Csak egy pillantás

Íme egy novellám :) Egy versenyre írtam, remélem tetszeni fog nektek :)

 Ez a klip ihletett meg. Gyönyörű :

Csak egy pillantás

Egy apa lány kapcsolat minden lány életében fontos és számot tevő. Sokan nem tapasztalják meg ezt az érzést, valaki apa nélkül nő fel, valakinek pedig hiába van,  nem törődik vele. Súlyos hiba, ha  a családot áldozza fel a karrierje miatt, egy gyerek nem nőhet fel szülői támogatás nélkül. Mégis sok család szenved egy szülő hiányában, van hogy kettőben. 

Az én apukám  mindig is szeretett és törődött velem, pedig volt hogy hónapokig nem láttam, tömegszámra írtam neki leveleket, már ha megkapott egyet  a sok közül, ugyan is nem egyszer fordult elő, hogy a levél vissza jött, mert nem jutott el a katonai bázisukra. Ritkán, de amikor csak tudtunk, kamerán keresztül beszéltünk, volt hogy egy perc után valami miatt megszakadt a kapcsolat, sokszor nem is tudtunk róla semmit. Szörnyű volt a bizonytalanság, de legbelül tudtam hogy megtartja  a szavát, és haza jön hozzánk. 

-Kincsem, amit mondtam, soha ne felejtsd el!  - mielőtt kilépett a házból, leguggolt és az ölébe vett

Mélyen beszívtam  a bőrkabátja és parfümje illatát, attól féltem hogy elfelejtem milyen volt, attól féltem hogy egyszer nem jön vissza, attól féltem hogy nem lesz többé ez az illat.

-Vissza jössz, mert megígérted!  - mondtam  

-Igen, a szavamat adtam, neked és a mamának!  És tudod, hogy apu mindig betartja az ígéretét, ugye?  -  furcsa volt, úgy éreztem a hangja más volt, kétségbeesett

Ma már tudom, hogy nem szabadott volna elengednem, nekem kellett volna megvédeni. 

-Apu, tudod mi a szülinapi kívánságom?  -  megtörültem a szememet.

-Na mi?  -   egy szomorú mosollyal oldalra tűrte a hajamat

-Azt szeretném hogy haza gyere. Semmi mást, csak hogy itt legyél velünk, hogy együtt fújjuk el a szülinapi gyertyáimat, hogy rajta legyél a szülinapi videón, és hogy este, mikor lefekszek aludni, még utoljára felköszöntsél. Ezt szeretném.   -  minden egyes búcsúzásnál egyre nehezebb volt, minél idősebb voltam, annál többet zokogtam a hiánya miatt.

Mikor kisebb voltam, csak azt vettem észre hogy egy nap hirtelen eltűnt, aztán hosszú idő után újra  a kedvenc bőrfoteljében ült, ölében velem, az egyetlen kislányával.

-Olyan nagy lány vagy már. Tíz éves leszel, kincsem, de apu nem tud holnap haza jönni. -   a tekintete már nem hogy szomorú, de elkeseredett és fájdalmas volt

Amint ezt kimondta, zokogásba kezdtem, és szorosan átöleltem. Nem akartam elengedni, nem akartam hogy újra egyedül hagyjon.

-Ne haragudj, kincsem, kérlek. -  az arcát apró vállaimra hajtotta, éreztem hogy a könnyei eláztatják a felsőmet

-Ne menj el!  - mondtam elkeseredetten

Szorosabban ölelt magához.

Mindig is tudtam hogy  erős,  tartja magát még akkor is ha búcsúzásról van szó, de akkor valami megváltozott. Mintha tudta volna hogy nem tér vissza, tudta, de mégis elment.

-Erős kislány vagy Cassie, egy nap olyan leszel mint én. - mondta  -  Mivel nem leszek itt a szülinapodon, most szeretném átadni az ajándékot.  -  felállt, majd  a gardrób felé sétált és kivett belőle egy kék csomagolású dobozt, hatalmas kék masnival megkötve,  majd felém nyújtotta -  Boldog Születésnapot kislányom!  - leguggolt, majd a kezembe adta

Megtörültem a szememet, majd  a doboz felé nyúltam és óvatosan kivettem a kezéből

A doboz egy baseball sapkát rejtett, pont ugyan olyat, amilyen neki is volt. Tört fehér színű, közepén egy  fekete sassal.

Kivette a kezemből, majd a fejemre rakta.

-Erős vagy mint apa, és legyőzhetetlen. - mondta, majd megsimogatta az arcomat, és egy puszit nyomott a  fejemre

Erős és legyőzhetetlen, erős és legyőzhetetlen.

Láttam ahogy távolodik, ahogy beül a kocsiba és elmegy, láttam ahogy utoljára rám néz, és azt mondja:

-Erős és legyőzhetetlen.

Mert akkor láttam őt utoljára. Leges legutoljára.

Mert nemsokkal azután hogy elment, egy nap, mikor egyedül voltam otthon, valaki csengetni kezdett.

 Lassan a bejárat ajtóhoz mentem, majd kinyitottam. Két autó állt a házunkkal szemben, és három egyenruhás férfi állt a lépcső alján.

Szótlanul néztem rájuk, mikor is az egyik ellépett a másik kettő mellől, és  felém tartott.

Álltam a tekintetét, tudtam hogy történt valami, még sem szólaltam meg.

Csak vártam.

Aztán az egyik egyenruhás megállt előttem, majd leguggolt, és a kezében lévő baseball sapkát nyújtotta felém.

Az Övé volt. Apa sapkája, ugyan az, mint amit én kaptam tőle a születésnapomra.

Csak néztem, néztem az egyetlen dolgot, ami a legjobban  emlékeztetett rá, és tudtam. Tudtam, hogy hazudott, tudtam hogy megszegte a szavát. 

Még sem jön haza, soha többet. Mikor elment, akkor láttam őt utoljára.

Leges legutoljára. 

Mégsem voltam erős és legyőzhetetlen, mert egy pillantás kellett hozzá hogy megértsem, és elfogadjam hogy nincs többé, és soha nem jön vissza.

Csak egy pillantás, és a sorsom meg pecsélődött 

Tizenöt évvel később esküt tettem a hazámért és a bajtársaimért. Esküt tettem hogy segíteni fogok az embereken a szükségben, esküt tettem hogy megvédem a bajtársamat és a hazámat akár az életem árán is. 

Úgy, ahogy Ő tette, az életét adta, a becsület és önfeláldozás előtt hajolt meg, ellenszegülve egy másik esküjének.

Hogy haza jön.

Az ünnepség alatt csak is az apámra tudtam gondolni, vajon büszke lenne rám, büszke lenne  egy szem lányára akit erősnek és legyőzhetetlennek nevezett? Akihez ez volt az utolsó szava?

A tömegben megláttam anyám arcát, aki könnyekkel küszködve integetett nekem, majd magasra emelte  a sapkát, ami az Övé volt. Úgy éreztem mintha ott lett volna, ott volt mikor megkaptam a katonai rangot, ott volt mikor felolvasták a nevemet, ott volt, mikor vigyázva álltam, és titkon egy könnyet ontottam, mert sikerült. Talán egyszer én is olyan leszek mint Ő. Erős, de soha sem legyőzhetetlen. Nincs legyőzhetetlen ember, nem létezik, soha nem is létezett.

-Büszke vagyok rád,Cassie! - anya potyogó könnyekkel ölelt magához, mikor az ünnepség végén  teljes harci díszben  álltam előtte, mint egy igazi katona.

-Köszönöm anya. -  mondtam

-Apa büszke lenne rád!  - suttogta, majd egy puszit nyomott az arcomra

Halványan  elmosolyodtam. 

-Olyan jó volna ha itt lenne velünk. - mondtam - Hogy kimondja. Büszke vagyok rád!

Anya gyengéden eltolt magától hogy a szemembe nézhessen.

-Mindig is büszke volt rád Cassie! És ez így is marad! -  mondta

-Igen, így marad. - suttogtam, majd a tekintetem anya kezében lévő sapkára vándorolt

-És mikor indultok?  - kérdezte 

-Ma este. Kaptunk öt óra kimenőt, úgy hogy elmehetnék ebédelni, mit szólsz hozzá?  - kaptam el a tekinetetemet

Anya furcsán nézett rám.

-Rendben, menjünk. - mondta 

Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd a kijárat felé indultam, magam mögött hagyva a tömeget.

Miután hazamentünk, civil ruhába öltöztem és anya kedvenc éttermébe mentünk ebédelni. Egész úton nem szóltunk semmit, én némán figyeltem az utat, Ő pedig  a kezében lévő dobozkát szorongatta, amiről fogalmam sem volt hogy mi lehet.

Az étteremhez érve leparkoltam, majd mikor kiszálltunk a kocsiból, anya megállított.

-Cassie, szeretném ha ezt a pár órát amit még együtt töltünk, ne beszéljünk sem a rossz dolgokról, sem  a katonaságról. Szeretném ha jól éreznéd magad, kincsem!  - mondta

Igazából nem értettem hogy miért mondja ezt, de bólintottam. Aznap volt a húszon ötödik születésnapom, és bár tudtam  hogy este jó időre elutazom, próbáltam én is csak a jó dolgokra gondolni. Nehéz vol, ennyi év után is.

Mikor beléptünk az étterembe, óriási tömeg fogadott, egy hatalmas "Boldog Születésnapot Cassie" felirattal. 

Egy szót sem tudtam szólni, nem számítottam rá, hogy meglepetésbuli fog várni.

-Boldog Születésnapot!  - sorjában jöttek hozzám az emberek gratulálni születésnapom és a kinevezésem alkalmából. Még Harry Davidson is.

-Gratulálok Cassie!  - adott két puszit 

-Én is gratulálok neked, Harry! - ő is akkor kapta meg katonai rangját, mint én.

Kb. öt évvel lehetett idősebb nálam, és volt egy kisfia is, aki pár hónappal ezelőtt töltötte be a nyolcat.
Fiatalabb volt, mint én, mikor elvesztettem az apámat.
-Ne haragudj, de mennem kell! Megígértem Adamnek hogy ezt a pár órát vele töltöm. Majd még úgy is találkozunk!  -  mondta
-Persze, menj csak. - mosolyodtam el - Köszönöm hogy eljöttél!

Akik azt mondják szörnyű a háború, mert sokan meghalnak, igazuk van. Persze hogy igazuk van, hiszen naponta halnak meg úgy emberek, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Abban a reményben mentek el, hogy a családjuk valamikor megbocsájt nekik, amiért itt hagyta őket.
Vajon a családos apák mit mondanak a gyermeküknek, mikor kimennek az ajtón? Vajon hitegetik őket? Vajon velük sírnak? Szörnyű az elmúlás, szörnyű ha könnyezünk. Szörnyű ha egy ember meghal.
Sok minden lejátszódott bennem, ami az elmúlt tizenöt évben történt, sok mindent  kellett átgondolnom, feldolgoznom, megértenem hogy egyszer minden megváltozik akár jó, akár rossz irányba.
Düh, kétségbeesés, szomorúság, honvágy  - mindet megtapasztaltam már a szörnyű robbanások közepette , mikor az ember akár egy pillanat törtrésze alatt a földre kerülhet, és élettelen teste még utoljára az otthonába vágyódik. Ha csak egy pillanatra.

-Cassie, fedezz!  - Harry felém fordult, én pedig bólintottam
A semmiből tűnt fel az ellenség, mikor gyógyszereket akartunk átszállítani egy másik bázisra, de még út közben ránk támadtak. Az egyik kocsit felrobbantották, valószínűleg  mindenki meghalt, mert még jajveszékelést sem hallottunk.
Harry és én az egyik kocsi mellett voltunk, nem maradt sok lőszerünk, de Ő ragaszkodott hozzá, hogy üssünk rajtuk, mert nem maradtak sokan, a legtöbbet  megöltük, így nagyobb esélyünk volt, hogy élve kijussunk onnan.
-Nem, ne menj ki, mindjárt jön a segítség!  - mondtam
-Csak fedezz, Cassie!  - mondta
Felállt, és lőni kezdett, megállás nélkül. Minden olyan gyorsan történt, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy abba marad a fegyverek ropogása, majd Harry felém néz, és elmosolyodik.
Kétségbeesetten néztem rá, majd felálltam.
-Megöltük őket.  - mondta
Elindultam felé, mikor hirtelen újabb lövéseket hallottam, szinte reflexszerűen lefeküdtem a földre, majd a fegyveremért nyúltam, és a felbukkanó ellenségre kezdtem tüzelni, aki pár másodperccel később holtan zuhant a porba.
Harry felé kaptam a  fejem, majd ordítani kezdtem.
-Harry!  - kúszni kezdtem a porban, és a mozdulatlan test felé siettem
Harry nem mozdult.
Az ölembe raktam a fejét, majd körbe néztem. Láttam a távolból közeledő kocsikat, akik a megmentőink voltak.
-Itt a segítség, Harry! Tarts ki!  -  kétségbeesetten néztem ide - oda, mikor hirtelen elkapta a kezemet.
-Cassie. -  már a szájából is folyott a vér, de megpróbált beszélni
-Csak tarts ki, Harry! Nem hagyhatsz itt, megértettél?  - a hangom hisztérikus volt, kétségbeesett voltam
-Cassie.. kérlek add ezt oda Adamnek!  -  a kabátja alá nyúlt, majd  a nyakáról letépte  a dög cédulát, és a kezembe nyomta.
-Ezt add oda a fiamnak!  - mondta
-Harry, kérlek! Nem adhatod fel! Megígérted neki, hogy haza mész, nem igaz?  -  a szememből ömleni kezdtek a könnyek. Nem akartam látni, hogy Harry feladja, és megszegi az ígéretét.
-Cassie, kérlek! Add oda neki!  - szorította meg a kezemet -  Sajnálom!
-Nem, nem hagyhatod itt őt, kérlek. Mi lesz vele? Harry!  -   kiabálni kezdtem
-Mondd meg neki hogy szeretem! Mondd meg  neki, kérlek!
-Megígérted neki! Ne szegd meg a szavad!
-Nem szegem meg. Vigyázok rá!

Vajon Ő is ezt mondta? Vigyázok rá? Vigyáz rám? Vigyáz rám úgy, hogy én nem láthatom? Hány gyereknek kell felnőnie apa nélkül? Hány gyerek kap naponta rossz hírt?
Ott álltam a ház előtt, kezemben a  cédulával, amit Harry a kezembe adott. Csak álltam, és néztem. Tettem egy lépést, majd mikor az ajtóhoz léptem, beugrott egy emlék kép. Egy kislány volt benne, aki mozdulatlanul várta, amint az előtte álló egyenruhás kimondja a szót, amitől azóta rettegett, mióta az apja először elment. A lánynak csak egy pillantás kellett, tudta hogy vége. Amitől félt, bekövetkezett.
Vettem egy mély levegőt, majd az ujjamat a csengőre raktam és megnyomtam a gombot.
Nem telt bele pár másodperc, és az ajtóban megjelent egy aprócska kisfiú, éppen akkora volt, mint az emlékeimben lévő kislány.
Rám nézett,  és mozdulatlan maradt. Levettem a katonai sapkámat, majd kinyitottam a tenyeremet.
Lepergett előtte minden, tudta hogy mi történt.
Adam tekintete a kezemhez tévedt, majd újra a szememre.
Úgy nézett rám, mint a kislány tízen öt évvel ezelőtt az egyen ruhás tisztre. Lepergett előtte minden.
Csak egy pillantás kellett hozzá.
Láttam ahogy apró arcán végig folyik egy könny, majd még egy, és még egy. Sírni kezdett, én pedig lehunytam a szememet.
Pedig mindketten megígérték, mégis megszegték az esküket.
Elég volt egy pillantás is.

"Egy katona mindig parancsokat követ, de egy harcos csak a szívét követi."