Novella/ Élet a halál után 2. rész

Sziasztok, itt vagyok újra, a novellám 2. részével. Jelenleg elég jó kedvem van, de csak azért mert ma volt a ballagásom. Valahogy hihetetlennek tűnik.. :)

Mindenkinek szép napot és kellemes hétvégét kívánok :)
UI: Igen, tudom, még ebben a részben sem szerepel  Tom, de ígérem hamarosan ő is fog szerepelni, csak próbálom kicsit húzni a mézes madzagot, felkelteni az érdeklődéseteket.. mert elég inaktívak vagytok.

Élet a halál után

2. rész

Igyekeztem hamar befejezni a dolgomat, így mikor végre elpakoltam az asztalról, megkönnyebbülten túrtam bele a hajamba és álltam fel a székről, mikor Lorel újra megjelent az ajtóban.

-Már mész is?   - kérdezte

-Igen, megyek is. - kaptam fel a táskámat, majd fáradtan néztem a szemeibe

-Mi a baj Elie? - kérdezte egy csöpp szomorúsággal (?)  a hangjában

-Mi lenne? - kérdeztem 

-Több mint 5 éve dolgozunk együtt, ismerlek, nagyon jól tudod... - sóhajtott fel

-Nem hiszem. - mondtam 

-Most miért mondod ezt? 

-Nézd, Lorel. Ne érts félre, nagyon értékelem hogy aggódsz értem és érdekel hogy mi van velem, de nem szeretném a magán életemet veled megbeszélni. Ezt nem. - mondtam 

-Nem, én nem értelek téged. Eddig mindig megtudtunk beszélni mindent. Most miért mondod azt, hogy nem akarod velem megosztani a magán jellegű problémáidat.. Tudod hogy szívesen segítek. - mondta

-Sajnálom, de ebben te sem tudsz.. és ha most megengeded.. - haladtam el mellette, majd faképnél hagytam

Annyira gyűlöltem hogy folyton megakarta magyarázni hogy mit hogyan és miért tegyek. Az egy dolog hogy felajánlja a segítségét, de az már más hogy komolyan gondolta e az egészet.. mert eddig akármi is volt, valahogy mindig elfelejtett segíteni, de minimum mellettem állni. Ezért már inkább nem is akarom komolyan venni.. 

Fél évvel ezelőtt mikor megtudtam hogy mennyire korlátozva vannak a lehetőségeim, egy szó nélkül tűrtem minden egyes kellemetlen, néha eléggé fájdalmas kezelést, vizsgálatot, emiatt a szervezetem nagyon legyengült, beteg lettem és 2 hetes szabadságra mentem, próbáltam annyira kikúrálni, kigyógyítani magamat hogy senki ne vegye észre hogy valami bajom van.. Valami? Ez elég hülyén hangzik...

Mindig is egyedül éltem, családom nem volt, a szüleimmel jó pár éve nem tartottam a kapcsolatot, mintha elfelejtettek volna, testvérem se volt, legalább is nem tudtam róla. Egyszóval, a magán életem egy rakás szerencsétlenség volt..

Illetve nem egészen, volt egy nagyon szép időszak ami 2 évig tartott. Szerelmes voltam. 

Nagyon szerelmes voltam, bár egy kicsit tapasztalatlan és fiatal. Akkor megvoltam győződve arról hogy minket egymásnak teremtettek, jól mutattunk egymás mellett, szerettem ahogy rám nézett,  de leginkább azt szerettem ahogy ő szeretett engem. Volt valami furcsa, érzéki és szenvedélyes benne, különc,  és csábítóan szexy, de egyben visszafogottan hősszerelmes... ez hülyén hangzik? Pedig nem tudom magam máshogy kifejezni. 

Bizsergett a testem mikor rá gondoltam, össze szorult a gyomrom mikor hozzám szólt, majd kiugrott a szívem, mikor megcsókolt. Gyönyörű volt...

Talán ő volt az első és egyben utolsó, aki ilyen érzelmeket ébresztett fel bennem, az egyetlen, aki mellett megtudtam, megismertem a szerelem lényegét, és azt, hogy mit is jelent igazán...

Fogalmam sem volt hogy jutottak ilyesmik eszembe, furcsállottam ezt az egészet.

Előkaptam a slusszkulcsot és kinyitottam a kocsim ajtaját, majd beszálltam és elindultam a kórház felé. 

Mégis mit akart már megint az orvos? Feltalált valami csodaszert ami megmentheti az életemet? Nem tudtam mit gondoljak...

Szerelem.. halál.. élet? Melyik a jobb, na jó. Normális ember nem kérdez ilyesmiket saját magától, de másoktól sem. Miért van az, hogy folyton ilyesmikre gondolok? Miért van az, hogy elszomorodok mikor eszembe jut hogy valószínűleg egyedül fogom végig csinálni ezt a maradék egy évet? Megérdemlem? Vagy csak azért hiszem azt hogy egyedül maradok Mert nem engedem hogy mások mellettem legyenek? Ez lenne a hibám? Miért van hogy ilyesmikre gondolok? 

-Nézze Elie, sajnálom, de nem tehetek semmit. - az orvos furcsán nyugodt volt

-Mi az hogy nem tehet semmit? Akkor miért volt az a temérdek vizsgálat és kezelés? A semmi miatt csináltam végig? Tudja hogy.. - itt elcsuklott a hangom

Tudja hogy min mentem keresztül? Miket kellett kiállnom? A fájdalom és a tudata hogy soha nem fog elmúlni teljesen. A tudat, hogy így kell meghalnom..

-Elie, én megteszem ami tőlem telik..- ült le az orvos

-Ezek szerint nem eleget. - szólaltam meg eréjesebben

Az orvos felsóhajtott.

-Nézze, a dolgok megváltoztak, méghozzá nagyon is. Nem hittem volna hogy ekkora a baj.. 

-Magának nem hinnie kéne. 

-Elie, az eredményei azt mutatták hogy gyógyul, hogy meg fog gyógyulni. Érti? 

-Mi változott azóta? - kérdeztem elhaló hangon

Könnybe lábadtak a szemeim. Egyáltalán lehetséges ez? 

-A tumor hirtelen nőni kezdett, de nem hittem volna hogy ennyire, drasztikusan megnövekszik, de a maga esetében sajnos ez igaznak bizonyult. Már nincs mit tenni. 

-Nincs mit tenni? Miért nincs mit tenni? 25 éves vagyok az isten szerelmére..-  kétségbeesetten töröltem meg a szememet, majd felálltam 

-Sajnálom.

-Én is

Zavartan pislogni kezdtem mikor leparkoltam a kórház előtt.

Már megint itt.. 

Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd bementem az ajtón, egyenesen a recepciós pult felé.

Bejelentkeztem, majd mikor az orvos végre fogadott, a kezemet tördelve ültem le a székre.

-Szóval?  - kérdeztem 

-Elie..

-Ne kerteljen. - kezdtem bele

Az orvos megköszörülte a torkát, majd belekezdett.

-Nézze, újra el kell végeznünk pár vizsgálatot, szeretnék megbizonyosodni mindenről amik eddig bizonytalanok voltak számomra. 

-Vagyis hogy meghalok? - tapintottam a lényegre

-Nem. Hanem hogy helyesen jártunk el.. vannak panaszai? 

-Úgy érti azon kívül hogy megfogok halni? Igen, komoly fájdalmaim vannak. Ez nem korai még?

Az orvos furcsán nézett rám.

-Be kellene feküdnie a kórházba.  - szólalt meg

-Minek? 

-Elie, ha  van egy apró szikrája annak hogy esetleg túlélheti.. én esküszöm mindent megteszek.