Pályaművek/ Tücsy: Egy angyal fent, egy angyal lent

                        Egy angyal fent,egy angyal lent

Azt mondják a halál az élet rendje,mégis mikor eljön az idő alig bírjuk ki a másik elvesztését. Hiába a vigasztaló szavak az ő hiányát nem pótolhatja semmi és senki. Nem hittem volna,hogy ilyen hamar megtapasztalom ezt,de most itt állok,szemben a nyitott koporsóval és nézem mozdulatlan,nyugodt arcát.A könnyek patakokban folynak az arcomon,a szemem már vörös a sírástól. Nem tudom elhinni, hogy nem látom többet mosolyát,gyönyörű csillogó szemeit,melyekbe már az első  pillanatba beleszerettem,nem fogom érezni meleg ölelését,puha ajkait. Közelebb lépek hozzá,megfogom hideg,élettelen  kezét.Várom hátha felébred vagy megmozdítja ujjait,de nem történik semmi.

-Mindig szeretni fogunk.-teszem a már gömbölyödő hasamra a kezem.-Örökké.-hajolok közel hozzá és egy lágy csókot lehelek kiszáradt ajkaira.Helyet foglaltam ahogy mindenki más is.Egy kezet érzek az enyémen,a testvére az.Ő az egyetlen akivel beszélek,ő tudja mit érzek és persze a szülei,akik most a hátsó sorokban küzdenek könnyeikkel.A pap szavait nem is hallom csak bámulok magam elé.Miért pont ő?Miért?Semmi rosszat nem tett senkinek.Kavarognak újra és újra ezek a mondatok bennem.Szörnyen igazságtalannak érzem ezt az egészet. Miért nem láthatja ahogy felnő a kisfiúnk?Pedig annyira örült,hogy kisbabánk lesz.Az elején még haragudtam rá,gyülöltem amiért itt hagyott engem egyedül,de rájöttem hogy hiába vádolom nem lesz jobb és nem jön vissza.

Hirtelen mindenki feláll.Már vége is a szertartásnak?A tömeg megindul kifelé,majd néma csendben várjunk hogy elkísérhessük utolsó útjára.Megállunk a gondosan megásott sírgödör előtt.Finoman engedni kezdik bele a már zárt koporsót.Nem bírom nézni.Ikréhez bújok aki óvva átölel.Hallom ahogy a föld kopog a koporsó fedelén.Minden egyes koppanás akár egy késszűrás a szívembe.Kapkodva veszem a levegőt.

-Nyugi.-szorít magához erősebben testvére és nyugtatóan simogatja a hátam.

Egy idő után csak az ásók tompa puffogása jelzi,hogy számukra a munka végetért.Egy fehér rózsát és egy mécsest teszek a frissen hantolt földre,ahogy fivére is.Ezeket vagy ezer más-más csokor és gyertya követi de azt már nem várjuk meg.Elindulunk kifelé,magunk mögött hagyva az egyre sötétedő temetőt és szívem egy darabját is.

Beülünk a kocsijába.Beindítja a motort,majd majd elhagyjuk a zsúfolt parkolót.Az utat némán tesszük meg,ő mereven bámul előre,én pedig az ablaknak döntve a fejem nézem a mellettünk elsuhanó város fényeit.Negyed órás kocsikázás után megérkezünk.Leállítja az autót,a kormányra dönti a fejét és egy mélyet sóhajt.Megfogom a kezét és megszorítom.Rám néz,halványan elmosolyodik.Kiszállunk.Állok,nézem az előttem tornyosuló kertes házat.Felette baljós fellegek csoportosulnak.Egy esőcsepp ráesik az arcomra,majd végig járja azt az utat mit ma már annyi könnycsepp,végül hangtalanul földre ér.Egyre jobban esni kezd,átláthatatlan esőfüggönyt képezve.

-Kimy,gyere már.-ragadja meg Tom hirtelen a karom.

Mire  beérünk a házba már nedvesen tapad ránk a ruha.Bent csend fogad,mint már majdnem egy hete.Azzal,hogy ő már nincs megszűnt a vidámság a lakásban.A nevetése már nem tölti be a szobákat.Most nincs más csak fojtogató csend és szomorúság.

-Csuron víz vagy.Menj fel és öltözz át.Addig csinálok teát meg valamit enni.-simogatja meg az arcomat.Bólintok.Lassan elindulok fel a lépcsőn.Egy örökkévalóságnak tűnik míg felérek a szobáig.Az ajtónál megtorpanok és megfordulok.Szemben van a mi szobánk.Mióta Bill elment nem mentem be oda.Tom vitte át a cuccaimat hozzá.Igen,azóta Tommal alszok,másképp nem is bírnám ki az éjszakákat.Néha még így is sírva ébredek.Ha Tom nem lenne már belehaltam volna a fájdalomba.Tom úgy vigyáz rám mintha a húga lennék,de mindig az jár a fejembe,nem vagyok-e teher számára?Elveszítette az ikertestvérét és pluszba még engem is megkapott,egy terhes kismamát.Vajon nem fog-e egyszer elküldeni?Miközben ezen jár az agyam átölötözök száraz ruhába.Tomnak keresek egy melegítőt meg egy pólót aztán vissza megyek,le a konyhába.Tom már megterített.

-Melegszendvicseket csináltam.-pakolja ki a tányérokra.

-Hoztam neked ruhát.-teszem az egyik szék támlájára.

-Köszi.Akkor egy perc és jövök.-veszi el és elmegy átvenni.

Leülök az asztalhoz.Csak bámulok magam elé.Az utóbbi időben olyan vagyok mint egy járkáló zombi.Enni is csak a kicsi miatt eszem,most ő a legfontosabb.Gyengéden megsimogatom a hasam.Ma még nem is rugott,talán tudja,hogy ma volt az apja temetése...Érzi hiszen bennem van és nekem majd meghasad a szívem.

-Na itt vagyok.-ül le mellém Tom.-Jól vagy?

-Persze...-bólintok.Az agyamat újra foglalkoztatja a kérdés Tom meddig fog elviselni?-Tom...biztos nem vagyok a terhedre?-bukik végül ki belőlem.

-Ugyan miért lennél?-néz rám csodálkozva.

-Elég bajod van nélkülem is...

-Ne gondolj kérlek ilyen butaságokat.-fogja meg a kezem.-Mikor az öcsémmel voltál akkor is húgomként néztem rád és szerettelek és ez nem változott.Rám mindig számíthatsz,mindig itt leszek neked.Szóval szeretném ha megígérnéd,hogy többet ilyen meg se fordul a fejedben.

-Ígérem,ne haragudj.-mondom bűnbánóan.

-Ahj,gyere ide.-húz magához.-Átvészeljük ezt az egészet.Nem lesz semmi baj,nem lesz semmi baj...-érzem,hogy remegni kezd.

-Tom...Tom...-próbálom eltolni magam tőle,de ő még erősebben szorít.-Tom?

Hirtelen elenged és rám néz.Szemei könnyesek,arca meggyötört.A másodperc töredéke alatt felpattan és felrohan az emeletre.Amennyire gyorsan csak tudok utánna megyek.Mikor felérek szívfacsaró kép tárul a szemem elé.A hajdani hálószobánk ajtaja sarkig kivágva.Tom a párnák közt zokog,ott ahol egykor testvére feküdt.Elindulok befelé,mire észbe kapok már az ágy mellett állok.

-Tom...-hajolok le hozzá és végig simítom a hátát.

-Soha többé nem láthatom...-mondja elfúlón,görcsösen a takrót szorongatva.-Idáig abban bíztam,hogy ez az egész csak egy rossz álom és bármikor haza jöhet,de ma,ahogy láttam,hogy beteszik abba a gödörbe...-csuklik el a hangja.-Bánom már,hogy nem mondtam neki többször,hogy szeretem és,hogy nála jobb testvért nem is kívánhatnék.

-Bill tudta ezeket,hidd el.-ülök le az ágyra.

-Nagyon hiányzik.-bújik fejével az ölembe és átölel.

-Nekem is hiányzik.

Sose láttam Tomot ennyire összetörve.Eddig mindig tartotta magát,hogy úgy tűnjön minden rendben,de hát hogy is lehetne?Bill nincs itt és soha nem is fog visszajönni és ezt most Tom is megértette.

Vártam,hogy megnyugodjon.Nemsokára alább hagyott a szipogása,de a testhelyzete változatlan maradt.

-Tom,fent vagy?-rázom meg finoman.Csak egy halk nyöszörgés volt a válasz.Alszik.Lassan kihúzom a lábam a feje alól és betakarom.Felállok,szemem körbevezetem a szobán.Az egyik szekrényből kilóg valami.Lassan elindulok felé.A lábaimon mintha egy-egy két tonnás súly lenne,a szívem őrülten kalapál,a baba is rúg egyet.Minden porcikám eszeveszetten tiltakozik mégis kinyitom a szekrény ajtót.A ruhadarab ami kilógott egyből a kezembe esik.Bill egyik pólója az.Az arcomhoz emelem és mélyen beleszívok,még mindig érezni az illatát.A szemeimbe könnyek gyűlnek,a felsőt erősen magamhoz szorítom.

-Bill...-ereszkedek térdre-Bill,mi lesz velem nélküled?.-mormolom az anyagba.A hasam erősen görcsölni kezd,újra és újra.

-Tom!-kiabálok fájdalmasan.

-Mi az?-ugrik ki gyorsan az ágyból és álmosan,de aggódóan hozzám jön.

-A baba... azt hiszem itt az idő...-mondom mély levegőket véve.

-Akkor indulás.-kap fel és leszalad velem a földszintre.

Az előszobában csak annyira tesz le hogy felvegyünk egy cipőt aztán visz is a kocsijához.Óvatosan betesz,bezárja a házat azután alig,hogy beül tövig nyomja a gázt.Fél óra alatt oda is érünk a kórházhoz.

-Na,itt vagyunk.-parkol le hanyagul,kiszáll és az oldalamra siet.Újra a karjaiba vesz és fut be velem az épületbe.

-Jó napot.-köszön a recepciósnak lihegve.-Azonnal szóljon Dr.Schulznak.

A nővérke látva a helyzetet azonnal a telefonhoz nyúl nekem pedig hozat egy hordágyat,majd be is visznek egy szobába.

-Nyugi,minden rendben lesz.-fogja meg a kezem Tom.

-Bent leszel velem?-kérdezem tőle halkan.

-Ez nem kérdés.-mosolyog rám.

Semmilyen más vágyam nem volt csak,hogy túl legyek rajta.A görcsök már iszonyatosan kifárasztottak és még hátra van a java.

-Jó napot.Hogy vagyunk?-lép be az orvos.

-Elég fáradtan már.-válaszolok nyúzottan.

-Nemsokára már a kezében tarthatja,gondoljon erre.-kezdi el tolni az ágyam.Újabb fájdalmas óráknak nézek elé a szülőszobán.

Tom kezét minden egyes nyomásnál úgy szorítom,mintha el akarnám törni,de ő nem is törődik vele.Már tudom nincs sok hátra de az erőm egyre fogy,úgy érzem nem bírom megcsinálni,de egyszer csak meghallok egy baba sírást.

-Gratulálunk.Egészséges kisfiú.-mondja az orvos.

-Nagyon ügyes voltál.-puszilja meg Tom verejtékező homlokomat.

A szemem megint könnyes de most végre az örömtől.

-Mi lesz a neve?-kérdezi kedvesen egy nővérke és a karjaimba adja.

-Sebastian.-suttogom kiszáradt torokkal.-Istenem de szép vagy.-simogatom meg picike arcát.Az érzés,hogy vére a karjaimban tarthatom leírhatatlan.A világ leggyönyörűbb kisfiúja.És a szeme akár az apjáé,meleg csokoládébarnák.Még sokáig gyönyörködi akarnék benne,de érzem,hogy a fáradtság eluralkodik rajtam.A szemem lassan lecsukódik és mély álomba merülök.

Egy nagy fényességet látok,ami egyre csak erősödik,majd elkezd belőle kirajzolódni egy alak.Hunyorogni kezdek hátha látom ki az,de a szememet túlságosan gátolja a vakító fehérség.Az alak közelebb lép,a fényesség lassan kialszik és végre meglátom az arcát.Elképedve fogom fel ki áll előttem.

-Szia Kimy.-hallom bársonyos hangját.

-Bill...-mondom akadozva.Ő erre még közelebb jön.Megfogja a kezem.-Annyira hiányzol.-mondom fátyolos szemekkel.

-Te is nekem.-ölel magához.

-Miért kellett elmenned?Miért?-nézek rá értetlenül.

-Nekem ennyi volt megírva.Az én időm lejárt.-simítja végig gyengéden a hajamat.

-De én nem bírok nélküled élni.-szántja végig egy könnycsepp az arcomat.

-Dehogyis nem.-törli le puha ujjaival.-Erős vagy,ott a kisfiúnk akiben egy részem tovább él és Tom is mindig ott lesz melletted.

-Bill,nem tudom...Annyira nehéz.-sóhajtok.

-Menni fog.Mit mondtam mindig,mit szeretek benned a legjobban?

-A kitartásomat.

-Pontosan,szóval nem adhatod fel, ne kelljen csalódnom benned.-néz mélyen a szemeimbe.

-Oké.-bólintok

-Ez a beszéd.-mosolyodik el.-Lassan ideje mennem.

-Ne!-szorítom meg a kezét.

-Muszáj kicsim.-fejti le finoman az ujjaimat a csuklójáról.-Ne feledd amiket mondtam.

-Szeretlek.

-Én is téged.-hajol közelebb és egy lágy csókot lehet ajkaimra.-Vigyázz magadra.-távolodik el tőlem majd el is tűnik.

Hirtelen felülök.Egy kórházi kórteremben találom magam.Körbenézek,az ablaknál állva meglátom Tomot a kis Sebastiannal a kezében.

-Tom.-mondom félhangosan mire megfordul.

-Nézd csak,anyu felébredt.-súgja a csöppségnek.-Hogy érzed magad?

-Jól csak kicsit még fáradt vagyok.-nyújtom a kezem ő pedig átadja nekem a picit.A kicsi rám emeli barna szemeit és mosolyogni kezd.

-Tiszta Bill.-ül le mellém Tom.

-Igen.-játszok kicsi kezeivel.

-Kimy,én mindig mellettetek leszek.

-Tudom.-döntöm vállára a fejem ő pedig megölel.

Az élet sok nehéz megpróbáltatás elé állít,de erősnek kell lenni.Fel kell állni és menni tovább,hiszen mindig akad egy kéz ami felránt minket a földről,egy ember akire mindig számíthatunk-Lehet ez egy családtag vagy barát,esetleg egy őrangyal,de tudnunk kell,hogy soha nem vagyunk egyedül.

                                                  VÉGE