A véletlen nem létezik 1. rész Egy életre szóló barátság és ami utána van

Újra itt vagyok és nem mondhatjátok hogy sokat voltam el ;) Elhoztam nektek a már régen beígért új történetem első részét. Kíváncsian várom a véleményeteket bár azért csalódott vagyok hogy senki nem jelez vissza, mintha rajtam kívül senki nem olvasná ezt az oldalt.... :( Mikor fog megeredni a nyelvetek? :P :D Kíváncsian várom a visszajelzéseteket. Mindenkinek jó olvasást! :D

A véletlen nem létezik

1. rész

Egy életre szóló barátság és ami utána van....

Azt mondják az ember igazán tud szeretni...
Tud szeretni testvért, anyát, családot, szerelmet... és barátot.
Mert minden amit életünkben átélünk, egy baráthoz fűző emléket ébreszt fel bennünk. Egy emlék amelyet soha nem felejtünk, életünk végéig elkísér minket.
Néha elképedve figyeltem az olyan embereket akik azt állították hogy nincs legjobb barátjuk akikkel megbeszélhetik a gondjaikat, akik mindig megvigasztalják őket és kiállnak mellette mikor mindenki cserbenhagyja és földbe tiporja.
"Ilyen nem létezhet..." gondoltam magamban
Lehet akár lány akár fiú barát de kell lennie egynek mindenféleképpen. Nincs élő ember aki e nélkül életben maradhat, ők agyják a levegőt, a reményt, a kitartást, a szeretetet és a megbocsátást feltétel nélkül.
Magát az életet.....

Mikor kislány voltam egyedül éreztem magam akárhányszor kivittek a szüleim a játszótérre. Nem voltak barátaim, már 7 évesen sem akartam a felszínes, másokat kigúnyoló lányok társaságában lenni.
Emiatt persze sokat piszkáltak, kinevettek akárhányszor elmentem mellettük, úgy érezték ha nem tartozok hozzájuk sehova ne tartozzak, kigúnyoltak akármilyen ruhám vagy játékom volt, megaláztak a többi gyerek elött.
Egyszer aztán túl messzire mentek, iskola után, mint minden nap anyukám levitt a játszótérre és míg ő a többi szülővel azzal volt elfoglalva hogy milyen üzleti útról jött vissza apámmal és mikor mennek megint egy másikra addig engem a többi akiket én csak úgy neveztem: "a gyermekláncfűrészek" újra kipécéztek maguknak.
- Hallod, te? Ugye tudod hogy ide nem jöhetsz le? Ez a mi játszóterünk. Megértetted?- hajolt felém az egyik barna hajú lány és kitépte a kezemből a labdát amivel játszottam
-Add vissza.- szólaltam meg
Nevetni kezdtek.
-Ez most már az enyém ha nem haragszol.- kezdte nézegetni a labdámat majd újra felém fordult
-Most pedig tűnj innen, megértetted?- mondta
Bár a szüleim nem sokat foglalkoztak a nevelésemmel de azt tudtam hogy milyen ha az embert megbántják és élvezik ha fájdalmat okoznak neki. Nem szerettem az ilyeneket...
Határozottan felemeltem a fejem majd felálltam és megszólaltam.
-Add vissza a labdámat vagy megbánod.- mondtam
Meglepődtem a hirtelen jött önbizalmamtól de jól esett.
-Hogy mit mondtál?- lépett felém az egyik göndör szőke hajú lány mire a barna hajú elé tartotta a kezét és gúnyosan elmosolyodott.
-Tudod te hogy én ki vagyok?- szólalt meg fenn hangon
-Nem is akarom tudni.- mondtam
-Melissa vagyok, és nagyon nem szeretem az olyanokat mint te.- mondta
-Én meg az olyanokat mint te.- vágtam vissza- Úgyhogy add vissza különben megnézheted magad.
Újra felnevettek.
-Hát..-szólalt meg Melissa- Vedd el ha tudod.- a szája gúnyos mosolyra görbült és egyik kezéből a másikba dobálta a labdámat.
Mély levegőt vettem. A szememmel követni kezdtem a labdát és tettem egy lépést előre mire Melissa felnevetett.
-Ugyan már... Ezt te se gondolhatod komolyan.- mondta
Nem néztem rá, csak a labdát figyeltem és hirtelen rávetettem magam Melissára de nem voltam olyan gyors. Nem vettem észre hogy kirakta elém a lábát, én pedig elestem benne, felhorzsolva az államat és a térdemet.
Gúnyosan nevetni kezdtek.
-Én megmondtam lúzerkém.- mondta Melissa majd rám dobta a labdát és fölém hajolt.
Ekkor megjelent egy fiú. Ismertem őt az iskolából de csak látásból, soha nem beszéltem vele. Nem is ismertem...de odajött és megállt közvetlenül mellettem.
Megfogta a vállamat és óvatosan felsegített mikor nekem már folytak a könnyeim a megaláztatástól.
-Jól vagy?- kérdezte halkan és megsimogatta a hátam
A többiek csendben figyeltek mire Melissa megszólalt.
-Te meg mit keresel itt? Mit képzelsz?- kérdezte fenn hangon
-Nem, te mit képzelsz?! Hagyjátok békén őt.-mondta a fiú
Felnevettek.
-Igen? És miért tennénk ilyet? Ki vagy te hogy megmondd hogy mit csináljak? Pont ÉN?- mutatott magára gőgösen
-Te egy beképzelt és elkényeztetett kislány vagy aki élvezi ha másokat terrorizálhat. Elég korán kezded, harmadikosan.- mondta a fiú és védelmezően elém állt
Melissa fújtatni kezdett mint egy pulyka és dühösen rám meredt.
-Semmi közöd hozzá, mit foglalkozol ezzel a lúzerrel?- bökött felém
-És te mit foglalkozol azzal hogy én mivel foglalkozom. Törődj a magad dolgával és hagyd békén őt.- mondta
-Mert ha nem?- kérdezte Melissa
-Nem szokásom lányokat megütni de ha nem hagyod őt békén kitépem a hajadat és a kezedbe adom.- mondta
Melissa hátra hőkölt és nyelt egyet. Mintha megijedt volna..
Halványan elmosolyodtam.
Melissa ekkor újra rám nézett.
-Még találkozunk.- mondta majd hátra dobta a haját és a gyülekezetével együtt hátat fordított és elindult a másik irányba.
A fiú ekkor hátra fordult és megszólalt.
-Minden rendben van? Nem kell félned.- mondta
-Köszönöm.- mondtam lehajtott fejjel a felsértett térdemre nézve.
Követte a tekintetemet és óvatosan átfogta a vállamat.
-Nagyon fáj?- kérdezte
-Nem..- mondtam
-Egyedül jöttél ide?- kérdezte
-Nem, ott van anyukám.- böktem a tőlünk messze álló padra ahol a szülők ültek.
-Odavigyelek hozzá?- kérdezte
-Nem, nem akarok odamenni.- mondtam megakadva
-Hát jó... Gyere, üljünk le.- odavezetett a homokozó pereméhez és leültetett majd ő is leült mellém.
-Nyugodj meg Lana.- mondta
Lana? Honnan tudja a nevemet? Hiszen nem is ismer...
Felemeltem a fejemet és kérdőn néztem rá.
-Honnan tudod a nevemet?- kérdeztem
Aranyosan elmosolyodott.
-Apukám a te szüleid vállalatánál dolgozik és egyszer találkoztunk az irodában. Hallottam hogy apukád Lananak hív. Meg ugye egy iskolába járunk.- mosolygott
-Én nem emlékszem hogy láttalak volna téged az irodaházban.- mondtam szipogva
-Mert csak én láttalak.- mosolygott és megsimogatta a hátamat- A nevem Nick.
Halványan elmosolyodtam.
-Örvendek Nick. Én Lana vagyok.- mondtam mire felnevetett
-Nagyon örülök Lana.
Nick magasabb volt nálam, barna szeme és kusza sötétbarna haja volt. Nem tűnt esetlennek, magabiztos tartása rendíthetetlennek mutatta.
-Köszönöm hogy segítettél.- mondtam még egyszer
-Nincs mit Lana. Ismerem Melissát, az osztálytársam és tudom hogy milyen önző kis dög.- mondta
Felkaptam a fejem.
-Harmadikos vagy? És az ő osztálytársa? Nem félsz tőle?- kérdeztem
Nick felnevetett.
-Nem félek tőle,a fiúk nem félnek a lányoktól.- mosolygott ezzel kivillantva fehér fogsorát.
-De megvédik őket más lányokkal szemben?- kérdeztem
-De csak ha megérdemlik.- mondta
-És én megérdemlem?
-Igen, te megérdemled.- mosolyogva megfogta a kezemet és átölelt.
Ekkor eszembe jutott hogy milyen lehet ha az embernek van barátja, van aki ki áll mellette és megvédi..


Nick lett az én másik felem, az, aki hiányzó részemet kitöltötte és vigyázott rám ahogy én is rá. Azon a napon meg pecsélődött a barátságunk, éreztem hogy ha vele vagyok magamat adom feltétel nélkül, és nem kell megjátszanom amit mások elvárnak tőlem. Ő és én, csak mi ketten Örökké a legjobb barátok leszünk.
Az általánosban, bár nem jártunk egy osztályba minden szünetben, lyukasórán együtt voltunk, iskola után együtt tanultunk és játszottunk. Aztán mikor Nick nyolcadikban elballagott volna év végén szándékosan rontott irodalomból ezért megbuktatták és következő évben az én osztályomban kezdte az utolsó évét ezúttal velem. Nick mindig is kitűnő tanuló volt, csak is azért "buktatta" meg magát hogy együtt mehessünk gimnáziumba.
Mikor ezt megtudtam hozzá vágtam egy könyvet.
-Te normális vagy? Megbuktál? Mi van veled?- kérdeztem
-Most meg mi van?- nevetett jókedvűen- Nem is örülsz?
-De, örülök de akkor is. Hogy bukhattál meg? Miattam?-kérdeztem
-Még szép hogy miattad kicsi Lana.- húzta meg az orromat mire belecsíptem az oldalába
-Nicky, te nem vagy normális. Mit fognak szólni a szüleid?- kérdeztem
-Az engem nem érdekel.- vonta meg a vállát vigyorogva mire csóválni kezdtem a fejemet.

Az évek teltek, a gimnázium öt éve alatt Nick és én tervezgetni kezdtük a nagy betűs életet ami természetesen a megfelelő egyetemmel kezdődik... Legalábbis a szülők szerint.
Mikor már két éve gimisek voltunk Nick egy nap azzal jött iskolába hogy az apám kirúgta az apját az irodából.
-Hogy mi? Mivan?- kérdeztem rá még egyszer mint aki nem hallotta elsőre
-Mondom Lana! Apád kirakta őt. És most nem tudjuk mi lesz. Apám azt se tudja miért rúgta ki, ő volt a legjobb embere.- mondta Nick
-Akarod hogy beszéljek vele? Én meggyőzhetem.- mondtam
-Nem, Lana. Nem kell.- mondta Nick
-És most haragszol rám?- kérdeztem mire felkapta a fejét
-Hogy mi? Dehogy, kicsim. Rád soha nem tudnék haragudni ezt te is tudod. Különben is, ez a felnőttek dolga, oldják meg egyedül, nem?- húzott közel magához és egy puszit adott a homlokomra

Akkor még túl hiszékenyek voltunk, de idővel kiderült hogy egyáltalán nem képesek megoldani a problémáikat. Nick apja sehol nem kapott állást, nem vették fel sehova, munkanélküli maradt. Csak az édesanyja dolgozott de abból a kevés óvonői fizetésből nem tudtak megélni hárman. Aztán Michael lába alól kicsúszott a talaj, alkoholba folytotta a bánatát és egész nap a TV előtt ült nem törődve a körülötte történő dolgokkal.
A gimnázium végére engem felvettek a Floridai egyetemre, míg Nick sehova nem jelentkezett, már iskola után rögtön dolgozni indult hogy besegítsen otthon. Úgy érezte nem hagyhatja cserben a családját.
Nem láttam, egyik napról a másikra mintha eltűnt volna, míg én a visszapillantó tükörből láttam a gyermekkorunkat és az emlékeket amelyekkel elindultam a nagybetűs élet felé az egyetemre.
A legjobb barátom nélkül.
De ennek már hat éve.....