Novella/ Míg a halál el nem választ

Mint azt ígértem, hamarosan jelentkezem. Hát itt vagyok. Elkészült a novellám, immár a harmadik. Kíváncsi vagyok mit szóltok majd hozzá, remélem olvasható lett.
Sokat dolgoztam vele, már majdnem beleőrültem mert nem akart jönni az ihlet, de végül sikerült - reményeim szerint olvasható lett. :D
Nagyon kíváncsi lennék hogy mit szóltok hozzá, szükségem lenne a véleményetekre :)
Addig is minden jót kívánok nektek.

Míg a halál el nem választ

Szereplők:

Hannah Kenway ( Leighton Meester )

Tom Kaulitz

Bill Kaulitz

Simone Kaulitz - Trümper

Gordon Trümper

Míg  a halál el nem választ

-Még ezek után is elvennél feleségül?  - könnyes szemekkel méregettem a padlót
Tom hallgatott, majd sóhajtott és óvatosan átfogta a derekamat
-Megmondtam neked hogy nem hagylak magadra, főleg nem ezek után. Nem tudsz elriasztani magad mellől, és akár tetszik akár nem, holnap elveszlek feleségül. - Tom úgy beszélt mintha nem lett volna semmi gond- Szeretlek, te is tudod. - dünnyögte  a fülembe, majd egy apró csókot adott a nyakamra
-Én nem akarom hogy miattam feladd .... - kezdtem bele, de Tom rögtön közbe vágott
-Mit adnék fel? Te vagy a legfontosabb számomra. Nagyon szeretlek, és nem engedem hogy egyedül csináld végig. Itt leszek melletted és büszkén fogom mondani hogy  a feleségem vagy. - mondta
-Végig akarod nézni hogy lassan... - elcsuklott a hangom
-Css, nem lesz semmi baj. Nem vagy egyedül Hannah, itt vagyok neked. - suttogta
Az elmúlt hónapok mindkettőnk számára nehéz és elviselhetetlen volt, nem hittem volna hogy ennyi mindent képes kibírni a kapcsolatunk. Azt hittem mindennek vége, hogy elhagy, de mikor egy nap hirtelen elém állt és...

-Hannah  gyere hozzám feleségül, ígérem hogy soha többet nem fogsz szenvedni, nem engedem hogy bármi bajod essen, vagy hogy egyáltalán fájdalmat okozzanak neked. - Tom lenyelte a könnyét és csillogó szemekkel térdelt le elém
-Tom, kérlek ne nehezítsd meg, nagyon szépen kérlek. - mondtam könnybe lábadt szemekkel
-Én esküszöm hogy nem lesz semmi baj, nem akarom hogy csak úgy eltűnj az életemből azért mert... - kezdett bele
-Csak téged szeretnélek megóvni. - mondtam
-Engem nem kell megóvnod, én melletted akarok maradni mindvégig.
-Végig akarod nézni ahogy haldoklom, ahogy lassan.. - hangosan zokogni kezdtem
Tom felállt és a karjaiba zárt.
-Nem fogsz meghalni, érted?  - a hangja dühös és elkeseredett volt, próbálta tartani az előtörő sírását
-Az orvosok.. - kezdtem bele, de Tom közbevágott
-Az orvosok azt mondták hogy van esélyed, semmi olyasmit nem mondtak hogy megfogsz halni, azt mondták van esélyed a gyógyulásra.
-Nem sok...
-Kérlek, ne gondolj erre, kérlek. - Tom lehunyta a  szemét
Annyira elkeseredtem, nem hittem volna hogy 22 éves koromban leukémiát fognak diagnosztizálni nálam. Lehetetlennek tűnt, nem tudtam elhinni. Egyáltalán mennyi erre az esély? Miért pont velem kellet hogy történjen mikor boldog és elégedett voltam az életemmel, mikor szerelmes voltam...
-Szedd össze magad kicsim. - mondta Tom halkan - Én itt vagyok neked. Itt is maradok, nem hagylak el, ezt ne is kérdd tőlem.
-Fogalmad sincs minek teszed ki magad.
-Dehogynem. Szerelemből teszem mindezt, azért a lányért akit nagyon szeretek, és akitől azt szeretném kérni hogy jöjjön hozzám feleségül. - suttogta a fülembe
 
-Miért szerettél belém? - kérdeztem halkan
Tom halkan felsóhajtott.
-Mert mióta csak ismertelek, tudtam hogy a boldogságot keresed, mégsem volt senki sem méltó arra hogy megadja neked, nem tudott senki boldoggá tenni. Én mégis megpróbáltam, mindent megadok neked, bármit is szeretnél.  - mondta
-Nagyon szeretlek. - mondtam egy félmosollyal az arcomon
Tom halványan elmosolyodott.
-Én is. - csókolta meg a homlokomat
-Sokáig szeretnék ma fenn lenni. - mondtam
-Az nem tenne jót a gyönyörű kis arcodnak, nem szeretném hogy elaludj az igen alatt.. - mondta Tom
-Biztos hogy...
-Igen, biztos. Elvégre igent mondtál, én pedig szeretnélek boldoggá tenni bármi is lesz.
Halkan felsóhajtottam, majd felültem.
-Mik azok a hülye hagyományok? Hogy a menyasszony nem aludhat a vőlegénnyel az esküvő előtti éjjel? - kezdtem bele
-Valami ilyesmi, de ez baromság.  - ült föl ő is, majd szorosan magához húzott
-Nem, nem az. Nem szeretném hogy szerencsétlenség érjen, abból már úgyis kaptunk eleget. - motyogtam, majd kibontakoztam az öleléséből és felvettem a pulcsimat
-Akkor most elmész? - kérdezte
-Igen. Addig is... - hajoltam közelebb hozzá - Jó éjt szerelmem!
-Szeretlek. - csókolt meg - Találkozunk az oltárnál.
-Az oltárnál.. - visszhangoztam, majd elfordultam és lassan kisétáltam Tom szobájából

-Jó reggelt kincsem. Nagy nap a mai. - hallottam egy nyugtató hangot
-Simone... - mosolyodtam el
-Szia kicsim. Hogy vagy? - éreztem hogy leül mellém, majd a fejemet kezdte el simogatni.
-Jól. - hazudtam
Igazából majd szétrobbant a fejem, szinte egész éjjel csak gondolkodtam.
Féltem ettől a naptól, nagyon is féltem.
-Nem lesz semmi gond drágám. - mosolygott Simone
-Szeretem hogy ilyen optimista vagy. - ültem fel az ágyon
-Miért ne lennék az? Főleg ma, mikor az egyik fiam feleségül veszi azt a lányt akit én is nagyon szeretek. - mosolygott biztatóan
Igaza volt Simone-nak, már csak Tom miatt is muszáj végig csinálnom ezt az egészet.
Felsóhajtottam, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam.
-Semmi gond, drágám. - állt mögém Simone - Ne hagyd hogy a rossz dolgok tönkre tegyék a mai napot!
Simone mindig is megnyugtatott ha valami baj volt, mindig segített és tartotta bennem a lelket, így mikor megtudta hogy  beteg vagyok, eléggé kiborult....

-Az nem lehet, biztos tévednek.. - suttogta idegesen gesztikulálva
-Nem, nem tévednek. - ráztam meg a fejemet könnyes szemekkel
Simone elborzadva tekintett maga elé, alig tudott megszólalni.
-És... és Tom már tudja?  - kérdezte megakadva, majd megtörölte a szemét
-Még nem, te vagy az első. - mondtam halkan
-Ó, drágám...- suttogta, majd a hirtelen előtörő sírás elnémította
Ott álltam előtte tehetetlenül, próbáltam én is felfogni mindazt amire gondolni se mertem.
Miért történt ez az egész?
-Hannah.. - kezdett bele halkan - Én..
-Mindegy, Simone.. Én próbálok nem gondolni arra hogy esetleg..
-Ki ne mondd nekem azt a szót, megértettél? - szólt rám elkeseredetten, majd felém fordult és két kezébe fogta az arcomat, majd könnyes szemeivel méregetve halkan megszólalt.
-Nem lesz semmi gond. - suttogta, majd a homlokát az enyémhez szorította és szorosan a karjaiba zárt
14 éves korom óta ismertem Tomot és a családját, a szüleimmel sokat voltunk náluk, mindig is a második családomnak tekintettem őket, Simone- t úgy szerettem, mintha  a saját anyukám lenne, aztán mikor  a szüleim  3 évvel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben, teljesen kicsúszott a lábam alól  a talaj. Nem volt se testvérem, sem nagynéném, sem nagyszüleim - csak Ők voltak. Annyi mindenben mellettem álltak, mindenben amiben csak tudtak támogattak,  és mint ahogy Simone azt mondta..
-Mindig számíthatsz rám kicsim, bármi lesz is, én itt vagyok neked.

Amint ez az emlék beugrott, a szemeim megteltek könnyekkel, de én rögtön le is töröltem őket.
- Hannah, megérkezett a fodrász. - hallottam a hátam mögött Simone hangját, amint épp nyitja  az ajtót
Egy mosolyt erőltettem az arcomra és megfordultam.
Mosolyogva álltak előttem, a fodrász egy hatalmas táskával a kezében köszöntött.
-Jó reggelt Hannah. - mosolygott - Kezdhetjük?
Simone rám mosolygott, mire elindultam a szék felé és leültem a tükörrel szemben.
-Rendben. - mondta a nő, majd belesimított hosszú, sötétbarna hajamba
Én már az elején kijelentettem hogy nem szeretnék semmi extrát, semmilyen turbánt a fejemre.
-Gyönyörű hajad van. - húzta végig a hajkefét a hajamon
-Köszönöm. - mondtam halkan
Enyhe hullámokat csinált a hajamba, nem túl sűrűn, csak pár tincset. Nagyon tetszett a végeredmény, kifejezetten jól nézett ki a tükörképem.
Végezetül egy nagyobb, hajpántra hasonlító fejdíszt rakott a fejemre amire majd a fátyolt kerül rá.
-Kész is vagyunk. - mondta a nő
-Köszönöm. - mosolyogtam


-Tom, nem tudod hol van az öltönyöm? - nyitotta ki Bill az ajtót
Tom az ablaknál állt háttal öccsének, az inge könyékig fel volt tűrve és nem volt begombolva.
Az öltönykabátja a szék karfáján feküdt, gondosan összehajtva.
-Ott van az enyém mellet. - mondta
Bill a székre pillantott, majd elvette a fekete öltönyt.
-Köszi tesó. - fordult meg, majd mikor kiakart menni, egy pillanatra megtorpant
-Tom, minden rendben?  - kérdezte
Tom felsóhajtott, majd öccse felé fordult, aki aggódva méregette.
-Igen, minden rendben. - mondta
-Nem hinném. Mi a baj? - tett egy lépést Tom felé
Tom zsebre dugta a kezét, majd lehajtotta  a fejét.
-Én.. csak folyton arra gondolok hogy... mi lesz ezek után. Én mindig mellette maradok, azt szeretném hogy boldog legyen.
-Tom, miért rágódsz ezen? Nagyon szépen kérlek szedd össze magad. Nem lesz semmi gond, érted? Az esküvőd napja van. - mondta Bill
-Igen, tudom. Én próbálom is tartani magam, főleg mikor Vele vagyok, de az igazság az, hogy már én se bírom. Ez az egész... beleőrülök ha csak arra gondolok hogy... -csuklott el a hangja, mire Bill megragadta
-Tom, hagyd abba, szedd össze magad, hallod? Ne gondolj ilyesmikre, megértettél? Ez az egész mindegyikünknek nehéz, én tudom hogy mennyire elviselhetetlen, de ne gondolj arra hogy mi lesz. -  mondta Bill
-Bill... - Tom szeme könnyektől csillogott - Annyira szeretem, nem bírom ki...
Bill gyorsan átölelte és megpróbálta nyugtatgatni, de Tom nagyon zaklatott volt, egyszerűen nem bírta kordában tartani az érzéseit.
-Nyugodj meg tesó. Bármi is lesz tudod hogy én itt vagyok neked. - suttogta, mire Tom még szorosabban ölelte öccsét, aki nyugtatásképp csak ennyit mondott:
-Én mindig itt leszek Neked bátyó.

-Csodaszép vagy Hannah. - Simone-nak csak úgy csillogtak a szemei mikor megpillantott a menyasszonyi ruhámban.
Megfordultam hogy a tükörben szemügyre tudjam venni magam.
A ruhám nem volt habos babos, mégis gyönyörűen egyszerű és elegáns volt. Pontosan illett hozzám.
-És  most.. - állt mögém Simone - A fátyol.. - azzal az elegáns hajdíszre illesztette a fátyolt,majd az arcomra hajtotta
Elmosolyodtam.
-Gyönyörű vagy. - mosolyogva állt mögöttem, majd megfogta a kezemet és maga felé fordított
-Te vagy a legszebb menyasszony akit valaha láttam. - egy puszit nyomott a kezemre, mire szorosan magamhoz öleltem
-Köszönöm Simone... Mindent. - mondtam

Soha nem szerettük a felhajtást, az esküvőt sem kürtöltük világgá, mégis mikor a templomhoz értünk, nem mertem kiszállni a kocsiból, annyian voltak az épület előtt.
Simone megszorította a kezemet, mire ránéztem.
-Nyugodj meg. - mondta
-Mit keresnek itt? - suttogtam
-A sajtó..-  kezdett bele Simone rosszallóan
Felsóhajtottam.
-Semmi gond Hannah, gondolj arra hogy Tom már bent van és Rád vár, csak is Rád. - mosolygott rám biztatóan
Csakis Rám vár, azzal a megnyugtató és gyönyörű mosolyával,a csillogó szemeivel, védelmező karjaival.
Engem akar.
Enyhén megráztam a fejemet és Simone- ra néztem.
-Mehetünk? - kérdezte
-Mehetünk. - mondtam, mire nyílt az ajtó, én pedig kiszálltam a kocsiból
Rögtön a fényképezőgépek kattanásával és  rengeteg emberrel találtam szembe magam.
Próbáltam nyugodt maradni, hiszen a kocsi közvetlenül a templom bejárata előtt állt meg, így nem kellett átvágnom magam a tömegen.
Jó pár testőr is állt a bejárat előtt, akik rögtön mellénk szegődtek mikor a lépcső tetejére értünk.
A templom hatalmas volt... attól féltem hogy nem tudom megtenni azt a hosszú utat az oltár elé.
Simone megszorította a kezemet, mire beléptem a templomba, ő pedig szorosan mögöttem haladt.
Már láttam mindenkit, az egész násznépet, a tiszteletest, Billt, Gordont és Andreast..
Tom ott állt az oltár előtt kezeit a háta mögött tartva, mosolyogva nézett rám.
Elmosolyodtam.
Szeretem és ez a lényeg, nem hagyhatom hogy tönkre tegye a boldogságunkat ez az egész, nem akartam elveszíteni Őt, ahhoz túlságosan is szerettem.
Felcsendült a zene, Simone mellém állt és belém karolt.
-Készen állsz?  - mosolygott
.Igen. - mosolyodtam el, majd újra Tomra néztem, aki biztatóan rám mosolygott.
Simone- nal az oldalamon elindultunk a násznép között, akik felálltak és mosolyogva néztek végig rajtunk. Szinte senkit nem ismertem, mégis csillogó szemekkel mosolyogtak rám és biccentettek felém.
Jó érzés volt.
Bár hosszúnak tűnt az út, mégis mikor odaértem Tom mellé, megtaláltam a helyemet. Simone átadta a kezemet Tom kezébe, majd mellém állt, mint a tanúm.
Bill Tom mellől rám mosolygott, majd mikor a tiszteletes intett a násznépnek hogy üljenek le, felé fordultunk.
Belekezdett a szokásos esküvői beszédébe, de szinte nem is figyeltem rá, egész végig Tomot figyeltem.

Annyira gyönyörű volt, mindenhogyan szerettem, bárhogy is nézett ki, de elegánsan volt a legférfiasabb. Imádtam.

A fekete vászon nadrág, az elegáns fekete öltöny, a fehér ing és a világos szürke nyakkendő... mint ha egy James Bond filmből lépett volna ki.
-Gyönyörű vagy. - suttogta
Elmosolyodtam.
Mikor végre ahhoz a részhez ért...
- Igen.. -mondta Tom határozott hangon, végig a szemembe nézve
-És te, Hannah, akarod ezt a férfit házastársadnak, jóban rosszban, egészségben betegségben míg a halál el nem választ? - fordult felém a tiszteletes
Míg a halál el nemválaszt...
-Igen. - mondtam könnyes szemekkel Tomra nézve, aki még szélesebben elmosolyodott
Tom az ujjamra húzta a gyűrűt.

-Szeretlek. - mondta
Én is elvettem a gyűrűt, majd az ujjára húztam.
-Szeretlek. - mondtam könnyes szemekkel
A tiszteletes kijelentette hogy férj és feleség vagyunk, mire Tom megragadott a derekamnál fogva és egy mosollyal az arcán felemelte a fátylat, majd óvatosan megcsókolt.
A tömeg ujjongani kezdett, én pedig a könnyeimmel küszködve szorítottam magamhoz Tomot.
Boldog voltam, boldog voltam hogy Ő az enyém, tudtam hogy mellette teljes életet élhetek, még ha oly rövid is lesz..
Mikor ajkaink szétváltak, Tom félre söpörte az arcomba lógó kósza tincset és mosolyogva megszólalt.
-Szeretlek.
-Nagyon szeretlek. - mosolyogtam
Megfogta a kezemet és vezetni kezdett  a kijárat felé.  A templom előtt rengetegen álltak, szinte káprázni kezdett a szemem mikor az a rengeteg fényképezőgép kattogni kezdett előttünk. Tom szorosan magához húzott, majd kinyitotta a kocsi ajtót, én pedig beültem.
Mikor elindultunk a Kaulitz házhoz, Tom megszólalt:
-Boldog vagy?  - kérdezte
-Igen. - megfogtam a kezét
-Akkor én is. - suttogta, majd megcsókolt

-Biztos hogy jól vagy?  - csukta be maga mögött az ajtót Simone
-Igen, jól vagyok. - mondtam - Segítesz levenni a ruhát? - fordultam felé mosolyogva
Simone segítségével épségben lekerült rólam a hatalmas ruha, amit egy halvány kék estélyire váltottam.
Gyönyörű volt.
-Mindenki megérkezett. - mondta Simone
-Igen?  -fordultam felé  zavartan
Simone elmosolyodott.
-Lent várunk.  - mondta, majd egy biztató mosollyal az arcán kilépett az ajtón
Felsóhajtottam, majd leültem a tükörrel szemben.
Boldog vagyok? Igen!Szeretem Őt? Igen! Akarom a holnapot?
Félek...
Az arcomat a kezeimbe temettem, mire a telefonom csörögni kezdett.
Egy pillanatra megijedtem, és mikor  a képernyőre tekintettem..
-Ismeretlen szám.. - mondtam, majd megnyomtam a gombot és a fülemhez emeltem  a készüléket.
-Haló. - szóltam bele
-Hannah? Itt Dr. Wagner, azonnal beszélnem kell Önnel. Betudna jönni a kórházba?
Nagyot dobbant a szívem.
-Dr.Wagner.... én.. nem tudok, ma van ..... - kezdtem bele, de félbeszakítottam
-Kérem, nagyon sürgős volna. - hallottam az ideges hangját
Az ajkamba haraptam, és könnyek gyűltek a szemembe.
-Mi történt? - suttogtam
-Kérem, ez nem telefon téma... - kezdett bele
-Mit tudott meg?
-Hannah...
-Mondja el! - kiabáltam elkeseredetten
A vonal túlsó oldalán csend lett, azt hittem hogy az orvos kinyomta, de mikor felsóhajtott és megszólalt, a szívem majd kiugrott a helyéről.
-Megjöttek az eredményei.. mikor legutóbb nálam járt, nem hittem volna hogy ekkora a baj, azt hittem hogy pár kemoterápiás kezelés után rendbe jön, de ez....

-Mi? - kiabáltam a telefonba - Mondja már ki az isten szerelmére.

-Hannah, én nem hinném hogy..

-Hallani akarom!                                            

-Hannah, az állapota annyira rosszabbodott, hogy még jobb esetben is csak fél éve van hátra, de inkább...
Távolról hallottam mindazt amit Dr. Wagner mondott. A telefon kiesett a kezemből, én pedig elborzadva felálltam a székről.
Halott vagyok.

-Tom, na hogy vagy?  - lépett mellé Bill
Tom elmosolyodott.
-Most már jobban. - nézett öccsére
-Hannah hol van? - kérdezte Bill
-Átöltözik. Nem akar egész este a menyasszonyi ruhájában lenni. - mondta Tom mosolyogva
-Tom. - szólalt meg Simone  a hátuk mögül
-Tessék. - fordult hátra, majd édesanyjára nézett.
-Hannah, én nem tudom..... felmentem hogy megnézzem kész van e... - kezdett bele Simone, de Tom abban a pillanatban rohanni kezdett az emeletre, majd kivágva maga előtt az ajtót, csak az üres szobát látta maga előtt.
-Hannah.. - kezdett bele
Bill jelent meg az ajtóban, majd mögötte Simone
-Hol van? - kiabált elkeseredetten
-Tom.. - Simone óvatosan egy lapot nyújtott fia elé, aki a levegőt kapkodva kivette anyja kezéből a papírt és olvasni kezdte:

Drága Szerelmem.

Emlékszem azt ígérted hogy soha nem hagysz el, hogy mindig mellettem leszel bármi történjék. Megígérted, mégis nekem kell meghoznom ezt a súlyos döntést. Tudnod kell hogy nagyon szeretlek, mindennél jobban, de pont emiatt kell hogy elhagyjalak. Tudom hogy rettenetes fájdalmat okozok ezzel, de kérlek, értsd meg Szerelmem, muszáj hogy elfelejts engem. Mondd, te mit tennél ez én helyemben? Ugye hogy te sem akarnád hogy úgy lássalak.... kiszolgáltatottnak, halálfélelemmel. Mindent köszönök Neked, Nektek, köszönöm a gyönyörű éveket, a támogatásotokat. Soha nem felejtelek el benneteket, bármi lesz is, mindig szeretni foglak titeket, és kérlek ne haragudjatok rám, elég ha én teszem..
Tom, emlékszel az eskünkre? Míg a halál el nem választ.....

Szeretlek.