Pályaművek/ Ket: Yvonne Canaris

Yvonne Canaris

Ket

Egyszer volt, hol nem volt, hegyek közt, dombok közt, az Óperenciás tengeren is... áh, hagyjuk a felvezető maszlagot, térjünk egyből a lényegre. Hogy miről is beszélek? Egy szerelemről, ami hazugsággal kezdődött. Hogy ki vagyok? A nevem Yvonne Canaris és ez a boldogságom története.     

***

- Ő itt a gyerekkori barátom, Bill Kaulitz – nyújtott át egy gyűrött fényképet barátnőm – Egy évvel idősebb nálam.

- Nem tűnik túl fiatalnak ahhoz, hogy egy évvel idősebb legyen nálad? – Ráncoltam a szemöldököm. A fotón egy fekete, süni hajú fiú vigyorgott jókedvűen. Édes volt meg minden, de ez a fiúcska a képen max 14.

- Bocsi, többet nem tudok segíteni. Ez az egy képem van róla, itt még csak 13. Most lesz 24.

- Aham... – szuggeráltam még mindig a képen mosolygó süni fiút – Szóval, mi is lenne az a szívesség?

Szemem sarkából nagyon jól láttam, ahogy szőke barátnőm rúzsos szája mosolyra húzódik. Régóta ismertem, tudtam jól, hogy ez az aprócska vigyor semmi jót nem jelent.

- Azt akarom, hogy játssz el engem.

Kibillentem az egyensúlyomból. Még szerencse, hogy a kávézó apró asztalának sarkában megkapaszkodtam. De most tényleg. Mit mondott?

- Tessék? – kérdeztem naivan, mint aki rosszul hallotta a fél perccel ezelőtti mondatot.

- Yvonne kérlek. Csak egy napról lenne szó. Szórakoztatod kicsit, után repül is vissza Los Angelesbe.

- Ez nem igaz ugye? Azt akarod, hogy Sandra Busch néven mutatkozzak be neki, és tegyek úgy, mintha Te lennék?

- Pon-to-san! – tagolta a mondatot, majd csilingelő hangján felnevetett – Tíz éve nem találkoztunk, nem fog neki feltűnni a változás.

- De... de mégis, hogy néz ki most? Hogy fogom felismerni? – Annyira nagyon tudtam, hogy nem fogok neki ellent mondani. Áh, az a hülye nagy szívem fog a sírba vinni!

- Egy Hemingway könyv lesz a kezében, ahogy neked is. Így fogjátok felismerni egymást. Oh – nézett vissza fancsali arcomra, miután felkapta púder színű táskáját – A központi óránál fogtok találkozni pontosan egy órakor! Viszlát hamis Sandra Busch! – integetett szépen manikűrözött kezével és ott is hagyott a kávézó közepén. Istenem, mibe keveredtem...

- Yvonne, lásd be, az egész a te hibád - sóhajtoztam a hatalmas digitális óra alatt ücsörögve másnap délután – Miért is nem tudtam kerek perec visszautasítani?

Az emberek mindig is kihasználtak, ezzel teljesen tisztában voltam, de valahogy mégsem tudtam nemet mondani. Erről voltam híres. Yvonne, aki képtelen nemet mondani. Naná, hogy mindenki hozzám fordult segítségért...

- Hjaj, rossz érzés, hogy így átvágom ezt a fiút... – néztem a vigyorgó képre.

Az óra 13:03-at mutatott, mikor a padról felállva mászkálni kezdtem. Az emberek kezét vizslattam egy Hemingway könyv után kutatva. Alig pár pillanattal később meg is találtam, amit kerestem. Az ott bizony Az öreg halász és a tenger! Ő lesz az!

Sietősen megindultam a fiú felé, miközben tekintetem végigfutott alakján. Terepszínű nadrágja hanyagul bakancsába volt tűrte, amit egy hatalmas övvel szorított a dereka köré. Felsőtestét egy fekete, ujjatlan alá rejtette, vállára egy sötét bőrdzseki volt hanyagul rádobva. A haja, az arca pedig...

- Te vagy az Sandra? Milyen rég találkoztunk! Hogy vagy?

Úristen, egészen máshogy néz ki, mint azon a fotón!

- Teljesen lenyűgöztél! Nagyon sokat változtál.

Mi? Ezt én akartam mondani!

A képen kedvesen vigyorgó, fekete, süni hajú fiúból, egy szőke, piercinges, borostás arcú férfi lett. A szívem eszeveszett ütembe kezdett dobogni. A fenébe is, annyira az esetem volt...

- Izé, öm... Bill. Szia – nyökögtem nyomorultul, mire elmosolyodott. Tökéletes, hófehér fogsora szinte bántotta szemem.

- Minden rendben? – kérdezte bizonytalanul, mire észbe kaptam, és elvettem szemeim elől a kezem. Tényleg szédítő mosolya volt...

- Persze. Persze, hogy minden rendben. Jobb is ha indulunk – hadartam villámgyorsan és hátat fordítva neki az egyik mellékutcába kalauzoltam.

Kicsit azért megkönnyebbültem. Kedvesnek tűnik, és azt sem vette észre, hogy nem én vagyok az igazi Sandra. Lehet, hogy mégsem lesz olyan rossz az egész napot vele tölteni...

- Na és milyen az élet Los Angelesben?

- Pörgős és őrült. Az embernek szinte nincs egy szabad perce, mindig történik valami. Igazából ezért is akarok újra itthon tanulni. Itt minden sokkal nyugodtabb és békésebb.

- Aham, tehát tanulni az iskola miatt jöttél vissza... – méláztam miközben egy másik kis utcába fordultunk le.

- Már mondtam, hogy a tanulás miatt jövök vissza.

Egy pillanatra lefagyott a mosoly az arcomról. Ha nem vigyázok, lebukom!

- Haha, igen, persze, hogy mondtad – vihogtam zavarodottan – Oh, itt légy óvatos – néztem hátra a vállaim fölött - Egy öreg nénike a földszintről a vizet mindig...

A mondatomat nem tudtam befejezni. Az öreg nénike a földszintről egy jó nagy vödör vizet öntött a képembe.

-...kiönti az utca közepére. Mint ahogy most is... – prüszköltem.

 - Oh, aranyom sajnálom, jól vagy? – kérdezte bűnbánóan az idős hölgy, de egy cseppet sem figyeltem rá. Bill nevetése vízhangzott a magas épületek falai közt. Ahogy rápillantottam egyből magam előtt láttam azt a kedvesen vigyorgó süni hajú kisfiút. A szívem hangosan dobbant egyet. Nagyon reméltem, hogy a hangos kacarászása elnyomja a szívem őrült dübörgését.

- Örülök, hogy ilyen jól mulatsz – próbáltam nedves tincseim alól kiszabadítani arcomat.

- Ne haragudj, de annyira szürreális volt az egész jelenet – nevetgélt még mindig, mire én is elmosolyodtam. Igaza volt. Mégis milyen gyakran fordul elő az emberrel, hogy az utca közepén egy nagy vödör vizet kap a nyakába? Elég kicsi rá az esély nem igaz?

Percekig kórusban nevettünk. Annyira gondtalannak éreztem magam, még kissé átlátszó, vizes ruhám sem zavart.

- Nem fázol? Ne vigyelek haza? – kérdezte Bill miután kicsit mindketten lenyugodtunk.

- Semmi baj, itt parkolok nem messze – legyintettem - Sajnálom, azt hittem ma meg tudom mutatni az iskolákat.

- Nem gond.

- Adok valamit – Hatalmas lendülettel kezdtem a táskámban turkálni. Pár pillanattal később egy vékonyka könyvet vettem ki belőle és nyújtottam Bill felé – Tessék. Ebben megtalálod a környék legjobb iskoláit. Ezzel többre mész, mint velem.

- Oh, köszönöm.

A helyzet az, hogy szerettem volna neki megmutatni egy csomó mindent. Nem csak azért, mert én voltam a hamis Sandra, hanem azért is, mert szimpatikus volt. Nagyon is.

- Hát izé, én most megyek...

- Rendben, akkor viszlát holnap.

- Aham, majd holnap találkozunk – intettem neki. Eh?

Egy szempillantás alatt észbe kaptam. Mi az, hogy holnap? Egy napról volt szó!

- Te-tessék? – pislogtam nagyokat közömbös arcát nézve.

- Azért jöttem vissza Németországba, hogy tanuljak – kulcsolta össze kezét mellkasa előtt – Egy darabig itt fogok maradni, szóval örülnék, ha körbevezetnél és megmutatnád a legjobb egyetemeket.

Ez borzalmas!

- Nos, ez, öm... – dadogtam, mint egy kisgyerek. Annyira nyomorultul éreztem magam.

- Valami baj van? – lépett közelebb hozzám – Gyerekkori barátok vagyunk, nem igaz?

- A-ha... – nyöszörögtem, miközben arca egyre jobban közelített az enyém felé.

A gyomrom görcsbe rándult. Gyerekkori barátok? A helyzet az, hogy én nem Sandra vagyok. Ha több időt töltenénk együtt erre biztosan te is rájönnél. Annyira el akartam mondani az igazságot, de akkor mit gondoltál volna rólam? Rólam, Yvonne Canarisról?

A következő mozzanatával még jobban zavarba hozott. Annyira kedves volt és gyengéd...

- Tessék – terítette vállamra fekete, szegecses dzsekijét – Csak, hogy meg ne fázz.

Éreztem, ahogy arcom láng vörössé kezd válni.

- Holnap majd visszaadod rendben? – A piercingek az ajkában fényesen csillogtak, ahogy ajka mosolyra húzódott – Várni fogok rád, Sandra.

- Re-rendben.

Miért is nem tudtam neki nemet mondani?

- Hogy ment a találkozó Billel? – Este kilenc után hívott fel szöszi barátnőm, a mai napom után érdeklődve. Előre féltem ettől a hívástól...

- Rendben ment, sikerült elintéznem vele.

- Oh, szép munka! Holnap találkozhatnánk, hogy elmesélj mindent részletesen.

- Öm, az a helyzet, hogy holnap nem érek rá – Hiszen Billel találkozom - Majd valamikor máskor bepótoljuk rendben?

- Mi van Yvonne, csak nem bepasiztál? – kérdezte gyanakvóan Sandra.

- Nem, persze, hogy nem. Ez csak munka.

- Aha. Munka – Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem vette be...  

- Majd hívlak, hogy mikor érek rá, jó? Most leteszem, szia! – A válaszát meg sem várva lecsaptam a telefont. Ha két perccel tovább kellett volna beszélnem vele, tuti, hogy elszóltam volna magam. Amúgy is? Miért lenne baj, ha tudná, hogy holnap is Billel találkozom? Áh nem, jobb ha nem tud róla...

Más nap reggel (Reggel?) dél körül ébredtem. Az órámat elfelejtettem felhúzni, így arról a vágyamról, hogy nyugodtan megreggelizek, felöltözöm és kényelmesen találkozom Billel, lemondhattam. Mint egy bolha ugrottam ki az ágyamból. Az első kezem közé akadt ruhát magamra kaptam, hosszú, szőke hajamat pedig villámgyorsan kifésültem. Ha szerencsés vagyok és nem lesz nagy forgalom negyed óra késéssel odaérek.

Aham, a forgalom nem is volt nagy, de parkoló helyet találni szinte lehetetlen volt. Fél kettő előtt nem sokkal értem a hatalmas, digitális óra alá, ahol Bill már várt. Sötét farmer, egérszürke póló, nyakában több kiló bizsukészlet lógott. A fenébe is, olyan jól nézett ki...

- Ne haragudj, hogy késtem, lehetetlenség parkolóhelyet találni – kezdtem magyarázkodni, mikor lihegve megálltam előtte.

- Semmi baj – mosolyodott el kedvesen. Azok a gyönyörű sötét szemei teljesen megbabonáztak.

- Szuper, akkor hol kezdjük ma? – Csaptam össze tenyerem és ugyan arra indultunk, mint tegnap.

- Átnéztük a könyvet, amit tegnap adtál. Arra gond – beléfojtottam a szót. Rossz szokás tudom.

- Átnéztük? – kérdeztem kíváncsian.

- Tom és én.

- Tom?

- A testvérem...

A fenébe már megint! Mi a francért kérdezek annyit!

- Oh, igen, Tom. Már emlékszem. Tudod, a memóriám nem épp a legjobb, ezért ha... – Hadartam gyorsan valami magyarázat félét, de nem tudtam befejezni a mondatom. A következő pillanatban Bill ujjai fonódtak a felkarom köré, és egy határozott mozdulattal magához rántott. Szorosan ölelt magához, arcom izmos mellkasának nyomódott. A ruhájából áradó parfüm és cigi illat teljesen elvette az eszem, teljesen megszűnt körülöttem a világ.

- Ezt megúsztad. Szó szerint – nézett rá mosolyogva, mitől teljesen elpirultam.

- Tessék? – kérdeztem paprikavörös arccal, mikor kibontakoztam karjai közül.

- Látod? – bökött a fejével mögém.

Megfordultam, és az öreg néni a földszintről, ugyan úgy, mint tegnap, egy hatalmas vödör vizet öntött a járdára.

- Oh, köszi...

- Ma nem szabadulsz meg ilyen gyorsan tőlem – mondta nevetve és szorosan megfogta a kezem – Menjünk.

- Te most fogod a kezem? – nevetgéltem zavaromban. Egész 23 évem alatt nem jöttem olyan sokszor zavarba, mint Billel az elmúlt két alkalommal.

- Talán baj? – nézett hátra válla felett mosolyogva – Régen mindig így mászkáltunk minden felé, nem emlékszel?

- De, persze, hogy emlékszem... – hazudtam.

Az elkövetkező két hétben szinte minden nap találkoztunk. Minden egyes perc, amit vele töltöttem maga volt a felhőtlen boldogság. A szívem, ha csak megláttam, olyan tempóban vert, hogy féltem, kiugrik a mellkasomból. Mozi, koncert, városnézés, séta; minden olyan dolgot csináltunk, amit két, rég nem találkozott gyerekkori barát csinálna. Annyira tökéletes volt minden... egy dolgot leszámítva. A gyomrom görcsbe rándult minden egyes alkalommal, mikor Sandranak hívott. Legszívesebben elordítottam volna magam, hogy: ’Nem, én nem Sandra vagyok!’ De persze nem tettem. Miért is tettem volna? Akkor soha többet nem láthatnám...

- Milyen volt a családi ebéd tegnap? – kérdeztem, mikor a szokásos találkahelyünkről egy kávézóba indultunk.

- Minden remekül ment. Dugig ettem magam, biztos felszedtem 3-4 kilót – tapogatta lapos hasát Bill.

- Miről beszélsz? – kuncogtam alig hallhatóan. Képtelen voltam Billt hatalmas sörhassal elképzelni.

- Mondom! Nem láttad, hogy mennyi mindent összezabáltam.

- Oké Bill, ha te mondod, elhiszem – nevettem tovább, de egy pillanat alatt eltűnt az arcomról a mosoly. Rövid szoknya, mélyen dekoltált felső, hosszú szőke haj. Sandra csípője jobbra-ballra dülöngélt, miközben egyre közelebb ért hozzánk. Pánik félelem futott végig rajtam. Ha most meglát minket...

- Gyere, inkább menjünk erre – kaptam Bill tetovált csuklója után, és egy kis sikátorba húztam.

- De miért?

- Haha, tudod, el akarom kerülni, hogy az egyik barátommal veszekedjek – Még belegondolni, is borzalmas, mit szólna Sandra, ha meglátná, Bill milyen jól néz ki – Ugye nem erre jön...?

Bill karja teljesen váratlanul fonódott hátulról a vállaim köré. Éreztem, ahogy hátam hozzápréselődik izmos mellkasához. Istenem, miért csinálja ezt velem...

- Miért aggódsz ennyire? Félsz valamitől?

- Nem félek, semmi ilyesmi.

- Emlékszel, mikor régen csak úgy tudtalak megvigasztalni, ha magamhoz öleltelek?

Amikor arra gondolok, hogy kinek is hisz, az annyira fáj.

- Emlékszem...

- Azt hiszem megkedveltelek...

Ne! Elég ezekből a hazugságokból! Teljesen bele fogok őrülni!

- Állj! – kiáltottam fel kétségbeesetten és lehámoztam magamról Bill hosszú karjait – Állj, elég, stop! Mondanom kell valamit!

- Mit? – ráncolta sötét szemöldökét Bill.

- Az a helyzet, hogy... öm... – Olyan nyomorultul éreztem magam, de ha végre elmondok neki mindent, akkor utána jobb lesz. Igaz? – Szóval amit mondani akartam, huh, nem is tudom, hol kezdjem...

- Sandra?

- Várj! Találkozzunk holnap a szokásos, helyen és időben! Addigra összeszedem a gondolataimat... nagyjából 20-25 mondat lesz, azt hiszem... – Olyan tempóban hadartam, hogy csak reménykedni tudtam benne, hogy értette, amit mondtam. Nem vártam meg, hogy reagáljon bármit is a kirohanásomra, sarkon fordultam és otthagytam. Bele se mertem gondolni, hogy mi a fenét gondolhatott rólam.

Ideges voltam. Már fél egykor ott ücsörögtem az óra alatt. El fogok neki mondani mindent! Mindent, amit az elmúlt két hét alatt már annyiszor el akartam, kezdve az aranyos, süni hajas képtől, egészen a tegnapi öleléséig. Ezer és egy alkalommal fogok bocsánatot kérni, reménykedve abba, hogy nem utált meg teljesen a hazugságom miatt. És ha bocsánatot kértem? Elmondom neki, hogy szeretem. Annyira, mint előtte még egy fiút sem...

Bill egy óra előtt pár perccel érkezett. Teljesen nyugodt volt, az arcáról semmit se tudtam leolvasni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől nem lettem még idegesebb.

- Szia.

- Szia... – léptem hozzá közelebb, mikor megállt előttem. Itt az idő Yvonne! – Bill, én sajnálom. Mindent. Hazu...

- Bill? Bill Kaulitz? – Jött mögül a magas, női hang. Az ereimben egy szempillantás alatt megfagyott a vér. Miért? Miért pont most? Miért pont Ő? Sandra hatalmas tekintete ingázott köztem és Bill között. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. Végem. Nem így akartam, hogy megtudja az igazságot... - Bill tényleg te vagy az? – kérdezte újra a fiú arcát bámulva.

- Mi ez az egész?

Sandra szája mosolyra húzódott. Tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok...

- Tudod, ez a lány, csak szórakozott veled. Ez az igazság.

- Ez... ez nem igaz, te is tudod! – tört fel belőlem a kétségbeesett hang.

- Hah, igen? Akkor mi az igazság? Én vagyok az igazi Sandra Busch, nem?

- De ez...

- Az igazság az, hogy nem volt bátorságom találkozni veled tíz év után... – fordult Bill felé hatalmas szemekkel Sandra – Megkértem, hogy helyettesítsen, ő pedig nagyon szívesen belement.

Ez nem igaz! Ez hazugság!

- Úgy tett, mintha én volnék. Nagyon tetszett neki ez a kis játék.

- Mi? – Bill döbbenten nézett rám, láttam rajta, hogy azt várja, mikor kezdek eszeveszett módon tagadni. Sajnálom, újra hazudnom kell neked...

- Oh, hát lebuktam – mosolyogtam kényszeredetten – Nagyon vicces volt, hogy ilyen könnyen át lehetett verni.

- Most csak hülyéskedsz, igaz?

Minden, amit mondott Sandranak szólt. Akit mindig is kedvelt nem én voltam. Én csak egy egyszerű pótlék voltam.

- Ez az igazság – vontam meg a vállam, és ruhám hosszú ujját kezdtem piszkálni – Én csak szórakoztam.

Csak egy másolat voltam semmi több.

- Ez nem igaz... – Bill földbegyökerezett lábbal állt előttem, tudtam, hogy teljesen lesokkolta az, amit az elmúlt percekben hallott. Annyira sajnáltam, annyira tudatni akartam vele, hogy mennyire megbántam. El akartam mondani hogyan is érzek. De nem. Megfutamodtam...

- A többi a kettőtök dolga – erőltettem mosolyt magamra. Minél előbb el kellett onnan tűnnöm, nem csak Bill miatt, magam miatt is. Éreztem, ahogy a könnyek égetik a szemem, de nem engedtem, hogy utat törjenek maguknak. Megfordultam és otthagytam őket. Eszeveszett gyorsasággal siettem az autómhoz, alig vártam, hogy a biztos falai közt hazavezethessek.

Be kellett látnom, elkerülhetetlen volt, hogy minden kiderüljön. Így kellett lennie, így van jól. A kis, kék Fiatomhoz érve gondolkodás nélkül feltéptem ajtaját és belezuhantam a világos ülésekbe.

- Vége, most már újra önmagam lehetek... – szipogtam homlokomat a kormánynak támasztva.

- Szia!

- Nocsak, végre időt szakítottál rám... – ácsorgott Sandra kedvenc kis kávézónk előtt.

Tegnap este hívott fel és kért meg, hogy találkozzunk. Tudtam, hogy ennek is eljön majd az ideje, hogy beszámoljak, mit is csináltunk Billel, miért titkoltam el előle, hogy találkozgatunk. Hát, jobb később, mint soha. Utána legalább végérvényesen kitörölhetem a fejemből Bill, magas, szőke, piercinges alakját.

- Mi történt? Rossz kedved van? – kérdeztem egyből mikor megláttam bosszús tekintetét.

- Igen – jött a tömör válasz.

- És... hogy ment a tegnap?

- Hogy-hogy ment? Sehogy se ment! Ahogy te elmentél, Bill is lelépett...

- Tessék? – Ismertem ezt a nézést. Akkor szokott ilyen arcot vágni, ha valakit nem sikerült behálóznia – mondjuk, nem valami gyakran vág ilyen fejet. De mégis, valahogy annyira megkönnyebbültem...

- Vidíts fel, olyan rossz kedvem van – nyöszörgött és beletűrt hosszú hajába.

- Felvidítani? – Egyből eszembe jutott Bill:

„Emlékszel, mikor régen csak úgy tudtalak megvigasztalni, ha magamhoz öleltelek?”

Összeszorult a szívem. Minél gyorsabban ki kell űznöm a fejemből Billt...

- Ölelés! – Feleszmélve a gondolataimból, hátulról jó szorosan átkaroltam Sandra nyakát és magamhoz öleltem – na, jobb már?

- Miért csimpaszkodsz rám? – kérdezte unottan és kibújt ölelésem alól.

- Bill azt mondta, régen így vidított fel, ha szomorú voltál...

- Megőrültél? – nevetett fel epésen - Bill soha nem csinált ilyet, még a kezemet sem fogta meg, nem hogy megöleljen.

- He? – Döbbenten pislogtam Sandra arcába. Ezt meg, hogy érti?

- Sandra – Reflexszerűen fordultunk mindketten a hang irányába. Bill magas alakja toronyként emelkedett felénk.

- Bill! – lépett a fiú mellé egyből barátnőm. Megfagytam, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Nem gondoltam volna, hogy újra látni fogom...

- Holnap visszautazom Los Angelesbe, viszont előtte el kell mondanom néhány dolgot.

- Bármit kedvesem – karolt bele a fiúba Sandra szerelmes tekintettel.

- Semmi fontos beszélnivalóm nincs veled – hámozta le magáról a szöszi lány karjait – Veled. Beszédem van veled – nézett visszautasítást nem tűrően rám.

A szívem a torkomban dobogott. Nem voltam felkészülve arra, hogy rám zúdítsa a felháborodottságát. Bármit képes lettem volna elviselni, csak azt nem, hogy azt mondja: utál. Nem, nem akartam hallani!

A lábam szinte magától mozgott. Megfordultam és sietős léptekkel otthagytam. Elég volt a tudat, hogy megvet azért, amiért hazudtam neki, nem akartam az ő szájából is hallani. El kellett mennem. Minél messzebb.

Két utcával arrébb lassítottam csak a lépteimen. Szaporán vettem a levegőt, szinte fel se tűnt, hogy szaladtam. Annyira gyerekesen viselkedtem, kezdtem magam úgy érezni, mint egy tizenéves kiskamasz. Valahogy ez az oldalam eddig teljesen ismeretlen volt számomra.

- A fenébe... –simítottam végig aranyszínű hajamon, mikor hosszú, hideg ujjak kulcsolódtak csuklóm köré.

- Megvagy... – lihegte Bill a kezemet szorítva.

Az érintése égette a bőrömet, szinte parázslott a kezem, ahol hozzámért.

- Sajnálom – nyögtem reflexszerűen, ahogy megpillantottam tökéletes arcát – Sajnálom, őszintén. Én nem akartam. Tényleg nem...

- Hé...

- Én nem ilyen vagyok. Sajnálom, sajnálom, sajnálom – hadartam levegővétel nélkül. Annyira bűntudatom volt, hogy a szívem majd szétrepedt.

- Elég, hé, figyelj rám.

- Ne haragudj, ne utálj – Végem volt. A sós könnycseppek felperzselték bőrömet, ahogy végigfolytak arcomon.

- Ne sírj – mondta gyengéden, s úgy, mint legutóbb az apró kis utcában, hátulról szorosan magához ölelt. Éreztem, ahogy veszi a levegőt, hallottam szíve gyors dobogását – A legelső perctől tudtam, hogy te nem Sandra vagy.

Ledöbbentem. Tessék? Mit mondott?

- Vissza fogok jönni Németországba, jövőre itt fogok tanulni.

- Vissza...? – Értelmetlenül nyökögtem a szavakat. Annyira meglepett, amit mondott. Semmit nem értettem.

- Amikor azt mondtam, hogy kedvellek az neked szólt. Találkozni akarok veled és újra átélni minden közös pillanatunkat. Sőt, még annál is többet.

- Én is kedvellek – szipogtam magamon kívül, mire szorosabban ölelt magához.

- Viszont egy nagyon fontos dolgot még nem tudok. Ki vagy te? Mi a neved?

A könnyeim apró kis patakocskaként folytak végig az arcomon. Önmagam lehetek? Nem kell másnak kiadnom magam? Nagy levegőt vettem, s nyakam köré kulcsolt kezén gyengéden végigsimítottam:

- Yvonne Canaris.

VÉGE