Novella/ Élet a halál után 5. rész

Sziasztok, megjöttem. Elhoztam nektek a Novellám 5., egyben befejező részét. A továbbiakban igyekszem hozni a  folytatásokat, csak először ezt szerettem volna befejezni, mit szóltok hozzá?

Élet a halál után

5. rész

A tekintete halálra rémített.

-Hogy mi van? - kérdezett vissza

-Tom.. - kezdtem bele

-Az nem lehet, nem halhatsz meg. - állt fel 

-Én nem..

-Elie, miről beszélsz? Nem adhatod fel.. - nézett rám könyörögve

Ha tudta volna hogy mennyit küzdöttem és hogy nem is akarom feladni.. de ha egyszer nincs esélyem? Nem vagyok isten, nem vagyok mindenható, nem tudom semmissé tenni. Pedig élni akarok..

-Mondjam azt, hogy beletörődtem? - kérdeztem halkan

-Nem teheted. - parancsolt rám

-Már megtettem. -vágtam rá hirtelen
Tom farkas szemet nézett velem, a tekintete rémült volt, mintha felzaklattam volna.
-Tom? - nyílt az ajtó, és belépett rajta Ness, értetlen arckifejezéssel
Lehunytam a szemem.
-Elie? Mi folyik itt? -  kérdezte mit sem értve
-Én.. ne haragudj. - szólalt meg Tom, majd kikerülve Nesst, kisietett az ajtón, magára hagyva értetlen menyasszonyát és engem.
Kínos volt, nem akartam a szemébe nézni.
-Elie? -   lépett közelebb hozzám  -  Mi ez az egész? Mi folyik itt?

-Nem akarok hazudni. - szólaltam meg halkan, könnyes szemekkel
-Akkor ne tedd. - miért volt ez a nő ilyen kedves velem? Hiszen soha nem ismertük egymást, csak véletlenül egy szobába raktak minket.. nem értettem.
-Pihenni akarok, kimerültem. - suttogtam erőtlenül
Ness halványan elmosolyodott, majd megfogta a takarómat és feljebb húzta.
-Akkor pihenj.

***

Egy üres szobában ébredtem. Egyedül voltam, nem láttam sem Nesst, sem pedig Tomot.

Megijedtem.

Miért hoztak engem ide? Miért kell életem utolsó időszakát egyedül töltenem?

Összeszorítottam a szememet és próbáltam visszatartani előtörő sírásomat. Nem nagyon ment.

Hangosan zokogni kezdtem.

-Miért? Miért velem? Miért kellett? -   kiabáltam elkeseredetten összekuporodva a kórházi ágyon

Egyedül éreztem magam, nem számíthattam senkire. Kezdtem beleőrülni a tudatba hogy egyedül kell végig csinálnom.

-Miért ilyen nehéz? -  remegni kezdett az ajkam, majd a kezeimmel átöleltem a testem

-Elie..    -  egy hangot hallottam az ajtó felől

Az orvosom állt ott, kezeiben egy dossziéval. Közelebb jött az ágyamhoz, majd leült mellém.

-Elie.. -  kezdett bele

-Igen, tudom. Sajnálja, együtt érez, részvéte?   -   a hangom gúnyosan csengett

Megtörültem a szememet, nem akartam hogy így lássanak. Gyengének, még ha igazuk is lett volna.

-Nézze, én csak egy orvos vagyok. Kötelességem nem együtt érezni a betegekkel, soha, mert az gyengévé tesz, érti? Maga szerint nem borzadok el, egy agyonvert gyermek láttán, vagy ha behoznak egy csecsemőt mert kidobta a saját anyja? Én is csak ember vagyok, Elie.. -  mondta  - De ha nem vagyok erős, az a beteg életébe is kerülhet. De mikor magára néztem... az jutott eszembe.. hogy lehet egy ilyen fiatal lány ennyire magányos, összetört. Maga túl hamar beletörődött hogy meghal..

-Ez nem igaz. Harcoltam eleget. - vágtam rá

-Nem, Elie, nem eleget. Vannak még csodák ebben az igazságtalan világban, és vannak emberek akik hisznek is benne. 

Felültem.

-Nem, számomra már nincsenek. - nem bírtam vissza tartani a könnyeimet  - Befejeztem. Beletörődtem hogy így fogok meghalni, hogy egyedül maradok, hogy nincs már esélyem. Az elején még hittem benne, de már nem. Már nem...

Az orvos szótlan maradt.

-Még most sem értem minek kellett bejönnöm ide. Hiszen nyilvánvaló... már úgy is végem. Csak haza akarok menni.   -  mondtam halkan

-Miért nem hívja fel a szüleit?  

-Minek? 

-Az embernek azért vannak a szerettei hogy segítsék. Hogy ott legyenek egymásnak, kölcsönösen. 

-Ők már rég elengedtek engem. 

-Nem hiszem hogy az ember ilyen hamar és egyszerűen megtudna válni a gyermekétől..

-Pedig igen. És jól is tették.  -  a dosszié felé nyúltam, de az orvos rárakta a kezét a mappára

Kérdőn néztem rá.

-Az eredményei változatlanok. Nem javultak, de nem is rosszabbodtak.

Fáradtan lehunytam a szememet, majd megszólaltam.

-Haza megyek.

***

-Bill, te jó ég -   csapta be maga mögött az ajtót Tom

-Mi az ? Mi történt Nessel? Baj van? Tom, mondj már valamit.. -  állt fel idegesen Bill a kanapéról

-Ness, Ness jól van, nincs semmi baja..  De tudod kivel találkoztam? Tudod kivel?

-Tom, nyugodj már meg. Ülj le.   -  fogta meg bátyja vállát, majd leültette

-Én nem, én hibát követtem el mikor elhagytam. Hogy lehettem ekkora hülye? 

-Tom, miről beszélsz?  -  Bill értetlenül nézett ikrére, akinek könnyezni kezdett a szeme

-Te jó ég, Tom.. Mi a fene történt? Kiről beszélsz?  

-Elie kórházban van. 

-Elie? Hogy találkoztál vele? MI ez az egész? 

-Bill.. haldoklik. És feladta.

***

Hetek teltek el.. a munkahelyemen felmondtam azzal az ürüggyel, hogy elköltözöm a városból. Nem vártam meg hogy kérdőre vonjanak, csak összepakoltam a cuccaimat és kisétáltam az ajtón.

Saját magamat sem értettem, a magánytól féltem, mégis  egyedül akartam lenni. Elfogadtam, nincs visszaút.

A kezembe vettem a telefont és tárcsázni kezdtem egy számot.

-Haló.. -  szólt bele egy női hang

-Anya..   -  szóltam bele síri hangon

-Elie?    -   lepődött meg  hirtelen  -  Miért hívtál?

-Én.. én..  -    a hangom elcsuklott

-Elie, ne szórakozz már megint. Évek óta nem is vagy ránk kíváncsi, most miért hívsz? Elie? Elie.. 

-Én csak.. hallani akartam a hangodat.   -  suttogtam

-Ennyi? -  a hangja cinikusan csengett  

A számhoz kaptam a kezemet, ezzel visszatartva a sírást, majd egy hirtelen mozdulattal lecsaptam a készüléket.

Hisztérikusan felálltam, majd zokogva a kezembe vettem az első mozgatható tárgyat és a falnak csaptam. A hajamba túrtam, majd eszeveszett, kétségbeesett zokogásba kezdtem.

Úgy döntöttem véget vetek mindennek. 

***

Tom Kaulitz megállt az ajtó előtt. Azon gondolkodott hogy vajon bekopogjon? A szeme elé merjen kerülni? Hogy tehette ezt? 

-Szedd már össze magad. - szólt magára hirtelen erélyesen 

Felemelte a kezét és bekopogott.

-Elie. -  szólalt meg  -  Én vagyok az.   -  tette hozzá halkabban

Az ajtó nem nyílt, mocorgást sem vett észre a fiú, így megnézte nincs e nyitva az ajtó.

Megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.

Felhúzta a szemöldökét.

-Elie.. -  lépett be a lakásba, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.  - Elie, itt vagy? Én vagyok az, Tom. -  elindult a nappali felé

-Elie, én nagyon sajnálom. -  fogalma sem volt mit mondjon   -   Tényleg, kérlek..  

Mikor belépett a nappaliba, észrevette a földön fekvő lányt, akinek a kezében egy üveg és gyógyszeres doboz volt.

Tom odarohant és kétségbeesetten az ölébe vette  az eszméletlen lányt.

-Elie.. Elie mit tettél? Elie.. -  a kezébe vette az arcát, majd lerakta a földre, és próbált levegőt pumpálni mozdulatlan tüdejébe   -  Elie, kérlek, nem adhatod fel. Mégis hogy tehetted ezt? 

A lány csukott szemei nem mozdultak, ám  hirtelen kiesett a kezéből az üveg, és nagy csörrenéssel a földön landolt.

Tom könnybe lábadt szemekkel próbálta újra éleszteni, de mindhiába.

-Kérlek, kérlek..  -   elkeseredetten borult rá a lány mellkasára  -  Nem hagyhatsz itt.

A mellette lévő szekrényen megszólalt hirtelen a telefon.

-Itt Elie, hagyj üzenetet. 

A sípszó után megszólalt egy férfi..

-Elie, én vagyok az.. A minap felkerestem az egyik régi barátomat, aki Angliában dolgozik. Elküldtem a leleteit, és azt mondta, ha oda tudunk menni, megvizsgálná.. azt mondta, még van remény. Meg tudja gyógyítani.  Nem fog meghalni! 

"Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka."

Victor Hugo