"Egyedül nem megy!"

Na heló mindenki. Pár héttel ezelőtt indultam egy novellaíró versenyen, csak sajna nem lett belőle semmi :( Kicsit szomorú vagyok emiatt, de hát gondoltam, felrakom az oldalamra ha esetleg valaki kíváncsi lenne rá. Szívesen várnám a kommenteket, a véleményeteket, hogy szerintetek hogy sikerült, megállta volna e a helyét egy színvonalas versenyen.
Egyébként megpróbálok sietni a résszel, csak hát elég sűrűek a napjaim, nem sokára vizsgázok is.... Na de mindegy. Vigyázzatok magatokra és köszi mindenkinek hogy látogatjátok az oldalamat :)
UPDATE: Egyébként mint általában minden, most is egy zeneszám ihletett meg. Szerintem akik folyamatos olvasói az oldalnak, rájönnek hogy melyik szám ez. Nem más mint a Nickelbacktől a Lullaby című dal.
Imádom, és nem csodálkozom rajta hogy ilyen hamar megfogott hogy tudtam valami értékelhetőt írni :)

  A szereplők:

Tom Kaulitz

Bill Kaulitz

Abigail McGuire (Teresa Palmer)

"Egyedül nem megy!"

-Érezted?- mosolyogtam Tomra, mire ő csillogó tekintettel rám nézett, majd a fejét a hasamra fektette.
Tom nevetni kezdett.
-Most is rúgott.- mondta
Elmosolyodtam.
-Apja fia.- szólalt meg Bill a hátunk mögött
Tom hátra nézett, majd újra nevetni kezdett.
-Honnan veszed hogy fiú lesz?- kérdezte Tom
-Csak tippelek.- vont vállat Bill majd leült mellénk
-És ha kislány lesz?- kérdeztem
-Így is úgy is tökéletes nagybácsi leszek.- mondta Bill
-Ebben biztos vagyok.- mondtam
-Igen Aby, ebben én is. Már alig várom.-mondta Bill
-Remélem pelenka cserénél is ilyen lelkes leszel.- ült föl Tom
-Még szép. Biztos vagyok benne hogy sokkal többet fogom én pelenkázni mint te!- vigyorgott Bill
Tom felhúzta a szemöldökét.
-Vigyázz mit mondasz öcsi. Aztán nehogy majd meneküljél.- mondta Tom
-Én biztos nem.- mosolygott Bill
Tom felállt, majd felénk fordult.
-Mikor szeretnétek indulni?- kérdezte
-Viszem a csomagokat.- sóhajtott Bill, majd felállt
-Akkor ezek szerint most.- mondtam
-Szerintem minél hamarabb. Már így is dugó van az autópályán, akkor mi lesz később?- kérdezte Bill, majd felkapta a bejárati ajtóban lévő csomagokat és kiment velük Tom kocsijához.
Már napokkal ezelőtt becsomagoltunk, de mivel az ikrek összevesztek az anyjukkal, így elhalasztottuk az utazást, mígnem tegnap este Simone felhívta őket és sírva kért bocsánatot. Tom persze nem az a harag tartó típus, főleg ha a családról van szó, na meg azért is mert nem sokára megszületik Simone első szülött unokája.
-Gyere, segítek.-Tom óvatosan átfogta a vállamat és felsegített a kanapéról
-Akkora hasam van..- kezdtem bele
-Gyönyörű vagy.- mondta halkan
Elmosolyodtam.
-Imádom ezt a te szádból hallani.- mosolyogtam
-Szeretlek.- suttogta
-Én is szeretlek.- mondtam, majd megcsókoltam
-Jól van gerlepár. Indulunk?- szólt közbe Bill- Soha nem érünk oda.
Amint elváltak ajkaink, felnevettem.
-Bill, annyira szeretem a béna időzítéseidet.- mondta Tom
Megfordultam hogy a tükörbe nézhessek, mire Tom mögém állt és a kezeit a hasamra tette, majd a fülembe suttogott:
-Te vagy a leggyönyörűbb 9. hónapban lévő kismama.
Az arcomat az övéhez szorítottam és büszkén tekintettem a tükörbe.
Tom Kaulitz életem szerelme.

Talán fél úton lehettünk és nekem már nagyon melegem volt. Hiába szellőzött a kocsi, az ablakok tárva nyitva voltak, én egyre rosszabbul voltam.
-Kicsim, biztos ne álljak meg valahol?- Tom aggódva nézett rám
-Tom, az autópályán vagyunk.- szólalt meg a hátsó ülésről Bill
-Kit érdekel...nézz rá! Nagyon rosszul van!- Tom indexelni kezdett a jobb oldali sávba amely üres volt, de abban a pillanatban a mögöttünk lévő teherautó is átment a sávunkba és gyorsan kezdett hajtani, mire nekicsapódott a lökhárítónak, mi pedig az előttünk lévő kocsiba szaladtunk bele.
Olyan gyorsan történt hogy csak arra eszméltem fel, hogy a biztonsági öv szorítja a mellkasomat.
Fulladozni kezdtem, éreztem hogy a kocsi megpördült, majd oldalasan száguldott a forgalommal szemben,míg nem egy másik kocsi belénk nem jött, mi pedig megpördültünk a levegőben és nagy csattanással az út test közepén landoltunk.
Sistergést, zúgást hallottam, a fejem lüktetett. Bármennyire is erőlködtem, alig tudtam kinyitni a szememet hogy oldalra nézzek, mi történt Tommal és Billel.
Felnyögtem, mikor láttam hogy egyikük sincs eszméleténél, sírva fakadtam mikor észrevettem hogy Bill arca egyáltalán nem látszódik a temérdek vértől.
Hisztérikusan próbáltam kicsatolni az övemet, de beszorult... sikítani kezdtem mikor a hasam görcsbe rándult én pedig tehetetlen voltam az autóval szemben. Nem nyugodtam, de minden egyes éles fájdalomnál felsikoltottam hogy hátha valaki a segítségemre siet. Pánik uralkodott rajtam, nem tudtam józanul gondolkodni..
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el mikor távolról szirénázást kezdtem hallani, majd nem sokkal utána, tompa érzékeimmel próbáltam feleszmélni mikor valaki megfogta a kezemet.
-Aby..- feszült és kétségbe esett hangot hallottam, Tom nézett rám könnyektől csillogó szemeivel- Kicsim, tarts ki.
Annyi erőm volt még hogy gyengén megszorítsam a kezét, de mikor újra megszólalt, már csak távolról hallottam a hangját, majd végleg elnyelt a furcsa sötétség...

*Tom*

Én eszméletemnél voltam, mindent érzékeltem, de mikor a mentősök a hordágyra rakták Abyt, pánikba estem.
Billt nem láttam sehol, kétségbe esetten vonaglottam, bár szinte minden egyes porcikám sajgott.
-Uram, nyugodjon le, így nem tudjuk ellátni a sérüléseit.- a nagy hangzavarban nem hallottam tisztán amit a mentős mondott
-Mi van a menyasszonyommal?- kérdeztem
-Nyugodjon meg!
-Mondjon már valamit!- kiabáltam rá hisztérikusan
Lehunytam a szememet, próbáltam megakadályozni a kicsorduló könnyet ami végigfolyott a sebes arcomon, majd patakokban kezdett ömleni.
Zihálva vettem a levegőt és kinyitottam a szememet. Abban a pillanatban takartak le valakit azzal a bizonyos fekete zsákkal.
Felordítottam.
-Nem lehet, nem...- szinte könyörögtem hogy ne lássak olyan szörnyűséget hogy a saját iker testvéremet nyilvánítják halottnak.
Halottnak.
Összeszorítottam a szememet, mintha abban kezdtem volna bízni hogy ekkor minden eltűnik a szemem elől és csak egy lidérces álomba csöppentem bele. De nem, semmi nem akart eltűnni, a füst és az égett szag továbbra is facsarta az orromat, a hangzavar, a jajveszékelések és a sziréna hangja zúgott a fejemben.
Nem akartam elhinni, nem ment. Hogy történhetett meg ez az egész?!
Csak is miattam...
Nyomás nehezedett a mellkasomra, az érzés ami akkor tudatosult bennem, elemésztett és nem is a fizikai fájdalmak voltak elviselhetetlenek, hanem a tudata annak hogy mindez miattam történt. A testvérem életét vesztette, a menyasszonyomról nem tudtam semmit, a kisbabánk...
Vajon létezik olyan hogy valaki belehaljon a lelki sebekbe?

-Szívem, valamit el szeretnék mondani neked!- Aby komolyan fordult felém, mikor megjelentem a bejárati ajtóban
Elmosolyodtam.
-Szia kicsim. Persze, hallgatlak.- tettem felé egy lépést és átkaroltam, majd egy apró csókot leheltem az ajkaira
Ekkor elpirult, és lehajtotta a fejét. Imádtam a reakcióját mikor megérintettem, vagy megcsókoltam. Olyan törékeny és gyönyörű volt.
-Mit szeretnél mondani?- suttogtam a nyakába
-Komoly dologról lenne szó, de ha ezt csinálod,  nem tudok koncentrálni.- suttogta kéjesen
Elvigyorodtam.
-Szeretlek!- csókoltam meg gyengéden és a pólója alá nyúltam
-Várj, Tom.. - elhúzódott, és a szemembe nézett- Komolyan szeretnék beszélni veled!
-Rendben.- kicsit furcsállottam a viselkedését, más volt mint akkor mikor elmentem
Titkolt valamit.
Megfogta a kezemet, és a nappaliba irányított, majd leültetett a kanapéra.
-Szeretném ha végig hallgatnál!- kezdett bele halkan
-Persze hogy végig hallgatlak szívem, de miről van szó? Kezdek megijedni...- mondtam
Halványan elmosolyodott majd a pólója alá nyúlt és a hasát kezdte simogatni.
Felhúztam a szemöldökömet.
-Tehát?- kérdeztem értetlenül
Aby felnevetett.
-Tom, mióta is vagyunk együtt?- kérdezte, majd leült az ölembe, velem szembe
-3 és fél éve- vágtam rá gondolkodás nélkül
-Igen, 3 és fél éve... Nagyon szeretlek. Azóta mikor először megláttalak őrülten szerelmes vagyok beléd, annyira hogy nincsenek rá szavak.- mondta
-Én is imádlak de most már tényleg mondd el hogy mi van.- nevettem fel
Aby az ajkába harapott, majd a kezemet lassan a hasára csúsztatta.
-Tom...apa leszel!

-Gyorsan, fájdalom csillapítót!- zajos volt minden, ide-oda mozogtam, és szinte mindenem sajgott
Már a mentő autóban voltam úton a kórház felé. Hárman hajoltak fölém, bár nem láttam rendesen az arcukat.
Szinte mindent csak tompán hallottam, a sziréna nagyon is zavart, bár megpróbáltam magamnál lenni  hogy ha beérünk a kórházba, tudjak valakivel beszélni hogy mi van Abyvel.
És Bill...

-Tom, gratulálok!- Bill mosolyogva ölelt át
-Kösz öcskös.- mosolyogtam
-El se hiszem hogy apa leszel. Várjunk, akkor én pedig nagybácsi! Azta de durva.- mondta
-Igen, én is alig hiszem el. De, őszintén mondom, nagyon örülök neki hogy Abyvel lesz egy közös kis gyerkőcünk. Nagyon szeretem őt, és ő is engem.- mondtam
-Igen, ez a fontos.- Bill megveregette a vállamat, majd megtörülte a szemét
-Bill, ugye most nem sírsz?- néztem rá kétségbe esetten
-Nem, dehogy...én csak örülök nektek.- törülte meg újra szemét- Tényleg, komolyan. A legjobbakat kívánom mindannyiotoknak. Örülök hogy legalább ti boldogok vagytok.
-Bill, baj van? Történt valami?- kérdeztem
-Nem, én csak... Az iker testvérem vagy, és a fene hitte volna hogy egyszer be nő a fejed lágya és családot alapítasz. Hamarabb mint én..- mosolygott
Elmosolyodtam.
-De azt tudnod kell hogy te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben. Az iker testvérem.- öleltem át szorosan

-Készítsék elő a kettes vizsgálót!- halványan láttam a mennyezeten lévő neonokat, ebből következtettem hogy a kórházban vagyok.
Csak úgy sürögtek forogtak körülöttem az emberek, mégse szólt egyikük sem egy szót se mi van Abyvel.
-Kérem..- kezdtem bele halkan
Bármennyire is erőlködtem, nem tudtam hangosabban megszólalni. Valami miatt nem ment.
-Megsérült a koponyája, a keze valószinűleg szilánkosra törött, és kérek egy hasi röntgent is.- hadarta el az egyik orvos
Amint ezt kimondta, rögtön a másik irányba fordítottak, én pedig úgy éreztem tehetetlen vagyok mindennel szemben.

-Ott van a kis keze.- Abynek csak úgy csillogtak a szemei mikor meglátta a kis képernyőn a kisbabánk apró kezecskéjét
-Milyen apró- szólaltam meg
Az orvos elmagyarázta hogy minden rendben, a szív hanggal is stimmel minden, a pici pedig normális tempóban növekszik.
-Makk egészséges.- mondta a doki mosolyogva
Aby felsóhajtott, majd az alsó ajkába harapott.
-Szeretnék tudni hogy kislány vagy..- kezdett bele, mire egyszerre szólaltunk meg
-Nem, az legyen meglepetés.- mondtuk, mire a doki felnevetett
-Értem.- állt is fel, majd kikapcsolta a monitort és egy törlőkendőt nyomott Aby kezébe hogy azzal törölje meg a pocakját
-Szóval akkor minden rendben.- fújtam ki a levegőt
-Igen, a legnagyobb rendben. A baba és a mama is makk egészséges.

Egy üres kórteremben ébredtem. Üres, fehér és komor volt, még a függönyök is be voltak húzva. Furcsán nyugodt voltam, pedig fogalmam sem volt arról hány óra vagy nap telt el.
Ránéztem a kezemre... fehér gipsz volt rajta, tompán éreztem a fájdalmat, de a fejem valahogy sokkal jobban lüktetett.
Lehunytam a szememet, és próbáltam visszaemlékezni. Ott volt Bill, ott volt Aby..nagyon meleg volt a kocsiban, hirtelen belénk jött valaki, felborultunk, Én megígértem hogy nem lesz semmi baj, Aby megfogta a kezemet.....Abyt a mentő autóba rakták,Bill.... Bill meghalt.
Szaporán kezdtem venni a levegőt, a szívem majd kiugrott a helyéről, majd könnyek kezdtek el ömleni a szemeimből.
Kétségbe esetten vonaglottam  az ágyban, mikor az ajtóban megjelent egy nővér, oldalán egy orvossal, mögöttük pedig..
-Tom.-anya a szája elé emelte a kezét és a szemei csillogni kezdtek a könnycseppektől
-Nyugodjon meg, semmi baj.- az orvos próbált nyugtatgatni
-Hol van Aby? Mi történt Billel?- kérdezgettem megállás nélkül kétségbe esetten
-Nyugodjon meg!- szólt újra az orvos
-Kérem, kérem mondjon valamit!- könyörögni kezdtem
Az orvos váltott egy pillantást anyámmal, aki zokogva elfordult, majd becsukva maga mögött az ajtót kiment a szobából
Az orvosra néztem.
-A testvére már a helyszínen meghalt, mikor a mentősök kiértek a baleset helyszínére már nem élt. Valószinűleg rögtön meghalt.- mondta az orvos
Mereven néztem magam elé. Bill meghalt.
Az iker testvérem meghalt.
Nincs többé...
Meghalt. A lényem egy része eltűnt, éreztem azt a hiányt, az ürességet. Eltűnt belőlem mindaz amit akkor éreztem mikor még Bill élt. Kiszakadt belőlem, magával vitte.
-A menyasszonyát kritikus állapotba hozták be, elvesztette az eszméletét, ráadásul a magzat is veszélybe került.
-Meghalt?- suttogtam erőtlenül
Az orvos felsóhajtott.
-A menyasszonyának belső vérzése volt, így azonnal ki kellett vennünk a magzatot, aki épphogy túl élte.. De a menyasszonya...
Lassan lehunytam a szememet, az érzés amit akkor éreztem elviselhetetlen volt. Fájdalom söpört végig az egész testemen, a lelkemen, a szívemen, ami apró darabokra hullott. Meghalt, de én élek.. Neki kellene hogy dobogjon a szive, neki kellene hogy mosolyra húzódjon a szája, neki kellene élnie....

-Mi legyen a neve?- kérdezte Aby, miközben a gyerekszobában a ruhákat pakolgattuk
-Ha lány?- szólaltam meg
-Alexa?- kérdezte, mire furcsán néztem rá
-Neem.- nevettem fel
-Jól van, akkor.. Lisa?
Megráztam a fejem.
-Anna?- kérdeztem
Aby nevetni kezdett.
-Valami egyedi kellene neki..- hajtogatta össze gondosan az apró ruhákat
-Ann?- néztem rá
Aby elgondolkodott.
-Talán... És ha fiú lesz?- kérdezte
-Kicsi Andy- mosolyogtam
-Vagy Bill.- nevetett fel jókedvűen Aby

Mikor kinyitottam a szememet, a szobában sötét volt, bár most a függönyök el voltak húzva, a kinti felhős és borús idő miatt  a szoba is komorabb volt, ráadásul az eső is esni kezdett.
Újra elgondolkodtam. Hogy történhetett? Miért van az , amikor az ember önfeledten boldog, szerelmes, minden megvan neki ami fontos az életben, miért van az, hogy ilyenkor mindig történik valami szörnyű? Miért? Annyi düh, fájdalom és indulat gyülemlett fel bennem...
-Tom.- az ajtóban hirtelen megjelent anyu
Nem szóltam semmit.
-Tom, kisfiam.- óvatosan elindult az ágyam felé
Rezzenéstelen arccal figyeltem minden mozdulatát.
Megállt az ágyam mellett és apró szemeivel végig mért. Fájdalom gyűlt a tekintetében.
-Sajnálom drágám, annyira sajnálom.- a könnyek megjelentek a szemeiben, de ő rögtön letörölte őket egy papír zsebkendővel
-Anyu..- szólaltam meg halkan
-Kicsim, én tényleg nagyon sajnálom. Istenem , ha tehetném én..- kezdett bele zokogva
-Anya.. nem a te hibád.- suttogtam
-Az öcséd is.. te jó ég..- olyan keservesen zokogott, szinte már hisztérikusan. Lerogyott a földre, és  fejét a takarómba mélyesztette
Szörnyű volt őt ilyen állapotban látni.
Óvatosan megsimogattam a fejét, majd próbáltam felemelni.
-Kérlek anyu..- csuklott el a hangom
Felemelte a fejét, de az a tekintet halálra rémített.
-Abigail is..- kezdett bele- Az unokám...
Nem tudtam semmit a babáról, de úgy éreztem nem is lenne erőm hozzá hogy lássam, vagy hogy a kezeimben tartsam. Túl fájdalmas lett volna, nem bírnám egyedül, Aby nélkül nem bírnám. Vele, csakis vele tudnám felnevelni, egyedül, a szerelmem nélkül nem lennék rá képes. Tudom hogy nem menne. Pedig annyira vártuk...nem menne.
Újra könnyek szöktek a szemembe.
-Kisfiam!- anyu megtörülte a szemét, majd felült az ágyamra- Még nem láttad a lányodat!
Lányom született. Lányom lett. Biztos voltam hogy rettenetesen hasonlít Abigailre...
Ennyi mindent kibírni, gyenge voltam.
-Ide hozzam a lányodat?- suttogta
Óvatosan felültem, majd megráztam a fejemet.
-Nem állok még rá készen.- mondtam halkan
Anyu összeszorította az ajkát, ezzel vissza folytva az újra feltörő sírását. Óvatosan egy puszit adott a homlokomra, majd halkan kiment az ajtón.

Már régóta nézegettem az ékszer üzletek kirakatait, de mikor Aby bejelentette hogy babát vár, tudtam hogy itt az ideje hogy megkérjem a kezét.
Mivel a kedvenc színe a kék volt, így egy kék gyémántos eljegyzési gyűrűt vettem neki.
-Tom, mi ez az egész?- kérdezte mosolyogva
Nem voltam fantáziadús ilyen téren, de úgy gondoltam, sőt, tudtam hogy Aby oda lesz attól is ha otthon, a saját nappalinkban kérem meg a kezét.
Minden tökéletes volt, szét szórtam rózsa szirmokat, apró gyertyákat raktam oda, ahova csak fért.
Mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát.
-Tom, én..- kezdett bele
-Csak azt szeretném mondani hogy te vagy az életemben a legjobb dolog, nagyon szeretlek, bár ezer év is kevés lenne hozzá hogy elmondjam mennyire...Ezért azt szeretném hogy gyere hozzám feleségül!- térgyeltem le elé
Aby  a szájához kapott, és könnyes szemekkel bólogatni kezdett.
-Igen, hát persze hogy igen.- mondta nevetve a könnyeivel küszködve
Mosolyogva felálltam és a karjaimba zártam, majd megcsókoltam.
-Te vagy a legfontosabb nekem az életben.- csókolt vissza- A másik itt van a pocakomban.- megfogta a kezemet és a hasára rakta- Ti vagytok nekem a világon a legfontosabbak!

A legfontosabbak. Aby annyira szerette volna a kisbabát, annyira szerette volna.
Azt akarta hogy én is boldog legyek vele, már pedig én nagyon is szerettem. Szerettem őt mindennél jobban.
Újra könnyek szöktek a szemembe, mire hátra döntöttem a fejemet és nyeltem egy nagyot.
Ekkor nyílt a szobám ajtaja, és megjelent Georg, Gustav, Gordon és Anyu...
Megálltak az ajtóban.
-Szia Tom. szólalt meg Georg
-Sziasztok. -suttogtam
Elindultak az ágyam felé.
-Hoztunk neked valakit, aki látni szeretne!- szólalt meg halkan Gordon, majd anyu felé fordult, aki előre lépett, kezében egy apró kisbabával.
Nyeltem egyet, a szívem zakatolni kezdett.
-Tom, kérlek. Már csak te vagy neki.- szólalt meg halkan Anyu
Egyre közelebb jött hozzám, óvatosan tartva magához az apróságot.
Követtem minden egyes mozdulatát, mégis félve tekintettem a saját kislányomra. Anyu megállt előttem, majd rám nézett. Viszonoztam a pillantását, majd a kezében lévő csöppségre néztem.
Felültem, és óvatosan a kezemet nyújtottam.
Anyu átadta nekem, én pedig reszketve vettem át az apróságot. Kicsit arrébb toltam a takarót amelyben aludt, hogy szem ügyre vegyem apró arcocskáját.
Nem aludt, csöndben figyelte minden egyes mozdulatomat, hatalmas kék szemeivel méregetett.
Felnéztem a többiekre.
Az apróság a kezeimben mocorogni kezdett, majd ásított egy nagyot.
Halványan elmosolyodtam. A haja ugyanolyan sötétbarna volt mint Abigailé, a szeme színe... gyönyörű, akárcsak az édesanyjának.
-Tiszta Abigail!-szólaltam meg
-Bizony!- törülte meg az arcát anyu
Megláttam benne az én gyönyörűséges Abymet, tudtam hogy ő a mi kislányunk, aki belőle és belőlem lett. Tökéletes, leginkább azért mert Rá hasonlít.
Abban a pillanatban már nem voltak kétségeim, tudtam, ő az én vérem, a mi kislányunk, és Abigail csalódna bennem ha feladnám és cserben hagynám a kislányunkat.
-Még nincs neve..- szólalt meg Gordon
Halványan elmosolyodtam.
-Dehogynem! Abigail Simone Kaulitz!- szólaltam meg, majd az én gyönyörű lányomra néztem, aki elaludt a karjaimban