fogjátok ezt élni.

Egyébként meg miért beszélünk a kicsi haláláról? Ez nem fog megtörténni, Sam és Tomi jó kezekben

vannak. Hidd el nekem, ez a nő a legjobb szülész nőgyógyász az országban, ezért írattalak be titeket

hozzá. Nem lesz semmi gond, hallod? – anya próbált minél jobban vigasztalni, de sajnos nem nagyon

sikerült neki.

10 perc múlva Helen nővér jelent meg a műtő ajtajában, és azonnal felénk vette az irányt. Azonnal

felugrottam, és szinte letámadtam a törékeny nővért.

- Mi történt? Ugye minden rendben van?

- Tom, kérem, nyugodjon meg!

- Hogyan nyugodhatnék meg!? A feleségem a műtőasztalon van, és a gyermekemnek rátekeredett

a köldökzsinór a nyakára! Marhára nyugodt vagyok! – idegesen ordítottam rá a nővérre, de Helen

tudta, hogy nem rá haragszom, egyszerűen csak félek...

- Tudom, hogy mit érez, de...

- Dehogy tudja, hogy mit érzek! Egyszerre mind a kettejüket is elveszíthetem, egyáltalán nem tudja,

hogy mit érzek!

- Tom, most már elég legyen, hagyd már beszélni! Helen, mi történt? – anya egy pillanat alatt

lecsitított, és igazat adva neki hagytam, hogy Helen beszéljen.

- Probléma lépett fel a műtét alatt. Amikor felnyitottuk Samet, észrevettük, hogy a gyermek

már nincs életben. Sajnálatos módon a köldökzsinór olyan erősen tekeredett rá a nyakára, hogy

elszorította az ütőerét, így nem jutott vér és oxigén az agyba. Őszintén sajnálom Herr Kaulitz...!
Helen mihelyst közölte a rossz hírt velünk, részvétét kinyilvánítva azonnal visszasietett a műtőbe,

magára hagyva a döbbenettől és fájdalomtól terhes családtagokat és rokonokat. A műtő ajtó

becsukódása után teljesen összeomlottam. Nem lehet, hogy tényleg bekövetkezett az, amire Sam

gondolt. Valamelyiküket el fogom veszíteni. Térdeimből egy pillanat alatt kiment az erő, erőtlenül

estem rá velük a hideg és kemény csempére. Természetesen anya és Bill megpróbáltak felállítani, de

nem sikerült. Tehetetlenül néztem előre, miközben szemeimet kövér könnycseppek hagyták el. Végül

Georg és Gordon ültettek fel az egyik fal mellett álló székre. Arcomat a tenyereimbe temettem. El

sem hiszem, hogy ennyi hónapon keresztül vártuk a kicsit, szerettük őt az első pillanattól fogva, erre

most egy komplikáció miatt elveszítjük őt. De még így is velem marad az életem legeslegnagyobb

kincse, aki nem más, mint Sam.

Samet egy óra múlva tolták ki a műtőből. Megnyugtattak mindenkit, hogy teljesen rendben van.

Örültünk ennek, ám kicsi halálhíre miatt egyáltalán nem volt felhőtlen az örömöm. Amíg be nem

tolták őt a szobájába végig fogtam az úton a kezét, közben az arcát figyeltem. Bele sem merek

gondolni, hogy hogyan fogja feldolgozni a történteket, ha felébred... mindenképpen el kell, hogy

mondjam neki, hogy mi történt, de félek, hogy lelkileg teljesen összeomlik.

Erősen kábán ébredtem fel az altatásból. Eleinte csak néhány pittyenést hallottam, melyek a

rám kötött gépekből jöttek. Később viszont hallottam pár hangfoszlányt, melyek remélhetőleg

a családtagjaimtól jöttek, valamint az ablakok felől gyéren beszűrődő fény csóvái bántották a

szememet.

Amint Tom észrevette, ahogyan ébredezem, azonnal az arcomat kezdte simogatni, közben

szólítgatott engem, hogy minél hamarabb magamhoz térjek. Édes hangját meghallva megnyugodtam.

Biztos voltam benne, hogy minden rendben van.

- Tom... - szinte lehelve mondtam ki a nevét.

- Itt vagyok kicsim, hallod? Itt vagyok! – hallottam a hangján, ahogyan mosolyog, majd egy puszit

adott az arcomra. Viszont azon nyomban vissza is aludtam az altató hatása miatt.

Kb. 2 óra múlva kezdtem el újra ébredezni, ekkor már viszont ébren tudtam maradni. Amint

kinyitottam a szemeimet, Tomot és a többieket nem láttam sehol sem, viszont Simone nézett kifelé

az ablakon a szürke égre.

- Simone... - szólítottam meg halkan.

- Istenkém drágám felébredtél? – szaladt oda azonnal hozzám.

- Igen, azt hiszem, hogy most sikerült. – mosolyodtam el. – Hogyan ment a műtét? Hogy van a kicsi?

És hol van Tom? – tettem fel egymás után a fontosabbnál fontosabb kérdéseket.

- Tom elment a többiekkel kávézni, addig én itt maradtam veled.

- És a kicsivel mi van? Mi történt a műtét alatt? – kezdtem egyre idegesebb lenni, mivel Simone

egyáltalán nem akarta elmondani, hogy mi történt. – Beszélj már kérlek, bármi is legyen az, tudnom

kell róla!

- Tudod... a kicsi nyakára rátekeredett a köldökzsinór, és...

- Ezt tudom, de hogy van? Ugye minden rendben van? Nagyon szépen kérlek, beszélj már! – sírva

ordítottam rá Simonera, aki könnyek között fogta tenyerei közé a kezemet, majd a szemeimbe

nézett.

- Elveszítettük a kicsit Sam... a köldökzsinór megfojtotta őt, még mielőtt a doktornő meg tudta volna

menteni az életét. Annyira sajnálom kincsem... - amint ezt meghallottam, még keservesebb sírásba

kezdtem, mint azelőtt. Simone szorosan átölelt engem, de ez egyáltalán nem segített a fájdalmam

enyhítésén. Erős szorítás éreztem a mellkasomban minden egyes levegővétel után, úgy éreztem,

hogy egy világ omlott össze bennem a hír hallatán. Pedig annyira, de annyira szerettem volna őt...

annyira vártuk már, hogy megszülessen, és e kezeinkben tarthassuk a kicsi Tomot... Gondoskodni

akartunk róla, már szinte mindent elrendeztünk, hogy teljesen felkészültek legyünk az érkezésére.

Minden az én hibám... talán ha nem erőltetem annyira a lépcsőzést, és inkább pihenek, akkor nem

mozgolódott volna annyit a hasamban ahhoz, hogy ez megtörténjen.

Pár perc múlva Tom jelent meg az ajtóban, nyomában a többiekkel. Amint meglátta, hogy Simone

nyakába borulva sírok, azonnal hozzám sietett. A többiek inkább jobbnak látták, ha kint maradnak,

és inkább magunkra hagynak minket. Simone is miután nyugtatóan megpuszilt elengedett, majd ő is

kisétált a szobából, ezután óvatosan bezárta maga után az ajtót.

- Kicsim... - ült le azonnal mellém, ezután szorosan megölelt.

- Nem hiszem el, hogy ez történt Tom! Nem hiszem el... - mondtam zokogva, miközben a vállára

hajtottam a fejemet. Szorosan megölelt, majd nyugtatás képen a hátamat kezdte simogatni.

- Csss.. nyugodj meg, hallod? Most nem kellene felzaklatni magadat. Tudom, hogy fáj kicsim, nekem

is fáj, hidd el... - suttogta könnyek között – De most erősnek kell lennünk, érted?

- Hogyan lehetnék erős Tom? Most halt meg a kisfiunk... - horkantam fel hirtelen.

- Tudom, de te is nagyon jól tudod, hogy lehet még gyermekünk Sam. És hidd el, borzasztóan örülök

annak, hogy legalább a te életedet megmentették. Szerinted én nem sírtam értetek a műtő előtt?

Szerinted nekem nem fáj annyira a közös gyermekünk elvesztése, mint neked? Dehogynem. De

megpróbálok erős lenni, legalább a te kedvedért. Nem akarom, hogy összeomolj, hallod? Erősnek kell

lenned!

Miután az orvosok megbizonyosodtak a felől, hogy már minden rendben van velem, hazaengedtek

a kórházból. Tom minden nap bent volt nálam a látogatási idő elejétől a végéig. Egy percre sem

hagyott magamra, és hiába megígértem neki, hogy kitartok, és erős leszek, nem sikerült. Volt, hogy

órákon keresztül sírtam, ő pedig nem akart hazamenni a látogatási idő végeztével, hanem minden

áron velem akart maradni éjszakára. Viszont azt sikerült elérnem, hogy hazamenjen, és pihenjen.

Pokolként éltük át azt az egy évet, amíg nem sikerült lelkileg talpra állnunk. Én legalábbis. Naphosszat

magamba roskadva ültem a gyerekszobában elhelyezett hintaszékben. Egyszerűen nem bírtam onnan

felállni, sokszor még egy pár falat ételt is kínzás volt letuszkolni a torkomon. Pár hónap alatt 15 kilót

fogytam, az utóbbi időkben az orvosok azt mondták, hogy ha így folytatom, anorexiás leszek.

Viszont a barátaim és a családtagjaim támogatásával sikerült összeszednem magamat. Lassacskán

helyre jöttem, viszont a legtöbb lelki segítséget természetesen Tomtól kaptam. Ha nem lett volna

velem, talán bele is őrültem volna abba, hogy elveszítettük a kicsit.

Másfél év elteltével éreztük azt mind a ketten, hogy készen állunk egy újabb megpróbáltatásra.

Természetesen mondanom sem kell, hogy állandóan idegeskedtem minden miatt, ami

csak veszélyeztetheti a baba egészségét. Odafigyeltem mindenre, amire csak lehetett, és a

teherbeesésemet követően 9 hónap múlva, szinte napra pontosan megszületett a kicsi Benjamin.

Azóta már eltelt három év. Sebesen suhantak el az évek, ez alatt a kicsi Beni rengeteget nőtt. A

szemeit az apjától örökölte, a világos szőke haját pedig tőlem. Mire mi is rászántuk magunkat

Tommal egy újabb gyerekre, addigra Bill is összeszedte magát, megkérdte a barátnője kezét, és ők

is bevállaltak egy virgonc, mosolygós gyerkőcöt. Mindössze két nap van a két gyerkőc születésnapja

között, bár szerintem ez nem meghatározó abban, hogy nagyon jól kijönnek egymással. A kicsi Alex

széles mosolyát az apjától örökölte, ha bármit meg lát, ami tetszik neki, azonnal mosolyra húzódik a

szája.

Így 3 év elteltével közösen játszanak kint a kertünkben. Az apukáikkal karöltve versenyeznek, hogy

melyikük tud nagyobb hóembert építeni. Természetesen később Annabelle és én is beszálltunk a

játékba. Ekkor törtek elő belőlem az emlékeim. Az, hogy mennyire szerettem kint játszani a hóban, és

az, hogy pont ilyenkor mennyire vártuk azt, hogy megszülessen a kicsi Tom. Talán már nem is kell újra

sokat várni rá?

Vége.