Versenynovella/ Halhatatlan erő

 Bár majd csak holnap lesz ÚJ  rész, de hoztam nektek egy novellát, amit egy versenyre írtam, és valószínűleg a hétvégén lesz az eredményhirdetése. Már izgulok az eredmény miatt :)

Kíváncsi vagyok a véleményekre, légyszi írjatok pár sort :DD Őszinte vélemények kellenének! ;)

Egyébként képsorozat alapján kellett megírni:

És a klip, ami segített megalkotni :)

Halhatatlan erő

"A jó barátok mindig egymás mellett állnak, történjen bármi. Amikor azt mondják, "örökké", úgy is értik"

Kiskölykök voltunk még, akik nagyot mertek álmodni. Hősök és legyőzhetetlenek, akiket soha nem felednek el, mindig is számítani fognak, örök példaképek maradnak. 

Nem akartunk mást ezen a szörnyű és igazságtalan világban mint bizonyítani és reménységet mutatni ott, ahol reménytelennek tűnt minden. Hiszen annyi rossz dolog van a világban, annyian meghalnak minden egyes nap.

Mi mégis azt hittük, képesek vagyunk mindenkit megmenteni.

***

-Pontosan egy hónap múlva indulunk. -  nekitámaszkodtam az erkélyen lévő hatalmas oszlopnak, és a legjobb barátomra néztem

-Gondoltad volna hogy valaha idáig jutunk?   -  Adam maga elé meredt

-Arra gondolsz hogy nem jó amit teszünk?   -  a tekintetemet a földre szegeztem

Adam Walken

-Gyermekként nem pont erről álmodoztunk.  Vagy te igen?  -  rám emelte a tekintetét

Szomorú és csalódott volt. 

-Adam.. -   kezdtem bele

-Hősök akartunk lenni.. hősök, akik másokat segítenek. Azt hittük hogy olyan egyszerű lesz. Most érzem igazán hogy félek.. -  nevetett fel keserűen

-Még van időnk. Ugye nem azt akarod mondani hogy feladod?   -  kérdeztem

-Miért? Te feladod?   -  fordult felém

-Soha. Amíg kitartasz mellettem, soha.   -  mondtam

Valóban azt hittük hogy könnyen hősökké válhatunk, ám mikor megkaptuk a levelet hogy egy hónap múlva indulunk a Közel Keletre, életünk első próbatételére, a háborúba, rettegni kezdtünk. Pedig egy igazi, bátor és erős katona nem félhet, még ha tudja is  milyen szörnyűségek történhetnek oly messze az otthonától.

Ott, ahol már nem számít ki vagy, vagy honnan jöttél, csak is az számít hogy mennyire vagy erős.

Képes vagy megmenteni magad?  De a legfontosabb.. képes vagy megmenteni a bajtársadat akár a saját életed árán is? Vajon volt már rá példa hogy valaki cserben hagyott   -  akár barátot, testvért, apát  -  azért hogy a saját bőrét mentse?  Ebbe soha nem mertem belegondolni.. Bármennyire is kilátástalan lenne a helyzet, legyen bárkiről is szó, nem hagynám ott, nem hagyhatnám ott, hiszen felelősek vagyunk embertársaink életéért, épségéért.

Adam és én, sok évvel ezelőtt még mikor csak álmodni mertünk arról hogy másokért fogunk harcolni, megesküdtünk hogy bármi is lesz, akármikor ha történik velünk valami, soha nem hagyjuk magára a másikat, legyen bármennyire reménytelen a helyzet.

Egy barátságot nem lehet csak úgy eldobni, lehetetlenség, aki mégis megteszi, az vagy hazudik, vagy soha nem tudta mit jelent az igaz barátság.

-Gail?   -  állt fel Adam a székről

Gail Michaelson

-Tessék. - néztem rá

-Büszke vagyok rád.  -  mosolyodott el

Már sokszor mondta hogy büszke rám, de igazából csak akkor tudtam felfogni. Lehet hogy addig nem voltam olyan érett hogy megértsem ennek a szónak a súlyosságát? Nem. Az igazság az, hogy most valahogy másként mondta, odaadással és valódi büszkeséggel. Örült neki, büszke volt rám hogy eljutottam idáig.

-Nélküled nem sikerült volna. -   mondtam

Megfogta a vállamat és bólintott.

-Nem. Egymás nélkül nem sikerült volna.  -   mondta   -  Két nagyot álmodó kölyök, nem igaz? -  nevetett fel

-Igen. -  mosolyogtam

-Bár félek hogy mi vár ránk, mégis nyugodt vagyok, mert tudom hogy mellettem leszel.

-Mint mindig!

-Mint mindig!

***

És annyi év telt el azóta.

Pontosan 6 hosszú év alatt a kételkedő, bizonytalan fiatalokból akik voltunk, igazi erős és határozott férfi lett.

Igazuk van azoknak, akik azt állítják hogy  - legyen akár férfi vagy nő  - , a háború, a csatatér megváltoztat.

Eleinte határozatlan és kételkedő, majd megfontolt és ravasz, végül pedig érett, meggondolt és igazi túlélővé válik mindenki, legalábbis a legtöbben.
Három szörnyű és elkeserítő fázis egymásra épülve.
Mert aki annyi borzalmat és megpróbáltatást él át, megváltozik.  Valaki nem fizikai sérülésekbe, sokkal inkább mentális megpróbáltatásokba hal bele. Hiszen nem olyan könnyű meghúzni a ravaszt, ha belegondolsz hogy az előtted állónak ugyan úgy van családja, szerelme, testvére, barátja aki hazavárja. Vajon van jogod eldönteni ki éljen és ki haljon meg?
Ha a társad, vagy a saját életed a tét, igen.
Pontosan ezért olyan nehéz ez az egész...

***

A 30. születésnapomon újra behívtak minket, de Adam ragaszkodott hozzá hogy mielőtt vissza megyünk, egy szűk családi körben ünnepeljük meg a harmadik x -et. Így hát Adam, a húga Carmen, az édesanyám és én, egy igazi otthoni tortával, az asztalt körül ülve beszélgetni kezdtünk.

Adam csendesen eszegette a szelet tortáját, mikor Carmen finoman oldalba vágta.

-Adam.  -suttogta  -  Nem kéne már odaadni az ajándékát?

Adam felnézett a tányérjából, majd halványan elmosolyodott.

-Boldog Születésnapot haver!   - a zsebébe nyúlt, majd egy kulcsot rakott az asztalra

-Ez meg mi?   -néztem rá

-Egy kulcs.. - szólalt meg Carmen  -  Egy 1967 -es Chevrolet Impala kulcsa.

Nem hittem a fülemnek.

-Mindig is akartál egy ilyet. Hát, gondoltuk ,- vagyis pontosabban Carmen ötlete volt hogy szerezzünk neked egy veterán kocsit. Kint vár a garázsban. -  mondta Adam

Carmenre néztem, aki menten elpirult.

-Hát én.. nem is tudok mit mondani.. - hebegtem

-Elég ha csak annyit mondasz, köszönöm.  -  ölelt át édesanyám

-Köszönöm.   -  mondtam   -  Mindenkinek!

***

-Láttam hogy néztél rá!  - szólalt meg másnap reggel Adam

-Tessék?  -  kérdeztem értetlenül

-Carmenre. - mondta

-Mi van?   - komolyan nem értettem

-Tudod mi a véleményem erről. Te vagy a legjobb barátom Gail, de nem szeretném hogy közted és a húgom között legyen valami. Nem kívánom neki hogy egy nap felhívják azzal a hírrel hogy bajod esett. Nem vagy hozzá való, érted? 

-Adam.. - kezdtem bele

-Csak gondoltam tisztázom a helyzetet. - mondta

-Ezen nincs mit tisztázni, nincs köztünk semmi. - mondtam

***

A repülőtéren nyüzsögtek a megannyi családok, és hozzátartozók, akik elbúcsúzni jöttek a katonáktól.

Tőlünk.

Utáltam ezt, ki tudja mikor láthatjuk őket legközelebb.

-Szeretlek anya!  - szorosan átöleltem a könnyeivel küszködő nőt, aki a világ legerősebb asszonya és édesanyja volt.

-Szeretlek fiam. - suttogta a fülembe  -  Nagyon vigyázz magadra.

-Ígérem nem sokára találkozunk. - adtam egy csókot a könnyekkel áztatott arcára, majd elengedtem a kezét

-Vigyázz magadra!   - szólalt meg a hátam mögül Carmen

Megfordultam.

Könnyes szemekkel nézett rám, és egy hirtelen mozdulattal elindult felém, majd szorosan átölelt.

Halványan elmosolyodtam, és egy csókot adtam a fejére.

-Vigyázzatok egymásra. - suttogta

-Mint mindig. -   mondtam

-Most valahogy minden más..  - motyogta szinte hangtalanul

-Hogy érted?   - kérdeztem

-Ez a vihar előtti csend. - mondta

-Már egy ideje így van. Nemsokára minden rendben lesz. - mondtam

-Együtt nőttünk föl, bár egyszer sem mondtam  mennyire fontos vagy számomra.  -  felemelte a fejét

Elmosolyodtam.

-Te is fontos vagy nekem. - mondtam, ezzel ellenszegülve az ígéretnek amelyet Adamnek tettem.

***

-Újra itt, ebben a tetves országban. - szólalt meg mögülem Kyle
A konvoj pontosan délután kettőkor kellett hogy induljon, így pont végszóra sikerült beérnünk.
Adam egész úton csöndben volt, egyszer sem szólt hozzám, aggasztott a viselkedése.
Mikor felszálltunk a kocsira, Adam még nyugtalanabb lett.
-Adam. -szólaltam meg  - Mi bajod?
Továbbra is szótlan maradt, még a szemembe sem volt képes belenézni.
-Tudjátok még csak most érkeztünk meg.. -  Kyle  épp hogy belekezdett, hatalmas robbanást és fegyver ropogtatást hallottunk, majd pár másodperc múlva felborult a teherkocsi velünk együtt.
Hirtelen mindenkit elfogott a pánik, mindent elárasztott a füst és a puskapor szaga
Szana szét szóródtunk, mindenhonnan kiabálást és jajveszékelést lehetett hallani.
Meglapultam a földön, és a szememmel Adamet kezdtem keresni, de sehol nem láttam. Folyamatosan lőttek ránk, nem hallottam semmit az eszeveszett kiabáláson és a puskaropogtatáson kívül.
-Adam!   -  kiabálni kezdtem
Még mindig nem láttam sehol.
Felnéztem, majd elővettem egy kézigránátot  és a hatalmas porfelhőbe hajítottam, ahonnan a szörnyű ropogtatás fülsüketítő hangja hallatszott.
Futni kezdtem, kezemben a kibiztosított gépfegyverrel, és megállás nélkül tüzeltem a az ellenségre, mikor is hirtelen felrobbant a gránát, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, a földre hasaltam.
Újra körbenéztem. Láttam valakit feküdni, tőlem kb. tíz méterrel, de nem ismertem fel.
Közel volt a teherkocsihoz, amely sötét füstöt árasztott magából.
-Gail! Gail!    -  hallottam egy ismerős hangot
Kyle ordított torkaszakadtából mikor meglátott.
Látszott rajta hogy megsebesült, mégis felállt és elindult felém.
-Kyle, kússzál!   -   ordítottam
-Gail! - kiabált még mindig
Újra lőni kezdtek ránk, Kyle pedig a földre esett.
Eltalálták.
Nem mozdult.
-Kyle!   - ordítottam  - Kyle!
Kúszni kezdtem felé, próbáltam olyan szorosan a földhöz lapulni, amennyire csak tudtam.
-Gail! Gail! - egy másik hangot hallottam a hátam mögül
A teherkocsi mellett feküdt valaki, és torkaszakadtából üvöltötte a nevemet.
Megálltam.
Kyle ott volt tőlem öt méterrel, és aki a hátam mögött volt, kb. tizenöt  méter lehetett köztünk.
-Gail, segíts!  - Adam hangja volt az
-Adam!   - kiabáltam
Két tűz között voltam.
Ott volt előttem Kyle, mögöttem pedig Adam.
" -Bár félek hogy mi vár ránk, mégis nyugodt vagyok, mert tudom hogy mellettem leszel.
  -Mint mindig!
  -Mint mindig!"
Vettem egy nagy levegőt, és kúszni kezdtem Kyle felé. Egyiket sem hagyhattam cserben, egy barát mindig segít a másiknak.
A bajtársának is.
-Kyle. - mikor odaértem hozzá, megragadtam a kezét.
A szeme csukva volt, az arca csupa vér.
Repesz fúródott a mellkasába, amely megállás nélkül vérzett.
De még élt.
-Kyle. - megragadtam a vállánál fogva és felálltam
Átkaroltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam Adam felé, Kyle - lal az oldalamon
-Gail! Segíts!  - ordította Adam
Már majdnem oda értünk, mikor újra lőni kezdtek ránk. Megragadtam a  fegyvert és tüzelni kezdtem, majd észrevettem hogy Adam, - bár nehezen -,  de fedezni kezdett, így sikerült odaérnünk hozzá.
Leraktam Kyle- t a földre, majd Adamhez fordultam.
-Gail, hála az égnek. -  szólalt meg fájdalmasan
-Adam, hol sérültél meg?  -  kérdeztem
-Szétlőtték a lábam. - felszisszent
Hatalmas lőtt seb éktelenkedett a bal térdén.
Felnéztem rá, majd nyeltem egyet.
-Tűnjünk el innen. - szólaltam meg
Adam megfogta a kezemet.
-Kössz hogy visszajöttél értem . -mondta megakadva a fájdalomtól
-Megígértem!

***

-De nagyapa! Nem éri most abbahagyni! Mi történt ezután? Mi lett veletek? 

-Igen nagyapa. Meséld tovább!  Mi történt ezek után? Te és Adam bácsi hogy menekültetek meg? És mi lett Kyle -lal?

Gail unokái alig lehettek nyolc évesek, pontosan annyi idősek voltak mint Gail és Adam, amikor elhatározták hogy hősökké akarnak válni és megváltani a világot.

Kíváncsiak voltak hogy nagyapjukból hogy lett igazi hős..

Gail elmosolyodott.

-Ugyan, ne legyetek türelmetlenek. - nevetett fel  -  Mindannyian megmenekültünk.

-Milyen kitüntetést kaptatok? 

-Megmutatod őket? 

-Ugyan fiúk. -a szobában megjelent Adam  -  A nagyapátok elfáradt. Hagyjátok pihenni egy kicsit.

-Akkor te befejezed a történetet Adam bácsi?  

-Légyszi légyszi. 

Adam felsóhajtott,majd elmosolyodott.

-Ha ő nincs ott,én már nem élnék.  Nagyapátoknak köszönhetem az életemet. - mondta Adam

-Már megint háborús sztorikat meséltek az unokáinknak? -  lépett be Carmen a szobába

-Nagyi!  -  a fiúk felugrottak nagyapjuk öléből és Carmenhez futottak

Carmen elmosolyodott.

-Mi is hősök akarunk lenni. - mondták lelkesen  -Mint nagyapa és Adam bácsi. 

-Ó, ti már most azok vagytok!  - helyeselt Carmen mosolyogva

Adam  Gailre nézett.

-A mai napig félek mi vár ránk, de mégis nyugodt vagyok mert tudom hogy mellettem vagy.-  mondta Adam

-Mint mindig!  - bólintott Gail

-Mint mindig!

"Egy igaz barát ismeri a gyengeségeidet, de megmutatja neked az erőidet; érzi a félelmeidet, de megerősíti a hitedet; látja az aggodalmaidat, de felszabadítja a lelked; felismeri a korlátaidat, de hangsúlyozza a lehetőségeidet."